És még azt mondják, hogy vannak szakmák, ahol nem lehet lopni. Naivak vagyunk nem vitás.

Habár bizonyára nem elegáns a sajtószabadság pusztulásának napjaiban azok viselt dolgaival foglalkozni, akik legelöl hordozták mindenkoron az erkölcs el-el lobbanó mécsesét, szembeszegülve a barna orkánnal. De azért az a 70 milcsi, (a fél milliárdból), ami a technikai változások társadalmi kihívásai helyett, például a vallásfilozófia és a vallás társadalmi jelenlétét kutatására ment (és tuti, hogy nem a kereszténység pozitív társadalmi hatásait kutatták) elég nagy összegnek tűnik ahhoz, hogy eltekintsünk az erkölcstől.

Ja bocs, nem mi tekintünk el az erkölcstől, hanem azok, akiknek ínhüvely gyulladásuk van a petíció aláirogatástól, meg számlakitöltögetéstől, meg az intézetvezetőként saját cégükre engedményező szerződések ellenjegyzésétől.

Ráadásul itt még semmiféle kettős mércéről sincs szó, hiszen ezen felebarátaink nem szoktak méricskélni, inkább, az összegek nagyságát látva, a mértéktelenség hívei, annak a metafizikailag tanulságos következtetésnek a híveivé szegődtek, hogy miután saját erkölcseik mérhetetlensége ténykérdés (illetőleg csak ők rendelkeznek ilyesmivel, továbbá csak ők is osztják azt), annak fogyása nem lehetséges, cselekedeteik nincsenek hatással önnön fensőbbségükre.

Egyenesen elképesztő, hogy mi pórok, sehonnai, a lukácskutatás jelentőségét bagatellizáló alakok, akik élhetetlenségünk okán nem kerülünk ilyen nagyvonalú pályázatok közelébe, ahol országos cimboráink bírálják el, azokat az elmeszüleményeinket, melyeknek közlésétől eltekintett (kétségtelenül helyhiány miatt) az alsó-clatham-i Konyhafilozófiai Szemle szerkesztőbizottsága a muffin sütés organizálása közepette, egyáltalán vágyakozva merünk gondolni erre a röpke fél milliárdra.

És az még ki se derült, hogy milyen vicces dolgok történtek eme kardinális jelentőségű metafizikai programok alkotói korszakának ihletett pillanataiban.

Mert hát milyen alapon várhatjuk el egyáltalán, hogy csekélyke és nevetséges 50-80 millió forintokért, olyan szellemi teljesítmények realizálódjanak, amelyek a magyar filozófustársadalom kiválasztottjainak körén túl is felmutat valamiféle relevanciát? Csak a filozófiailag képzetlen emberek gondolják ellentmondásnak, hogy az ominózus pályázatok nem ontológiai problémák eldöntésére kerültek kiírásra.

Nem az az elsődleges baj, hogy a baloldali liberális filozófusok döntő többsége, az általuk egyébként nagyon kárhoztatott keresztény szenteket sújtó kézbetegségében szenved (a kéz rendellenes hajlása a test felé), hanem hogy ott tobzódik a tiszta kezűek minden rendezvényén az első sorban.

Közben meg van pofájuk.

Arról nem is beszélve, hogy miután mindehhez magyar bálintnak is köze van, a jóhiszeműségre hivatkozni olyan, mint SS egyenruhás fotó nyilvánosságra kerülésekor azzal védekezni, hogy csak azért próbálta fel az illető, mert az állítólag mindenkin jól áll. 

Borítékolható, hogy”A legtöbb charta és petíció alatt szerepel a nevem” verseny élbolya úgy fog majd átsiklani a rovancsolás során előkerülő könyvelési anomáliák felett, mint heller ágnes a lukácséletmű ellentmondásain.

A sikeresen emészthetetlen internetes hírek lelőhelyeinek jóvoltából volt alkalmam találkozni Szandika virtuális lenyomatával, akit a Való Világ című műsornak köszönhetően a lakosság tömegei is kénytelenek elhelyezni valahol.

A főemlősök evolúciójának ismerői számára is klasszifikálhatatlan lény valójában az „agyonplasztikázott rúdtáncosok, akik jó pénzért mindent megtesznek /anna kelemensiensis/” (a minden ez esetben a bármi alesetének tekintendő) alosztály illusztris képviselője. Kérem a kedves olvasót, hogy saját egészségének megóvása érdekében, ne képzelje el azokat a hímnemű egyedeket, akik perverziójának kielégítése érdekében a fajta kialakult és egyre újabb élőhelyekről szorítja ki az ember (homo sapiens) nőnemű egyedeit.

Az alosztály egyébként a Való Világ és a Big Brother megtekintésétől, mint mutagén hatástól jött létre, az ősgént egy Pandora nevű egyedben azonosították először. A örökítőanyag átvitele a lánygyermekek esetében 6 és 11 éves kor között a leghatékonyabb. Az különösen riasztó, hogy ez a mutagén hatás, miként például a nagy energiájú ionizáló sugárzások, egyre torzabb egyedek képződését segítik elő. Jelen tudásunk szerint a Ripley -féle leszármazási sorban Szandika a Hatodik utasnak minősíthető. És nem tudhatjuk mikor változtat táplálkozási szokásain.

Mindezektől függetlenül azonban jogilag emberi lénynek tekintendő és ugyanaz a védelem illeti meg, mint bármelyik lukácsista filozófust, akit arra akarnak kényszeríteni, hogy bejárjon a munkahelyére és publikáljon. Ehhez képest, a máskor oly lelkes állatvédőkről nem is beszélve, egyetlen liberális se kelt ki az ellen, hogy felelevenítve a régi római szokást, miszerint lakoma közben torzszülötteket vonultatnak fel a vendégek szórakoztatására, e külsejében és belátó képességében is károsodott félkegyelmű mutogatásával akarnak nézőket toborozni a hirdetésekhez.

Bennem csak sajnálatot tud kiváltani ez a szerencsétlen, akit nem a forró savas gőz, hanem a plasztikai sebészek alakítottak át úgy, hogy eséllyel indulhasson Quasimodo castingján.

Sehogy sem helyes ez, mert szerintem az én szégyenem a normális emberi reakció, amikor meglátom ezeket a retardáltakat, akiket büszkén mutogatnak a tévében, arra büszkén, hogy lám megint találtunk egy olyan kretént, aki azt hiszi, hogy mint ember érdekes és nem mint a természet érzéketlen kegyetlenségének, vagy isten nemlétének, vagy a gonosz létezésének brutális bizonyítéka.

Miféle lények vagyunk, hogy hagyjuk ezt?

Mindenki azon vertyog, hogy milyen rohadtul korlátozó lesz az új médiatörvény, de közben nem tudott olyan trutyi kibugyogni a kereskedelmi televíziózás kanálisából, ami felett ne léptek volna át elegánsan, egyetlen egyszer sem mondta azt a szakma, hogy ezt már talán nem kellene, egyetlen redves kertévés döntéshozónak se mondták azt, hogy nem jöhet el a következő kokainpartira, ha együgyű, fogászatilag teszteletlen kisebbségiek megalázásával teremti elő a thaiföldi gyereklányokra valót.

Liberálisabb törvény kéne?

Nem érdemeltek ti olyat.

Amikor volt, pont annyi önkorlátozást mutattatok, mint amennyit a maffia szokott a kokainforgalmazás tekintetében. Mert eddig azt csináltatok, amit akartatok.

Szalai Annamária, ha pont olyan hülyének bizonyul majd, mint vélelmezitek és tények, vagy szofisztikált vélemények közlését akarja megakadályozni, hamarabb válik szánalmasan röhejessé, mint Szandika szegény.

De ha van esze, rátok gyújthatja az alsónadrágot, amikor oligofrén, makrokefál kisfiúk fejelőbajnokságával akartok szórakoztatni.

A nagy szabadság igazából mindig is a középszer öröme, a tehetségesek bármilyen korlátok között írnak, alkotnak olyasmit, amit nem ért meg a cenzor.

Semmi nem mutijja jobban országunk romlását (mert nemzetünk tudvalévőleg nincs), mint az, hogy a tanulatlan néptömegek nemhogy az Akadémia Filozófiai Kutatóintézetében történtekkel, hanem az Alkotmánybíróság felkent jogainak csorbításával sem törődnek.

Mint az egyáltalán nem közismert, pedig már én is írtam róla, a helyen, hol a lét kérdései után kutakodnak lukács györgy népbiztos építő munkájának kései folytatói, felütötte fejét valami, amire a magyar filozófia jelenkorának nagyjai képtelenek korrekt fogalmi leírást adni. Igazságtalan dolog ez, a világ rendje elleni elemi lázadás, hogy boldog emberekkel (biztos fizetés, meleg szoba, eszmetársak megnyugtató közelsége) ilyesmi történhet, megesik a lehetetlen. Ugyanis valami förtelmes, Adolf Hitlerig és Heinrich Himmlerig visszavezethető náci-fasiszta összeesküvés következtében nem azt nevezték ki szellemi otthonuk, ősi jussuk, a végtelenség szövétnekébe ízesült anyaméhük vezetőjének, akit ők egymás között megbeszéltek.

Elszakították anyjától a gyermeket, kivágták az évezredes tölgyet, eltorlaszolták a patak útját, megállt égi útján a nap, meg ilyesmi, Isten odafenn arra riada, hogy a mű nem forog.

Mint szintén nem napi témája a médiának, ezért megemlítem, hogy a filozófusok híresen kiváló emberek, kiknek étele és itala a nemes szó, az érvek tiszta, koherens és konzisztens rendszere, nemkülönben szeretetük az alacsonyabb létformák iránt is kiemeli őket az érdekhajhász, a lét eszenciájával kapcsolatba nem került entitások szürke sorából.

De nem. Van olyan mérhetetlen árulása Istennek, meg oly förtelmes munkálkodása a gonosznak, hogy a tökéletesek is megroppannak a rájuk mért sorscsapások alatt.

Csak ennek tudhatom be, hogy a Filozófiai Kutatóintézet egykoron erkölcsi gyémántként ragyogó gondolkodói úgy viselkednek, mint egy rakás maffiavezér, akik a de facto fennálló adómentességüket, amit az adószedők elrekkentése útján szereztek meg 65 éve, de jure alapon kívánják kezeltetni, a grósz károly által bevezetett „történelmileg így alakult” terminus filozófiai alaposságú felhasználása segedelmével. Az bizonyára véletlen, hogy mostanában megszaporodtak a fizikai relevanciákat a metafizikai érvelés keretein belül taglaló eszmefuttatásaik (Pl.: „A baseballütő használata a magyar filozófus társadalom másodrendű alakjainak meggyőzésében” című dolgozat).

És aláírásgyűjtés van.

Nem mellékesen megjegyzendő, hogy Boros János (sz új intézetvezető) mindig korrekt, mondhatni jó kapcsolatban volt azokkal, akik most minimum holtan látnák legszívesebben. Közösen konferenciázott velük, és saját filozófiája is annak a vonulatnak részese inkább (de annyira azért nem, hogy hasonlóan érdektelen legyen), amit a megkövezéséről álmodozó „neves” öregek léte tart már csak életben.

Naivitása abban áll, hogy komolyan azt gondolta, Pécsről, sem születési, sem kapcsolati előjogokkal nem rendelkezve, pusztán, mert azt azért már ő is összehozta, mint a többiek, nem fogják parvenünek tekinteni. És hogy ezen emberek bármelyikének a leghalványabb érdeke a magyar filozófia vezető intézetének megújítása, szervezeti és emberi értelemben egyaránt. Elhitte, hogy ezek az emberek hangoztatott elveik szerint élnek és ítélnek.

Most megtapasztalhatja, hogy erről szó sincs.

A hírek arról szólnak, hogy minden eszközt, szó szerint minden eszközt, ami a bérverők és bérgyilkosok fogadása előtt ajánlani szoktak a szakértők (mint egyszerűbb és olcsóbb megoldást), bevetnek ellene. A személyes elvadult szemtől szembe alkalmazott gyalázkodást (az intézet folyosóin történő üvöltözést, minden szakmai tevékenység akadályozását), a névtelen zaklató telefonokat, a feljelentősdit, a vele munkakapcsolatban lévők és arra lépni kívánók fenyegetését, mindent, talán csak célkeresztes családi fotót nem kapott még. Boros János ma az az ember, aki azzal dicsekedhet, hogy többször nácizták, fasisztázták le mint Orbán Viktort.

Az a „800” ember aki „aláírta” a petíciót számtalan csúsztatást, hazugságot írt alá. Csak egyet kiemelve, TGM-et nem kirúgják, hanem nyugdíjazni szándékozzák, mert elérte a korhatárt. Valóban példátlan.

A demagógia csúcsa, ha az ember az adófizetők pénzének pocsékolásról papol olyan ügyekben, amelyek csak szélesebb nézőpontból értelmezhetőek, de az Akadémia közintézmény és nem látom be, hogy a vezetői miért ne szabhatnák meg, hogy milyen kutatási projektekre szánnak közpénzt. A kutatás szabadsága akkor lehetne érv, ha ez az intézet nem egyetlen irányzat fanatikusaiból álló rohamcsapatként működne, hanem kifejezné a szakma sokszínűségét, és időről időre helyet adna az aktuális trendek képviselőinek.

Az elmúlt 20 év nem tartozik a magyar filozófiai gondolkodás emlékezetes szakaszai közé, mint ahogy az elmúlt 70 sem. Ezért mást, mint a filozófia hazai intézményeit felelőssé tenni nem lehet, habár nyilván számtalan más tényező is szerepet játszott ebben. A filozófia hazai jelesei egy ideologikus ketrecében álomvilágot építő irányzat képviselő, amelyet lassan már 40-50 évvel túlhaladott az idő. A „világhírűket” a 68 feelinget reinkarnáló szeánszok csoportélményei alapozzák meg, érdekességként annak jelen a nyugati egyetemeken, és nem azért, mert bármit is hozzátettek volna a hetvenes évek eleje óta a történethez.

Semmi más ez, mint egy letűnő gondolkodási mód keserű végéből támadó fájdalmas düh, amit a filozófia történetéből való tanulás képességének és az önreflexivitásnak a hiánya tesz még szánalmasabbá.

„Lehet, hogy jó kis országos filozófussztrájk szakad a nyakunkba.”

Hát én már csak egy kávét kérek.

A szocializmussal történő korai találkozásom már eleve kizárta, hogy harcos baloldalivá váljak, de ez nálam nem vezetett, ahogy ez egyébként oly sokaknál szokás, a kapitalizmus iránti feltétlen bizalom kialakulásához. De a liberális jogállamba én is belezúgtam, mint ló a gödörbe, és elhittem (hangalakilag: e'hittem), hogy e nemes intézmény hatásos gyógyír bajaink egy részére legalábbis.

A liberális jogállam azonban nem önálló entitás, valójában a fejlett kapitalizmus egy szervrendszere, a termelőkapitalizmusból lassan pénz (lényegileg termeltető) kapitalizmusba átváltozó rendszer ideológiai börtöne.

A liberális jogállamot ugyanis a fehérember civilizációjában (és a mi tapasztalataink szerint is) úgy szabták ki, hogy az valahogy semmi másnak ne kedvezzen, mint a nagyvállakozásoknak, nagybankoknak, úgy általában azoknak a képződményeknek, amelyek az erőfölényükkel visszaélve a saját képükre formálják az emberek közötti viszonyokat.

Vagyis az egyszeri szociológus szavaival élve: Ez a „rendszer gyarmatosította az életvilágot”.

Régebben az ember úgy éltek, ahogy azt az őseiktől megtanulták, míg ma az emberek úgy élnek ahogy az a nagy liberális gondolkodók extrém lelki és egyéb perverzióiból, továbbá ezek nem szándékolt melléktermékeiből következik.

Ráadásul míg az efféle kapitalizmus elleni ellenérzéseket 100 évvel ezelőtt még övezte valamiféle intellektuális és erkölcsi dicsfény, jelenleg a bolsevista-fasiszta-náci-nacionalista-hülye jelzők mindegyikét egyszerre kapja meg a társadalmi haladás mindenkori élharcosaitól az, aki a kapitalizmus vallási dogmáinak bármelyikével kapcsolatban csak kérdezni is mer.

Illetve, a helyzet még rosszabb, mert kérdezni ugyan végül is lehet, de minden értelmes kérdésre jut száz olyan ideológiai zombi, akinek bégetésébe belefullad az értelmes párbeszéd.

A liberális jogállam „értékeiből” igazából csak (az egyre korlátozottabb) szólásszabadság működik érzékelhetően, az is csak azért, mert korlátozása macerásabb, mint értelmetlenné tétele. Az összes többi „jog” csak opcionális, csak akkor érvényes, ha éppen nincs olyan korporáció, amelynek nem anyagi érdeke annak korlátozása, elvétele. Az persze igaz, hogy az egyén más hasonló jogfosztott egyének viszonylatában egyenlő (persze vannak ideológiai alapon egyenlőbbek is), de ennek kikényszerítője egy hasonlóan agyonkorlátozott entitás, az állam. Az állam ugyan valamiféle társadalmi szerződés következménye és elvileg nagy hatalommal bír, de az ideológiai zombinátus mindig ott liheg a nyakában, ha bármiféle eszközzel bele akarna túlságosan kavarni Mari néni és a 143 milliárd dollár főösszegű világvállalat, természetesen szigorúan jogegyenlőségen alapuló viszonylatba. Ez az állam csak mint azonnal fizető kezes jön szóba, valamint az önkorlátozás bajnokaként azonnal fejbe sunyatja magát az ombuccmanóval, ha nem tudja kikényszeríteni, hogy legyen metroszexuális ruházati osztály a tecsoban.

Ha azonban bármilyen az üzletmenetet érdemben megzavaró ötlete van az államnak, akkor legyen bármekkora is az ugyanabból normál üzletmenetből származó balhé, a mi drága baloldali liberálisaink akkora kravált rendeznek, mintha érzéstelenítő nélkül intézkednének a fitymaszűkületük műszeres megoldásáról. (Ez igen egy csúnya antiszemita megjegyzés, amit direkt a Te! bosszantásodra tettem be, valamint építgetem a hidakat a jobbikhoz is nyilván.)

Az ugyanis egy hatalmas illúzió, hogy jelen társadalmunkat a liberális jogrend tartja egyben. Valójában még mindig az működteti, ami az elmúlt 5000 évben minden huzamosabban túlélő civilizációt, a kipróbált, működő hagyományok rendszere. Ha valamilyen külső tényező (jelen esetünkben leginkább az ideológiai „fejlődés”, a technológia tömegesedése, meg a viszonylagos, viszont szinte ellentételezés nélküli jólét) szétzilálja a hagyomány rendszerét, a vallást, akkor a civilizáció külső nyomás nélkül is képes összeomlani. A modern liberális jogállam csak próbált a hagyományok helyébe lépni, de csak elpusztítani tudta a történelmi tapasztalatok szövetét, az utána maradt űrt nem volt képes betölteni.

Ennek az impotenciának a legfontosabb aspektusa az emberléptékűség teljes elenyészése. Az, hogy míg tiltásaink és büntetéseink rendszere egyes emberek felmérhető és megérthető cselekedeteinek megítélésén alapult, a legújabb kori pénzkapitalizmus döntési pontjai ismeretlenek maradnak (mondhatni rejtőznek), nincs ember, aki tetten érhető mint cselekvő, vagy kötelezettséget elmulasztó, helyette bonyolult törvényi és magánjogi kontraktusokba temetett érdekhálót lelhet a szorgos igazságszolgáltató (évtizedek múlva).

„Kilobbizták”, hogy a felelősségi viszonyok ne a természetes ész szabályait kövessék, hanem könnyen elérhető módon lőcsöljék a végső kötelezett, az állam, az adófizetők nyakába az „üzlet” nem kívánt hozadékait(mintegy jogállami szabályként). Pontosabban, vannak olyan emberi cselekedetek, amelyekért nem felelős a cselekvő, habár tudja mit cselekszik, tisztában van a következményekkel és élvezi annak minden hasznát. Miért is vannak ilyen lehetőségei egyes cselekvőknek? Csak.

Miután ezek a problémák a köznapi ész kategóriáiban nem jelennek meg, hiszen nem tudjuk elképzelni, hogy a modern technológia micsoda elképesztő méretű beavatkozásra képes a dolgok normális menetében, úgy élnek vissza a joggal és törvénnyel, hogy formailag a „jog” érvényesül és a „törvény” megtartatik.

Nem azt nézzük, hogy pusztít és mérgez, hanem azt, hogy a formális szabályoknak megfelel-e.

Ezt még abszurdnak is hízelgő nevezni, ez a totális kifordítása mindannak, amit emberi értelemnek szeretünk nevezni.

Az is bizonyos persze, hogy a természetes észhez és igazságérzethez való visszatérés is rejt kockázatokat, hiszen szükségképp vezet tévedésekhez és embertelenségekhez, mint minden előfeltevésekre hajlamos rendszer.

De csak az a kérdés, hogy melyik gondolkodásmód vezet nagyobb kockáztatáshoz.

Ami pedig jelenlegi saját hasonló tárgyú kihívásainkat illeti:

Akik azt a problémát is csak Orbán Viktor diktatúraépítésének kontextusában képesek érzékelni, azok annyira hülyék, hogy csak arra alkalmasak, hogy rajtuk teszteljük a vörösiszap ártalmatlanságát.

Az ipari katasztrófa kapcsán csak kibontakozott egy olyan ideológiai vita, amelynek során az emberi hülyeség végtelensége és határtalansága újra manifesztálódhatott végre, mert már ugye nagyon hiányzott ez az élmény.

A kormány állami ellenőrzés alá vette azt a vállalatot, amelynek tevékenysége (üzemszerű működése) vezetett a katasztrófát okozó anyag felhalmozódásához.

A beavatkozás célja egyértelműen a kár elhárítása és a további veszélyhelyzetek megelőzése, valamint hosszabb távon a történések teljességének feltárása és megértése.

A kialakuló ideológia vita nem hatolt még a dolgok végére, mert jól láthatóan csak a liberális jogállam kategóriáiban gondolkodni képes emberek gerjesztik, a mindennapi realitások iránt érzékenyebb lelkeknek nincsenek ilyen kétségeik, de ebből kifolyólag nem is eléggé kiérlelt a metafizikai álláspontjuk.

A kérdés ugyanis a felelősség telepítésének helye.

Az, hogy vajon tartható-e az a logika, amely végül is mindig az állam, vagyis a közösség teherviselési kötelezettségére lukad ki, miközben a magántulajdon és a szabad vállalkozás primátusa mellett tör lándzsát.

A konkrét esetben a vállalat azt merészeli mondani, hogy miután ő minden szabályt betartott, valamint minden hatósági ellenőrzésen átment, nem felelős a történtekért. Azért az állam felelős, mert rossz jogszabályokat alkotott és rosszul ellenőrzött. (Az a mi esetünkben, az ideológiai vita során irreleváns, hogy természetesen nem tartották be a szabályokat és törvényeket, illetve becsapták és megvették az ellenőrző hatóságokat. Akinek ez a már rendelkezésre álló fizikai bizonyítékokból nem nyilvánvaló, azzal beszélgessen a Fekete Pákó.)

Ez elsőre tetszetős érvelésnek tűnhet, ha az ember modern piacpárti és liberális, meg rettenetesen hülye. Ha viszont egy cseppet elgondolkozunk a dolgon megérthetjük, hogy ebben az esetben a „mindent szabad ami nem tilos” el alkalmazásáról van szó, azzal a kiegészítéssel, hogy az állam feladata az, hogy minden lehetséges esetet kitaláljon és egyedileg tiltson, észrevegyen és megakadályozzon. Amennyiben nem teszi ezt, viselnie kell a tiltás elmaradásából adódóan az adott cselekedet minden rövid és hosszú távú következményét, hiszen a cselekvő ártatlan, nem szegett szabályt. Ez a gondolkodásmód egyébként minden általános tiltás létét kétségbe vonja, hiszen e szerint olyat a csúnya állambácsi nem mondhat, hogy tilos szennyezni a környezetet, hanem minden esetben molekulára pontosan meg kell mondania, hogy mit nem lehet beleengedni a patakba (Ahogy ez például a hallucinogén anyagoknál is van, mindegyik újabb drogot meg kell határozni és utána lehet törvényben tiltani.), az állam kötelessége és költsége, hogy bizonyítsa a 692 új szerves vegyületből álló katyvasz mérgező és nem a narancsbőrkenőcs gyártójának kell bizonyítania, hogy nem.

Jelen esetben a szabály, amelyet nem lehetett volna megsérteni az, hogy a lúgos vörös iszap nem folyhat ki a tározóból. Hogy ennek mekkora a költsége az irreleváns, mert ha nem érvényesíthető a termék árában, akkor nem kell gyártani. Az kétségtelen, hogy az a vállalkozó szabadsága, hogy a biztonságot hogyan garantálja, de az nem, hogy a szokásos mérnöki sztenderd alá a szorítsa rizikóvállalást. De ha minden lehetségeset meg is tett a biztonságért, a baleset akkor is az ő tevékenységének következménye. Az csak ótvar jogászkodás, hogy a menedzsment, meg a műszaki vezető, vagy a tulajdonos hogyan felelős-e és milyen arányban. Érdektelen, hogy a több száz cégből álló adóoptimalizáló háló hogyan épül fel. Aki ennek a cégnek a hasznát húzta, minden vagyonával felelős.

Az hogy büntetőjogilag is az-e az egy másik történet, de anyagilag mindenképpen az. Hiszen tulajdonosi kötelezettsége, hogy e speciális tulajdonát a környezet releváns védelme mellett működtesse, tehát ellenőriznie kell, hogy alkalmazottai, menedzserei a munkájukat kötelezettségeiknek megfelelően végzik-e. A tulajdon kötelez, nem hagyható magára. Ha gyáram katasztrófát okoz, csak a büntetőjogi felelősséget védhetem ki, a szabályok maradéktalan betartásával, de az anyagi és erkölcsi felelősséget nem.

Az elmúlt tragikus huszadik század szomorú hagyatéka az az illúzió, hogy ember uralja a világot és legújabban láthatólag az is, hogy a jogszabályok a fizika törvényeire is hatással vannak. A szakembereket és a tulajdonosokat azért tartjuk, hogy tisztában legyenek műszaki és gazdasági tevékenységük következményeivel. Ha nincsenek, ne csinálják. Ha csinálják és baj lesz, viseljék legalább a teljes anyagi felelősséget.

Vigyázzunk, mert most dől el a sorsunk. Ha ebben a harcban a közösség mindenkori teherviselését elfogadó álláspont győz, akkor az olcsóbbnak tűnő ipari termékek árában értelemszerűen nem lesz benne a visszamaradó melléktermékek semlegesítésének költsége. Ezek a költségek a jövőbe lesznek telepítve. Viszont minden jövő eljön egyszer.

Kolontárra és Devecserbe már meg is érkezett.

Felettébb kellemes leírni, még ha egy ilyen szörnyű ügy kapcsán is, hogy a magyar kormány, a választók döntő többségének akarata szerint eljárva, a lehető leghatározottabban és legkeményebben lépett fel a katasztrófa szélesebb következményeinek feltárása és kezelése érdekében.

Ezt nevezik kormányzásnak.

Bizonyosan sok, a katasztrófa áldozatai számára óriási, de annak teljességéhez képest kisebb hibát lehet találni az állam különböző szervezeteinek tevékenységében, de a magyar állam erős életjeleket mutatott ebben a nehéz helyzetben.

Persze az ördög a részletekben van elrejtve. Ennek a nyomozásnak nemcsak időben (majdnem 30 év), hanem szociológiai értelemben is (a magyar gazdasági elit működése) hihetetlen távlatokban kel kutakodnia.

A miniszterelnök és a kormány gondolatmenete abba az irányba mutat, hogy a környezet és természet átalakító gazdasági tevékenység következményeinek tekintetében az eddig megszokott össztársadalmi felelősséget (amit általában a jövőbe voltunk szívesek transzportálni) annak elvégzőjéhez és haszonélvezőjéhez, és a jelenbe telepíti.

Ha ezt megtanuljuk ebből az ügyből, számtalan más későbbi tragédiát előzhetünk meg.

A társadalomnak olyan erős nyomás alatt kell tartania politikai elitjét, hogy az ebben az ügyben bűnösen hanyag emberek és szervezetek megbüntetése kielégítse az emberek természetes igazságérzetét.

Hangsúlyozom a természetes igazságérzetet.

Mert a liberális jogállam súlytalan büntetései a későbbiekben nem fogják elrettenteni azokat, akik jelenleg is szennyezik Magyarországot.

Ennek a cégnek a tulajdonosai ne élvezhessék a későbbiekben, a szennyező cégeikből kivont pénzekből összeharácsolt milliárdjaikat.

Ajkán egy panelban, átlagnyugdíjon bűnhődjenek.

A modern, felvilágosodott ember legnagyobb bűne az, hogy legyűrhetetlen vágyat érez arra, hogy minden olyasmit megtegyen, amit meg lehet tenni.

Például lehet veszélyes-hulladék tárolót építeni dombtetőre. Én, bizonyára nem lévén kellően progresszív, olyan helyre telepítettem volna, ahonnan nem tud elfolyni, csak ha egy 8.5-ös földrengés átrendezi a tájat.

Igaz, én sík vidékre sem építettem volna vízi erőművet, ami egyébként szintén csak nyilvánvaló bizonyítéka fasiszta voltomnak, és annak, hogy nem vagyok híve a technikai haladásnak sem.

Ha a műholdképek valódiak, akkor látható, hogy a tározó később megsérült sarka felé folyamatosan van valamiféle áramlás a felszínen.

Jó lenne tudni, hogy milyen technológiával érték el, hogy az anyag egyenletesen terüljön el a tározóban, ha figyeltek erre egyáltalán. Mert láthatólag a később megsérült sarokban nem volt olyan magasan lerakódva az iszap, mint hátrébb, hanem ezen a részen valószínűleg folyadék volt. A tömbökbe összeálló iszap viszont nem fejt ki akkora nyomást az oldalfalakra, mint ha ott (hasonló tömegű) folyadék van. Valószínűleg a nagyobb nyomáson beszivárgó, esetleg az egész gátfalat már átáztató és folyamatosan áramló folyadék gyengítette az oldalfalat (annak alsó részeit). Az is lehet, hogy nem a közvetlenül a fal mellett lévő, esetleg alámosott, már tömbösödött, összeállt iszap (amit a lúgos folyadék esetleg már körbemosott), megmozdult, megcsúszott (neki csúszott) a falnak és az adta meg a kegyelemdöfést, az amúgy sem jó formájúra épített gát sarkának.

Amikor pedig kizúdult az anyag, a már leülepedett iszapot is magával sodorta az egész tározó tetején pangó lúgos folyadék. A katasztrófa utáni képeken látható, hogy jelentősen nem csökkent az iszap szintje a tározó nagy részén.

Ezeket a mérnöki műtárgyakat általában, a veszély mértékének megfelelően, túltervezik. Ilyen esetekben annyira, hogy a technológia betartása mellett, sőt bizonyos túlterhelés mellett is, gyakorlatilag nem lehetséges ilyen jellegű meghibásodás.

Ha az eredeti befogadó képességhez képest túlterhelték a tárolót és ez szivárgásokat, elfolyásokat okozott, akkor azt is észlelniük kellett a folyadék szintjének csökkenéséből, hogy a beengedett mennyiség és a tárolt mennyiség nem egyezik.

Elvileg ezt a túlterhelést (a megengedett legnagyobb befogadóképesség túllépését) a hatósági ellenőrzések során is észlelni lehetett volna, ha a dokumentumok valóságosak. Mert az anyag nem vész el ugyebár.

A gát bejárásával és kémiai mérésekkel az áramlási és ülepedési problémák, a tároló egyes falrészeinek túlterhelése, sérülése, illetve a kivitelezési, technológiai hibából eredő (rejtett) rongálódása nem megállapítható. Erre hivatkozott valamelyik céges főfontos ugyanis.

Az is lehet és én kinézem belőlük, hogy belekalkulálták a tároló sérülését, de nem voltak tisztában azzal, hogy mennyi folyadék fog megmozdulni és mennyi iszapot sodor magával. Lehet hogy legfeljebb néhány négyzetkilométer szennyeződésével számoltak, különösen, ha nem volt pontos nyilvántartásuk a bevitt mennyiségről, és arról, hogy vajon az anyag leülepedése után mennyi vízhez hasonló áramlási tulajdonságokkal rendelkező folyadék marad a tárolóban és indul meg a résen.

Undorító és szánalmas látni, hogy ezek a milliárdos vagyonnal rendelkező emberek, korunk hősei, az exkomcsi nagyvállalkozók, milyen emberi minőségről tesznek tanúbizonyságot, amikor harácsolásuk következményeivel szembesülni kénytelenek.

Megjegyzem, hogy az én maximum néhány használt ceruzaelemnyi veszélyes hulladékot tartalmazó háztartásomnak, pont ugyanúgy tízmillió forintos felelősségbiztosítása van, mint iszaposéknak. Csak az árbevételünk különbözik kicsinyég.

Ez a tragédia a szimbolikus értelmén túl (az ezidáig rejtegetett vörös szenny elönti az országot), egyedülálló elszámoltatási lehetőséget is kínál. Sok mindent elhiszek ugyanis, csak azt nem, hogy az most elég lenne, hogy a gátőrön elverik a port. Arra sajnos nincs remény, hogy a felelősök életük hátralévő részében egy zagytó partján nyaraljanak, de a teljes anyagi és büntetőjogi felelősségük érvényesíthető. Van is nekik annyi, hogy az utolsó fillérig kártalanítsanak mindenkit.

Ha így lesz, hosszú évek után ez lesz az első valódi igazságszolgáltatás szeretett hazánkban.

Nem lehet eléggé dicsérni azt a gyönyörűen felépített, a lehető legapróbb, szinte észrevétlen lépésekkel operáló kommunikációs kampányt, amelyet a Fidesz folytat a gyurcsány-szilvásy bűnözői csoport leleplezésének tárgyában.

A kormányzás más területein néhol joggal kapkodással, esetleg koncepciótlansággal vádolt Fidesz ezen a pályán a legszebb reményekre jogosító, már-már tökéletes taktikával és csapattal látott munkához. Gulyás Gergely személyében sikerült egy olyan albizottsági elnököt találniuk, aki végre, már személyében sem hitelteleníti el az általa folytatott vizsgálatot, sőt képes olyan meggondolt nyilatkozatokat tenni, megfelelő retorikai képességekkel rendelkezvén, hogy személyében torát üli a hitelesség és szakmaiság.

Demeter Ervinről nem mondhatunk ennyi jót, de ő is képes arra, hogy már ne tegyen sikeres peralappal kecsegtető nyilatkozatokat a bizottságának ülései után.

Papcsák Ferenc pedig alkatilag is jól szimbolizálja azt az esendőséget, amely ahhoz kell, hogy az ember hitelesen csodálkozhasson rá egy ügyre: Jé, így is lehet lopni?

Budai Gyula finom stílusgyakorlatában olyan árnyaltan jeleníti meg a népügyész karakterét, hogy az ember lelki szemei előtt rögvest megjelenik a rácsos börtönablakból bevetülő fényre vágyakozó pillantásokat vető politikusbűnöző sáskaszerű alakja.

A meg- és kihallgatódzások ütemezése, felépítése a shakespeare-i hagyományokat idézi, továbbá a már kellően drámaképes arccal érkező rendőrtábornokok jól látható elégedettséggel asszisztálnak a tetemrehíváshoz.

Minden egyes meghallgatott csak picikét tesz hozzá a jövendő vádirat mellékmondataihoz, de olyan jól megalapozza a horrorisztikus végkövetkeztetéseket, mint a virtigli magyar antifasizmus a jobbik választási sikereit.

Anno a legutóbbi demokratikus hajnalon, a spontán folyamatok erdejében, arra azért ügyeltek a haladás elkötelezett hívei, hogy a rendőrség megőrizze függetlenségét és a rengeteg szakértő közé ne furakodhassanak be vezetői posztokon olyan elemek, akik nem ismerik ki magukat a helyi mszp berkeiben. Az évek persze nyugdíjba, meg magán-titkosszolgálatokba kényszerítették a szakértelmet, de a rendőrségi vezetés még az első Fidesz-kormány idejének végére is megőrizte népi-demokratikus karakterének jó részét. A rendőri vezetés nagy részét nem sokkírozta, hogy lamperth mónikával kell együtt dolgozniuk (hacsak mónika lénye nem).

Az, hogy a rendőri vezetés alapvetően hétpróbás gazfickókból áll, a való világban alapvetően nem probléma, hiszen ez a fajta „tudás” sajnálatos módon az ilyesfajta szakértelem elengedhetetlen része. Szeretett rendőrségünk hű tükre társadalmunknak, úgyhogy még csak nem is jártathatjuk a szánkat különösebben emiatt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy statisztikailag a rendőrség nagy része ne lenne képes tisztességes és minőségi munkára, ha akar. És még akar is, hiszen mostanra az állomány döntő többsége réges-rég kicserélődött már. Az, hogy erre nincs mindig lehetősége számtalan, itt most nem tárgyalható tényezőtől függ, de van egy, ami keményen összefügg a 2006-os őszi eseményekkel.

Mert fura dolog a jellem és az emberség, néha a legváratlanabb szituációkban tör ki az emberekből.

Tanulságosan példázza ezt a következő történet: 1988 őszén egy határőr laktanyában töltöttem értékes időmet. Akkoriban a Határőrség a Belügyminisztérium alárendeltségében működött, de a Néphadsereghez hasonlóan sorozott állomány végezte a feladatok jelentős részét. Lényegi különbség volt azonban a szervezet elit jellege, például az, hogy minimum szakmunkásképzővel kellett annak rendelkeznie, akit ide hívtak be. A tisztikar züllöttsége sem érte el a MN szintjét, ami praktikusan azt jelentette, hogy a hivatásos állományt igyekeztek az alkoholizmus korábbi stádiumaiban tartani.

1987 augusztusában vonultam be, akkor, amikor teljesen bizonyosnak tűnt, hogy a rezsim örökké fennmarad, és 1989 februárjában szereltem le, amikor már gyakorlatilag kész tényként volt kezelhető, hogy konyec filmá. Felülmúlhatatlanul tanulságos volt belülről megfigyelni mind pszichológiailag, mind szociológiailag, hogy hogyan omlik össze egy diktatúra fegyveres szervezetének valódi struktúrája, „lelke”, miközben minden, papíron legalábbis, változatlan marad (még). 1988 későnyarán a komlói bányászok sztrájkolni kezdtek. A hatalom, a régi reflexeknek megfelelően, azonnal elrendelte a karhatalmi szervek esetleges bevetésének előkészítését. Egy eligazításon tájékoztatták a hivatásos állományt a parancsról és lehetséges feladataikról. A kiszivárgott hírek szerint, a tisztek és tiszthelyettesek hangulata nem ígért sok jót a pártnak ebben a tekintetben, pedig a rendőrség mellett a Határőrség volt a rendszer legszélesebb fegyveres bázisa a Munkásőrség mellett. Ekkoriban derült ki mindenki számára egyértelműen, hogy ezek egyike sem vethető már be ilyesfajta feladatokra, munkások, sztrájkolók, tüntetők ellen.

A szolgálati helyem a parancsnoki épület mellett volt és az egységeikhez visszatérő tisztek némelyike bejött egy kicsit „hiperventillálni”. Akkor már többé-kevésbé ismertek voltak a közélet iránt érdeklődő sorállományúak és tisztek politikai nézetei, legalábbis egymás számára, ekkor már nem szóltak a Szabad Európa rádió hallgatásáért, ellenzéki sajtótermékek olvasásáért sem, de persze még számon tartották.

Az őrnagy és a főtörzszászlós, akik bejöttek szentségelni hozzám, azt mondogatták, hogy ők egyetértenek a bányászokkal és nem fognak rájuk kezet emelni, sőt (!) ők is, akár a sorállomány, inkább átállnak, minthogy ilyet tegyenek. Délelőtt volt, be sem voltak rúgva, láthatólag őszinte indulatosságuk talán túlzónak tűnhetett volna, de a BM „cégeinél” a „bányászok” (akik egyébként a rendszer hivatalos hősei voltak) ellen fordulás felvetése tulajdonképpen a „jobbik érzéseik” nyílt és durva megsértése volt. Pedig ezek az emberek ezer éves párttagok, fegyelmezett katonák, elvileg hithű kommunisták voltak, akiket 30 éve folyamatosan arra okítottak, hogy megvédjék a rendszert és szétkergessék a rohadt fasiszta csőcseléket. Nem voltak sem okosak, sem kedvesek, jó embernek is csak erős ráhagyással lehetett őket tekinteni, az antialkoholista liga gyűlésein sem fordultak meg soha, de világosan és egyértelműen érezték a határokat. Pontosan tudták, és nem csak a politikai széljárás felismerése okán, hanem „erkölcsi” alapon is, hogy melyik oldalon a helyük és általános hangulatot közvetítettek.

2006 őszén a rendőrség vezetői, habár bírták a kormányzat bizalmát és kapcsolati tőkéjük inkább a ballib közeghez kötötte őket, nem voltak elkötelezettek gyurcsány ferenc és társai mellett. Az mszp mellett inkább. Az előző négy év sem szakmailag, sem pénzügyileg nem volt frenetikus a rendőrség számára, az általános züllés, a kormányzati alkalmatlanság „leszivárgása” napi szinten rombolta a szervezet működését. A kisrendőrök pedig még jobban megszenvedték a „liberális vircsaftot” és a megbecsülés hiányát. A szervezeten belüli összetartás is sokat romlott, annak jó és rossz következményeivel, de a rendőrség még mindig sokkal bajtársiasabb szervezet, mint azt a köznapi élet tapasztalataiból gondolni lehetne.

A rendőrségi állomány egészét sokként érte, hogy a kormányzat sok évtizedes, kőbe vésett szabályokat rúgott fel 2006 őszén. A rendőrök sem hülyék, bármennyire is igyekszik a magyar közvélekedés erősíteni ezt a képet, a szervezeten belül azonnal mindenki tudta, hogy az események nem véletlenül alakultak így. Mert lehet valaki hülye, vagy részeg, vagy mindkettő, de bizonyos bajtársiassági szabályokat ebben a szervezetben csak egyes emberek és világos anyagi vagy egyéb nyomós önérdekből szegnek meg. Azt minden rendőr pontosan tudja, hogy a bajtársaik százait életveszélybe sodró parancsnoki döntések és döntések elmulasztása szinte bizonyosan nem a szervezet alkalmatlanságából történtek. Ha a székházostromnak vannak rendőr áldozatai rendőrtisztek tucatjainak, köztük legfelsőbb vezetőknek lehetetlenedett volna el a helyzete a szervezeten belül azonnal. Az akkor kialakult szituációban már tehát nemcsak a politikai vezetésnek volt érdeke, hogy a rendőrséget az utca embere ellen fordítsa, hanem a megzavarodott rendőri vezetők is abban látták a szervezet újbóli összerántásának eszközét, hogy elterelik a figyelmet a parancsnoki rendszer pillanatnyi alkalmatlanságáról vagy szándékolt működésképtelenségéről és kifelé kanalizálják az indulatokat.

Az események után azonban, amikor lehetőség volt a higgadt értékelésre, mindenki számára világossá vált, hogy legalábbis részben megrendezett színjáték szereplői voltak, áldozatnak lettek odadobva, hogy akár a vérük árán is segítsék egy rezsim túlélését. Ennek a megdöbbentő ténynek a felismerése tükröződik most az egykori rendőri vezetők vallomásaiból. Ők a mindenkori politikai szelekhez idomulva kiszolgálták a politikát, úgy, hogy a rendőrség működőképességét fenntartották az anyagi és törvényi ellehetetlenítés ellenére. Cserébe viszont arra használták őket, hogy asszisztáljanak a bajtársaik feláldozásához. Életek és karrierek hullottak szét, és a rendőrségi vezetés döntő többsége elveszítette minden bizalmát a baloldali politikai elit jelentős részében.

Mindezek tetejébe még arra is felhasználták őket, kihasználva jogos indulatukat, hogy a továbbiakban ártatlan járókelőket veressenek meg velük, akiket a megtévesztő információkkal és parancsokkal manipulált rendőrök joggal hihettek a tévészékháznál kollégáikat majdnem legyilkoló huligánoknak.

Most minden normális rendőr és rendőri vezető szégyelli magát ezért.

Fegyveres erejének ilyesfajta, a polgári lakosságra történő uszításától még a diktatúra is visszariadt, még az 1987-88-as tömegoszlatások is kulturáltabban zajlottak, mint ezek.

A szocialista párt, sokadszor árulva el a hozzá kötődő társadalmi csoportokat is, nem a rendőrséggel és a rendőrökkel és a lakossággal volt szolidáris, hanem a gyurcsány-szilvásy -féle társasággal. Meg sem próbálták védeni a rendőröket az eseményeket követő retorzióktól, hanem azt kívánták meg tőlük, hogy hazudjanak és konspiráljanak, nem csak a maguk védelmében, hanem szükségképpen ettől elválaszthatatlanul azért is, hogy megvédjék azokat a pszichopatákat, akik szervezték ezt az egészet, és azokat a „kollégáikat” akik örömüket lelték a verésben, kínzásokban.

Épelméjű ember nem gondolhatta komolyan, hogy ez következmények nélkül marad. Isten malmai lassan őrölnek, de a rendőrség mszp-től történő teljes függetlenedésében komoly szerepet játszott a rendőri elit rádöbbenése arra, hogy a gyurcsány -féle vonal az elemi erkölcsi szabályokat sem érti és tarja be. Pedig a szocialista párt egyik nagy előnye pont a betyárbecsület volt, az, hogy egyetlen állandó jellegű tettestársat sem hagynak hátra. A gyurcsányizmus leglényegesebb, sikerében és bukásában is meghatározó tulajdonsága volt, hogy képes volt csak a pillanatnyi érdekekre koncentrálni, és a közvetlen tettestársakon kívül nem értelmezni semmiféle kötelezettséget, csak a megtéveszteni és/vagy megfizetni szabályát.

A gyurcsány-szilvásy csoport, valamint az őket legalábbis tobzódni hagyó egyéb felelős pozícióban lévő szocialista politikusok most kénytelenek szembesülni azzal, hogy nemcsak senkinek nem érdeke megvédeni őket, hanem mindenkinek érdeke a teljes balhét velük vitetni el.

Az információk adagolásának ritmusa azt mutatja, mindegyik emblematikus ügyben körülbelül egyszerre fognak elérni a végkifejlethez.

Az a katarzis jöhet majd el, amelytől a rendszerváltás piszkos alkuja megfosztotta a magyar társadalmat. Kevesen vannak a bűntelenek, de annyira senki nem bűnös, mint a gyurcsány-szilvásy -féle bagázs. Az elmúlt húsz év legmocskosabb társasága ez, büntetlenül maradásuk a politikusokra vonatkozó büntetőjogi felelősség teljes feladása lenne.

Alapvető fontosságú az is, hogy a Fideszes politikusok is megtanulják, vannak még bírák Budapesten.

Ha epikus példát szeretnénk találni arra, hogy az egykor hajdanvolt erős magyar hogyan rohadhatott odáig, hogy gyurcsány ferenc arca bukkanjon elő a szétrebbenő döglegyek alól, akkor a Ferencvárosi Torna Club 90 utáni története kínál néhány párhuzamot.

De ami a Kádár-rendszernek nem igazán sikerült, az ment annak a bagázsnak, aki 1990 után hozzájutott a Fradihoz, hogy aztán valahol az albán szervkereskedő maffia szintjén bonyolítva az ügyeket, a brandet a csomagolt hányással egyenlő szintre küzdje le.

Egy olyan országban, ahol a politika világszínvonalon termeli a biológiai hadviselés melléktermékeinek bizonyuló figurákat, eleve gyanakvásra ad okolt, hogy a magyar labdarúgó szövetségben és a magyar labdarúgó közegben olyan képződmények bukkannak fel rendre, akik még egy gyerekbordély beszerzői csapatában is erős arcnak számítanának. De a Ferencváros tulajdonosai, vezetői és alkalmazottai, tisztelet a rejtve maradó kivételeknek, még ebben a közegben is adnak okot megjegyzésekre.

Az elmúlt húsz évben minden vezetés és minden tulajdonos egyre lejjebb taszajtotta a klubbot a pokol fenekén található pöcegödör legalja felé. Hiába rángattak bele néhány korábbi Fradi legendát a bizniszükbe ezek az emberek, Nyilasi vagy Varga, akár tökéletesek voltak, akár valódi emberek, erényekkel és hibákkal, semmiféle eséllyel nem rendelkeztek, legfeljebb egy két meccset nyerhettek meg, hogy aztán emberileg megtörve távozzanak.

És ráadásul dacolva a fizika törvényeivel, a Fradi nevét bitorló banda minden nekifutásával olyan helyzetet képes előállítani, amelyet matematikai pontossággal lehet szégyenletesebbnek illúziórombolóbbnak, undorítóbbnak találni, mint akár az egy héttel korábbit.

Az, hogy a csapat játékosai évek óta nem felelnek meg, sem képességek, sem emberi kvalitások szempontjából a legminimálisabb elvárásoknak sem, nem e szerencsétlen, a labdarúgást nem szerető, valami pénzkereseti tevékenységgel összekeverő lúzerek hibája, hanem a közeg hű, részletgazdag lenyomata. Erősen harmadrendű légiósok és becsületes üzletet még csak hírből sem ismerő menedzserek, szerencsefiai edzők (mert az nb 1-ben akkor is avatnak bajnokot és osztanak érmet, és van élmezőny meg középcsapat, ha mindenki ultratretyakul játszik és mázlival nyer), hogy is felelhetnének meg olyan nézők igényeinek akik legalább a Nyilasit, az Ebedlit látták játszani?

Az, hogy a Fradit el lehetett adni egy a magyar viszonyokat nem ismerő és nem értő, igazából ingatlanspekulációban utazó, nagyképű britnek, akinek láthatólag nem csak a pénze, hanem egyéb képességei is hiányoznak, hogy felfogja mibe keveredett, csak a prímér anyagi érdekek undormányos következménye. Sem a szurkolóknak, sem a magyar focinak nem volt érdeke ez.

És a Fradi halott.

Nem azért, mert nincs csapat, normális edző, rendes menedzsment, valódi szurkoló, hanem mert amikor a Fradira gondolunk, vagy az eszünkbe jutnak a régi meccsek és játékosok, semmiféle folytonosságot nem látunk múlt és jelen között.

Az Újpest már sose játszik a Fradival, és a lelkes vidéki csapatok elszánt játékosainak már sosem remeg meg a térde (régebben nem azért, mert féltek, hogy megverik őket a végén, hanem mert féltek a 6:0-tól) az Üllői úton, amikor elindulnak a játékoskijáróban kifelé. És nem lesz tízezer néző M(N)K meccsen valahol Mernyeszentmiklóson.

Azok a férgek valami olyat adtak el, szokás szerint, ami nem az övék volt, a csapatot, egy még mindig nagy és újra összerántható hatalmas szurkolótábort, valami magyart, ami persze nem volt sem korszerű, sem hótiszta pedigréjű, sem nagyreményű, de legalább a miénk volt.

Emlékszem a napra, amikor meghalt bennem a Fradi drukker gyermek, amelyhez még a hetvenes évek közepén jutottam hozzá, amikor a nagymamám elmagyarázta, hogy miért örül annak, hogy a rádióban a hírekben bemondták, hogy nyert a Fradi. Nagyanyám semmit nem tudott a Fociról és nem is érdekelte, de tudta mi a Fradi Szív, hogy van egy csapat, akit mindig „nyomnak”, de sosem adja fel.

És én nem azért nem figyelem a hírekben már réges-rég, hogy mit játszottunk, mert sokszor kikaptunk, hanem azért, mert valami emberre felületesen hasonlító képződmény az arcunkba hazudva sokadszor magyarázta, hogy a „látszatra” lélektelen játék oka, az edzőválság, a taktika, a szurkolók, az mlsz, az időleges pénzhiány, korai kezdés, a korai bekapott gól, hogy a politika beleszól a fociba, hogy a politika nem támogatja eléggé a focit........

A Fradi halott.

Meglep, hogy a magyar sajtó nem szentel különösebb figyelmet annak, hogy a parlament emberi jogi bizottságának 2002 és 2010 közötti jogsértéseket vizsgáló albizottságának tevékenysége milyen tanulságos következtetésekre látszik vezetni.

Nem vagyok híve különösebben az összeesküvés-elméleteknek, hiszen az emberi hülyeség, gonoszság és bírvágy elégséges elsődleges magyarázat általában szinte mindenre.

A 2006 őszi események (Moldova után ÖSE: Őszi Sajnálatos Események) azonban kibújnak e szokványos világmagyarázat alól és a jobb ügyhöz méltatlan, rendkívül szórakoztató, habár egyben nagyon szomorú következtetéseket engednek meg.

Az a körülmény, hogy 2006 őszén nem halt meg senki, olyan csoda, különösen az állítólagos körülmények ismeretében, hogy azt is lehetne mondani nyugodtan, az utolsó molotovkoktélig megtervezett és megszervezett volt az egész.

Kevés dolog biztos ebben az ügyben, de az bizonyos, hogy az események menetének elemzéséből kitűnik, hogy egy ilyen méretű és intenzitású utcai rendzavarás, továbbá a 2006. október 23-i tömegoszlatás, a tapasztalt rendőri fellépés milyensége és minősége mellett szinte mindig szükségszerűen vezet halálos áldozatokhoz.

De sajnos a valóság lehet, hogy ennél sokkal rosszabb.

Volt szerencsém a dicsőséges magyar népköztársaság határőrségében szolgálni, ahol sok egyéb hasznos tudnivaló mellett tömegoszlatni is tanítottak bennünket. 1956 után a magyar rendőrség és minden belügyminisztériumi fegyveres testület állományának, elsődleges prioritása volt, hogy úgy tudjon tömeget oszlatni, de úgy......

A rendőrségnek 1990 után is volt alkalma karbantartani ezirányú ismereteit, erről megfelelően gondoskodott az Újpest (UTE) és a Ferencváros szurkolói keménymagja, akik minden évben biztosítottak lehetőséget a rendőrségnek, hogy néhány száz dühöngő elmebetegen gyakorolhassanak, teljesen valóságos körülmények között.

Ráadásul, miután a szocialista politikusok még a 2000-es években is idegesen összerándultak 56 emlegetésére, minden egyéb elhanyagolása mellett, azért arra ügyeltek, hogy legyenek olyan intakt, hozzájuk viszonylag hű rendőri erők, akiket fel lehet használni, ha a lakosság rájön, hogy egy újabb húsz éves nehéz időszak következik.

Az a tény például, hogy az MTV székház környékén a rendőrök őrizetlenül hagyták a géppisztolyaikat lőszerestül, szakmailag a lehetetlen kategóriájába tartozik. Minden fegyveres szervezet tagjának a fejébe verik már a legelején, hogy a fegyverét nem hagyhatja magára, arra kell a legjobban ügyelnie, hogy a saját fegyverét éles helyzetben ne fordíthassák ellene. Ha a tömegoszlató rendőrök, egyébként nagyon helyesen, csak a tömegoszlató felszerelésüket vitték magukkal (nehogy a lőfegyvereiket a kavarodásban elveszítsék, elvegyék tőlük) és a géppisztolyaikat a járműveikben hagyták, akkor az egység parancsnokának azok fegyveres őrzéséről, és egyéb módon történő megvédéséről azonnal gondoskodnia kellett volna. Ennek elmulasztása akkora szakmai hiba, mintha egy nyitott szívműtéthez nem mosakodna be a stáb, hanem utcai ruhában látna neki a dolognak. Erre semmiféle mentség nem lehet, ez majdnem akkora bűn, mint a bajtársak cserbenhagyása. Ami szintén megtörtént, olyan helyszíni parancsnokok sem siettek bajtársaik segítségére, akik tudták, hogy nem messze tőlük bajtársai halálos veszélyben vannak. És bizonyos vagyok benne, hogy jószántukból nem maradtak volna tétlenek.

2006 nyarán, mint emlékezhetünk, kiderült, hogy a fletó pont akkora gazember, mint amekkorának a Fidesz korábban beállította. Ekkortájt egy szocialista országgyűlési képviselő a fülem hallatára mondta azt, hogy az apja emlékei alapján ő hasonlónak érzi a közhangulatot, mint 56 kora őszén. Számoltak tehát a közhangulat radikális romlásával, és miután gyakorlatilag rutinszerűen elkészítik bizonyos szervezetek a nagyobb politikai válságok esetére a lehetséges kimenetek forgatókönyvét képük is kellett hogy legyen a várható események méreteiről, veszélyeiről és azok befolyásolásának lehetőségeiről. A beavatottak, különösen az augusztus 20.-ai katasztrófa után, ami egyszerre volt természeti csapás, valamint logisztikai és politikai csőd, pontosan tudták, hogy a társadalom, illetve legalábbis annak egyes csoportjai, kezdik elveszíteni a türelmüket.

Véleményem szerint a következő alapverziókat lehet felállítani arra vonatkozólag, hogy valójában mi is történt akkor Magyarországon:

1. Spontán lakossági mozgolódások indítottak el egy láncreakciót, amelyet nem tudott kezelni sem a kormányzat, sem a rendőrség. Szimplán a kormányzati alkalmatlanság, hozzá nem értés és tehetetlenség működött, és amikor már cselekedtek, akkor sem voltak képesek felmérni tetteik következményeit. (Körülbelül ez lehetett a hivatalos verzió ezidáig. Azzal a kiegészítéssel, hogy a kormány mindent jól csinált, csak valahol Kovács 113 Lajos rendőrszakaszvezető szintjén rontották el.)

   Ennek véleményem szerint ellentmond az, hogy a cselekmények időbeli lefolyása alapján kirívó a tehetetlenség és a logikátlanság, illetve, hogy a rendelkező parancsnokok tevékenysége alulmúlta nemcsak a minimális elvárható szintet, egyébként bizonyított szakmai képességeiket, hanem kifejezetten kontraproduktív is volt a nyilvánvaló célok tekintetében.

2. A kialakuló spontán zavargásokra rásegített valamilyen rendőrségi és titkosszolgálati érdekcsoport, annak érdekében, hogy a kialakuló válsághelyzetből valaki(k) hasznot húzhassanak. Esetleg az is elképzelhető, hogy a folyamat már indulásában is irányított volt. Mindkét verziónak három alesete képzelhető el:

   a) A regnáló miniszterelnök, akinek helyzete értelemszerűen megrendült a pártjában, a kiszivárogtatással nyilvánosan bűntársává tette a szocialista frakciót, és a kialakuló zavargásokkal szembeni fellépés szükségességével állította maga mögé a felelősségrevonástól rettegő szocialista képviselőket. A szocialistákkal nem rokonszenvező rendőrséget sikerült a lakosság ellen fordítani azzal, hogy a katasztrófába torkolló vezetési válság következtében a megvert és megalázott rendőrök nemcsak a néhány száz randalírozó huligánban, hanem minden utcán sétáló emberben lássák az ellenséget.

   Az akcióba jól láthatóan belekalkulálták, hogy mind a rendőrök, mind a tüntetők közt lesznek halálos áldozatok.

   Evvel a verzióval az a baj, hogy olyan széleskörű összeesküvést feltételez, amelyben a politikusok mellett rendőri, titkosszolgálati vezetők is részt vesznek. Miután egyáltalán nem lehetett kizárni az események eszkalálódásának veszélyét, ami már nemcsak politikai, hanem sokkal nagyobb személyes következményekkel is fenyegethetett volna. Józan emberekről nehéz elképzelni, hogy ekkora kockázatot vállaljanak.

   b) A szocialista párt bizonyos csoportjai tovább kívánták gyengíteni a miniszterelnök helyzetét, hogy kierőszakoljanak egy miniszterelnök-váltást.

   Ennek ellentmond, hogy igazából egy ilyesfajta politikai akciónak még a csíráit sem lehetett látni, a szocialista párt nem gyurcsányista vezetői láthatatlanok voltak, mint szilvásy az albizottság előtt.

   c) A Fidesz szervezte az egészet, a tavaszi választásokon már azért nem akartak győzni, hogy a balhét a gazdasági bajok miatt ne nekik kelljen elvinni és mert tudták, hogy a megszorításoktól meggyengülő kormányt majd valami forradalomszerűséggel akarják megdönteni ősszel.

   Ha ez igaz, ez a világtörténelem legkomplexebb összeesküvési terve, ráadásul úgy, hogy a Fidesz a végén, amikor rá kellett volna ugrani a sebzett ellenség torkára, csak egyre haloványabb nagygyűléseken adta elő magát forradalom helyett.

3. A viszonylag összeesküvésmentes verzió: Az öszödi beszéd spontán megnyilvánulás volt, kiszivárogtatója gyurcsány pozícióit akarta gyengíteni, lehet, hogy szimplán magán indítékból, például mert a beszédet hallgatva rádöbbent, hogy a miniszterelnök szociopata és azt gondolta, hogy ezt jó lenne, ha mindenki, az ország lakossága is tudná.

   A beszéd kiszivárgása után (amit a közszolgálati rádió hozott nyilvánosságra, nyilván nem teljesen a saját szakállára), előbb megismerve azt, különböző érdekcsoportok rászerveztek a dologra, lehet, hogy a miniszterelnök bandája is meglátta benne a lehetőséget, és azzal kívánta erősíteni külső és belső támogatottságát, hogy az esetlegesen haláleseteket (rendőröket és civileket is) eredményező zavargások leverőjeként az egyetlen üzemképes politikai lehetőségként mutatja be magát. Ez tulajdonképpen be is jött neki, hiszen a bénult ellenzék, aki nem merte még látszatra sem megsérteni az alkotmányosságát, végül is asszisztálni kényszerült a miniszterelnök és a kormány hatalmon maradásához.

Egyébként el sem tudjuk képzelni, milyen hatással lett volna a magyar politikai életre, ha vannak, esetleg nagyobb számban, halálos áldozatok. Ez akár földcsuszamlás szerű átalakulásokat is elindíthatott volna a közéletben. Mindkét irányba, attól függően, hogy az emberek általában kit tesznek felelőssé az eseményekért. De a későbbi történéseket figyelembe véve már akkor is az volt a legvalószínűtlenebb, hogy a gyurcsány-kormány és az mszp jön ki jól a folyamatból.

Ugyanakkor viszont a parlamenti albizottság vizsgálatának iránya azt mutatja, hogy nem tartják lehetetlennek az akkori kormányzat beavatkozását az eseményekbe, a rendőri eljárásokba. A bizottság előtt megjelenő tanúk meglepően terhelő vallomásokat tettek, egyenlőre nemhogy nem nevesített, hanem személyként nem is említett valakikre, ugyanis gyakorlatilag azt mondták, nem értik, hogyan lehetett ennyire ügyetlen, szakszerűtlen az intézkedő rendőri vezetők mindegyike.

Ha erre, mármint a rendőri intézkedések akadályozására, bármilyen komolyan vehető bizonyítékot sikerül találni, az olyan erős megalapozása lehet a Fidesz által forszírozott rendszerváltásnak, amely az mszp és annak elitjének teljes közéletből történő kikapcsolását eredményezheti.

És akkor végre lenne valaminek következménye a magyar politikai életben.

Mert annak, hogy egy miniszterelnök gyakorlatilag egész hivatali idejében nem volt képes kormányozni, és folyamatosan hazudozott, nem volt.

Az a tény pedig, hogy gyakorlatilag nem került nyilvánosságra olyan jelentés, amely áttekinti, hogy pontosan kik és milyen cselekedettekkel hoztak össze néhány száz összetartható és irányíthatónak tűnő, szélsőséges vandálnak látszó tüntetőt (riadóláncok, gyülekezési helyek, központi figurák, stb.), olyan balladai homályba burkolja az eseményeket, mint annak az eldönthetetlensége, hogy a kettőből melyik hangtechnikus vitte ki az őszödi hangfelvételt.

Elnézést a hosszú címért.

Objektíve, miután szocialista főcsávók mindenféle pereputtyát lehetett, ez nem is kérdés.

Na de így, forradalom után?

Az ilyesfajta döntések két szempontból tanulságosak, egyrészt a devizahitelezéshez képest egyszerűek, mint a bot, másrészt pedig bemutatható rajtuk a az új kormány ügykezelési metódusa. Magyarul tanultak-e a fiúk valamit, vagy visszakanyarszunk a légügyi famíliához (torgyán doktor, ha nem rémlene).

A minisztériumi főosztályvezetés nem politikai funkció, tehát a forradalom nem érinti, az állás betöltője nem politikai kinevezett, hanem szakember. Vezetői tapasztalattal, mert ekkora bazi nagy minisztériumok főosztályainak irányítása nem sajátítható el holmi vezetéselméleti szemináriumok szorgalmas látogatásával.

Halvány fogalmam sincs arról, hogy jelen példánk alanya egyébként alkalmas-e az állás betöltésére, de a kinevezését kommentáló sajtóérdeklődés meglepetésként érte a minisztériumot, amit az alábbi, a válaszukból szemléző idézet is mutat:

"Petykó Adrienn 2007-ben végzett a Budapesti Gazdasági Főiskola Pénzügyi és Számviteli Karán, mérlegképes könyvelői szakvizsgával rendelkezik, és a versenyszférából érkezett a minisztériumhoz. Szakmai felkészültsége megfelelő, munkájával kapcsolatban semmiféle probléma nem merült fel". .

Azért ezen még dolgozni kellett volna egy kicsit, mert gondolom nem ezt kérdezték, másrészt ilyesmit semmilyen kérdésre nem válaszolunk. Illetve akkor, ha nem tudunk értelmesen válaszolni a kérdésre. Akkor viszont nem sajtósnak megyünk.

Amióta Hoffmann Rózsa sajtósa új dimenzióba helyezte a digitális írástudatlanság fogalmát a Hírcsárda helyreigazításával, már tudom miért panaszkodtak mindig a jobbos politikusok, hogy az összes médiaiskolát, meg kommunikációs tanodást és szakot nyüves baller bértolnokok működtetik. De ennyire szarul azért nem állunk.

Tehát jószándékom jeléül, ingyért, ideírom, hogy miképpen is kell kezelni egy ilyen helyzetet, mert nagyon nincs kedvem szdsz szavazókkal arról kommentelgetni, hogy nemcsak koncentrációs táborok lesznek, meg háromhetes ülésezés, hanem nepotizmus is.

Tehát, az ízlésünkre, meg az élettapasztalatunkra hagyatkozva belőjük, hogy első látásra a szakmai alkalmassága és minden egyéb képesség tekintetében megfelelő kinevezettünk pedigréjében nincs-e olyan valami paca, amire az okvetetlenkedő sajtó rámozdulhat. Például, ha valakit Orbánnak hívnak, el kell mondani, hogy nem rokona szeretett miniszterelnökünknek. Ha meg az, akkor rögtön el kell mondani, annyira alkalmas, meg sőt. Fel kell sorolni azokat az objektív és felettébb szakmai eljárásokat, amelyek segedelmével arra a kétségbevonhatatlan következtetésre jutottunk, hogy unokaöcsénk a legalkalmatosabb az állás betöltésére. Egy profival meg kell íratni rendesen az önéletrajzát, hogy ne legyen benne a szörfoktatói múlt és benne legyen a 4 hét nyári gyakorlat a Lehman Brothers-nél (illetve most már úgy, hogy 4 hét Londonban egy világcégnél).

Ha magunktól nem érezzük, hogy az illetőbe beleköthetnek, akkor kérdezzük meg a portást (olyat, aki már néhány éve ott nyomja), például hogy „Lojzi bá' hány éves szok lenni egy főosztályvezető?”

Mindez akkor is érvényes, sőt akkor különösen, ha az illető tökéletesen alkalmas, de a szülei szerencsétlen névválasztása, vagy késői gyermekvállalása okán gyanú alá esik.

Szóval az én finom politikai ösztönöm azt súgja, hogy ezt azért egy kicsit jobban meg kéne magyarázni.

Már hosszabb ideje gondolkozom olyasmin, hogy a blog tematikusságának erősítése érdekében indítok egy sorozatot olyan elfelejtett politikusokról, akiket a világ szörnyűségességére vonatkozó egészséges feledés okán, méltatlanul és igaztalanul negligáltunk. Engem sajnos nem sújt a retrográd amnézia, és így bíz néha eszembe ötlik Dénes János, Király B. Izabella, Petrasovits Anna és egyéb kisgazda, meg régi fajta KDNP-s politikusok alakja, akiknek kiveszése a politikából és a politikai emlékezetből, mégis csak bizonyítja, van valami öntisztulás a politikai életben.

A dolgot két dolog akadályozta meg, egyrészt az, hogy a baloldali politikusokból meglepően gyenge a felhozatal, a torgyán-giczy györgy tengely baloldali megfelelői máig ott nyomják a gyurcsány-kovács laca képezte politikai térben, másrészt, hogy amikor a feleségem meglátta a címet és meghallotta a koncepciót azt mondta, remek, de a sorozatban csak szdsz-esek legyenek.

A feleségem valami ismeretlen mechanizmus következtében még nálam is sokkal jobban rühelli az szdsz-t, és ezzel a megjegyzéssel olyan kontextusba helyezte a dolgot, hogy éreztem, nem tudok megfelelni a kihívásnak, a poén tökéletes lenne, de kicsit drága. Képtelen lennék heteken keresztül azzal a tudattal létezni, hogy néhány nappal magyar bálint után horn gáborról kell valami dehonesztálót írni. Hiszen bármelyikük lénye elégséges indok arra, hogy a birtokomban lévő összes aljas, szemét, gonosz megjegyzést elhasználjam egy lendületből.

A narancsban megjelent ungár klára interjú még felébresztette a bennem bóbiskoló kurucot, de csak annyit bírtam kipréselni magamból, a dolog jelentőségével teljes összhangban, hogy a pletykák szerint ungár klára az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál bemutatott produkciója heves pozitív nosztalgiát váltott ki a Selmeczi Gabriella által nyújtott emberi és szakmai teljesítmény iránt. Az a tény önmagában, hogy a politikai kinevezettekkel agyonterhelt OEP-en, ahol rég megszokták már a politikai nyomásgyakorlás minden eszközét, valakinek sikerül kitűnnie az erős mezőnyből és szema bukott főpolgármester-jelöltje a közpénzszivattyúk számtalan szakértője között is adott okot megjegyzésekre, önmagában is elég indok egy nyomozás megindítására.

De alábecsültem a baloldali politikai elit intellektuális erejét, van lejjebb heller ágnesnél és gréczy zsoltnál is.

Erős koncentrációval felidézhető, hogy volt Magyarországnak egy göncz kinga nevű külügyminisztere. Ö volt az ismert emberi történelem egyik legrosszabb külügyminisztere és ebbéli teljesítménye még hiller istván oktatási miniszterként nyújtott teljesítményét is alulmúlta, ami pedig még második nekifutásra is lehetetlennek tűnik. Valami rendkívül borzasztóságos politikai alku következtében a szocialisták Brüsszelbe transzportálták, (már akkor jól láthatóan) rendkívül kevés számú jólfizető és biztonságos stallumaik egyikébe. Nem volt ez rossz döntés végül is, hiszen még szanyi tibor sem lenne képes ezt a szintet hozni.

Az persze megszokott dolog, hogy az európai parlament bal-liberális képviselői, még csak nem is szükségképpen az egykori keleti blokkból, jobboldali kormányaikat valahová a polpot -féle rezsim és a Kelet-Kannibálföldi Szociálhaladó Falangista Párt közé pozicionálják. De azt mindenki tudja, hogy Sárközy vagy Cameron lefasisztázása általában marginális politikusok elmebajából következik, vagy rosszabb esetben csak retorika.

Magyarország esetében azonban ez másként van, elsősorban annak a 20 éves bal-liberális antimarketingnek a következtében, ami egyébként egyenes követője a Trianonhoz vezető, majd később a kisantant által is folytatott propagandának, miszerint Közép-Európa minden bajáért a magyar nemzet felelős. Nem tud a régió országaiban olyan ótvar, posztkommunista, nacionalista, fasiszta kormány alakulni, amelyet ne tekintene a „művelt” nyugat szalonképesebbnek a mindenkori jobboldali magyar kormánynál. Persze némileg más a leányzó fekvése, ha ezt tulajdonképpen ellenséges országok kormányai művelik hazájuk vélt érdekéből, és ha ezt a mi „politikai elitünk” bal felének meghatározó része műveli, hogy az általa tönkretett ország további gyengítése útján szerezhesse vissza a nép által tőle elvett politikai és gazdasági hatalmat. És különösen kártékony ez, ha valaki egy volt köztársasági elnök lányaként, többszörös miniszterként, volt külügyminiszterként, EP képviselőként akaszkodik rá folyosókon, meg a női wc előterében a befolyásosabb kollégákra, hogy Magyarország maradék presztízsét még a gyurcsánynál is jobban romboló pletykákat terjesszen, vagy döntéseket próbáljon kierőszakolni.

Ennek a propagandának az eddigi sikerességében persze benne van az is, hogy a jobboldali kormányok ezidáig nem fektettek elég energiát a ballib erők gátlástalan lejáratásába (mert a jobbtól tanulni nem szégyen), valamint láthatólag nem értik azokat a pszichológiai és szociológiai mechanizmusokat, amellyel sikerül Orbán Viktort valahol Kadhafi és Putyin között tartani a német sajtóban például. Mert például hazánkban még mindig azokat az orgánumokat tartják „mértékadónak” a nyugati sajtóból, amelyeket a Népszabadság szemlézett 1989 előtt, ha meg akarta támogatni a PB meg a szovjetek álláspontját a béketábor szemszögéből.

Másrészt nem értik meg, hogy a ballib elit napi szinten kitelefonál Berlinbe, Párizsba a barátainak és képes elcsukló hangon újra és újra beszámolni a hasonszőrű progresszív barátoknak a pogromokról vagy arról, hogy a delikvenst személyesen Orbán Viktor hívogatja éjszaka, azzal ijesztgetve őt, hogy beleszuszog a kagylóba. Ez csak hasonló jellegű suttogó propagandával ellensúlyozható, naponta ezerszer el kell mondani odakint, hogy mennyit loptak a szocialisták egy átlagos hétköznapon, euróban és lélegeztetőgépre átszámolva.

Na de térjünk vissza a kingához.

Az első megnyilvánulása a szimpla üzemszerű hazaárulás alapkategóriája, ezt tette kormánytagként is, szerencse, hogy akkora hülyeségeket beszélt egyébként is, hogy a szlovák kollégája sem volt képes komolyan venni.

De második projektje, miszerint tulajdonképpen el kéne venni Magyarországtól az EU soros elnöki tisztét, túlmutat a baloldali értelmiségiek szokvány hazaárulás felfogásán, gyakorlatilag új minőség, ezután csak az EU-ból történő kizárás, valamint a demokratikus államok csapatainak behívása van vissza, a rend (a baloldal kormányzati jogaiba történő visszahelyezése) helyreállítása céljából.

Ilyenért rendesebb országokban olyan sebességgel taszajtódik ki a szalonképes politikai szereplők világából, mint ahogy az egy kereszténydemokrata politikussal történik, ha rajtakapják a kamaszlánya két osztálytársnőjével és a kertésszel egyszerre.

Ez az ember minden jogalapját elveszítette arra, hogy tiszteletet mutassunk iránta.

Valahol meg kell húznunk a határt. Udvarias emberek lévén eltűrjük, hogy ezek minden nap telesírják a nyugati sajtót mindenféle hazugságokkal, nácizzák, fasisztázzák a a nyugati átlagemberhez képest meglepően toleráns és befogadó magyar polgárt, aki hovatovább rasszizmusként és antitoleranciaként kénytelen megélni, ha feljelentést mer tenni a betörők ellen.

De azt hiszem ez a határ, aminek átlépését nem tűrhetjük el. Hovatovább majd oda jutunk, hogy belga, holland vagy amerikai bíróságokon fogják feljelenteni a kormánypárti politikusokat, a liberalizmus alapdogmáinak megsértéséért.

Az ilyen emberek, mint göncz kinga igazából sokkal rosszabbak, mint gyurcsány, és ezt le is tudom vezetni (arról nem is beszélve, hogy mindig és azonnal vásárhelyi mária jut róla az eszembe, ami azért sok gyors egymásutánban.) :

A fletó szimplán egy végletesen nárcisztikus személyiség, akinek soha eszébe sem jutott, hogy a környezetében élő emberek, vagy az ország lakossága érző emberi lények lennének, ő csak manipulálandó, az egóját kiszolgáló entitásokként gondol rájuk. (És eleve nem zárható ki, hogy egyszer, amikor újra talál egy elcsatangolt kisgyereket az elektromos kerítéssel védett kertjében, rá fog rádöbbenni. Csak nagyon-nagyon valószínűtlen. A fletóba még az is belefér, hogy egy vádalku keretében felfedezze Orbán Viktorban a nagy államférfit. És tudom, hogy nem hiszed, de simán átmenne a hazugságvizsgálaton vele.)

De a kinga pszichiáter, ő tudja, hogy hozzá hasonlatos entitások élnek körülötte. Az ő baja abből adódik, hogy eszelősen gyűlöli azokat, akik nem hasonlatosak hozzá, mert, mint minden liberálist, elbizonyítja a különbözőség, és különösen a világban szilárd kapaszkodókkal rendelkező emberek jelenléte. A nemzeti érzés is ilyen kapaszkodó, és kontrolltalanul gyűlöli azokat, akiken látszik, hogy érzik, tartoznak valahová és nem az ő vallásához kapcsolódnak. És miután az ország láthatólag nem kér belőle, végtelen gyűlöletében mindent megtesz, hogy lejárassa, tönkretegye az országát. Az aktus maga egyébként a „liberálisok istenéhez” (ami jelen esetben a nagy és erős EU) való fordulásként is értelmezhető, hiszen ezeknek mindig kell egy „hely”, ahol csak az ő törvényeik érvényesek, ahol van kihez dörgölődzni, amikor az a fránya valóság már teljesen szembe megy az ideológiai elvárásaikkal.

Morvai Krisztina például ennek a történetnek a tökéletes ellenpontja, ő egyszer csak rádöbbent, amikor kiderült, hogy a nagy liberális összetartás a palesztin asszonyokra és gyerekekre nem pont úgy vonatkozik, hogy mekkora hazugság is ez a nagy balliberális maszlag. Persze ehhez az is kellett, hogy a jó kis new york-i állásából kitegyék, de személyes megrázkódtatásokból tanul az ember leginkább. Az lehet, hogy jobb lett volna, ha kicsit cizelláltabban dolgozza fel ezt a megvilágosodást, de ebből azért látszik, hogy van visszaút a nemzet kebelébe.

Talán még gyurcsány ferencnek és gréczy zsoltnak is van, de a göncz kingának nincs.

Úgyhogy kinga ne gyere haza, mert megkereslek és felolvasom neked a jobbik programját!

 Na, most igen sok jót tehetne a Fidesz, magával is, meg az országgal is, ha ezt a társaságot, nagy ívben, páros lábbal rúgná ki a pártból. Lehetőleg egy trágyaléből képződőtt nagy tó közepébe.

Persze, ha a hangfelvétel legalább nagyjából stimmel.

De a magyarázkodó nyilatkozat is annyira gáz, hogy mindegy is.

Sőt, melegen ajánlom úgy intézni a dolgot, hogy megvilágosodjanak, és maguktól visszalépjenek  a választástól, továbbá kilépjenek a Fideszből.

Most!!!!!!!

Érdekes plussz információk!:)

Kb száz napja van hivatalba a kormány. Ettől mindenkit olyasfajta értékelési láz ragadott el, mint az x faktor zsűriét hivatalból.

A száz napban az a szép, hogy a közigazgatásban jártas emberek számára egyértelmű, ennyi idő alatt éppen arra telik az új kormánynak, hogy egy már a valósághoz közeli állapotot sugalló, áttekintő képet összehozzon az ország állapotáról. Amit kormányzás címén ilyenkor művelni szoktak, az azoknak a prekoncepcióknak a tényekhez nem feltétlen ragaszkodó átpaszírozása, amiket még ellenzékben sikerült összehozni.

Ha a korábbi szocialista kormányokhoz hasonlítjuk a jelenlegit, akkor egy tökéletes egyezést tapasztalhatunk: Azoknak is és a mostaniaknak is sikerült minden posztra, ami eszükbe jutott az első hirtelenkedésben, a saját embereiket kinevezni.

A Fidesz persze sokkal rátermettebb, mint a szocialisták, hiszen mindemellett sikerült élniük többségükkel és például képesek voltak balhé és pártszakadás nélkül köztársasági elnököt választani. Ha emlékszik még valaki ez az mszpszdsz többségnek volt hogy nem sikerült.

Kétségtelen, hogy a kétharmad a felettébb barátságos köztársasági elnök segedelmével túl tud terjeszkedni a hazánkban szokásos foglalási technikákon, de azért eltart egy darabig, amíg a mszpszdsz 8 éves működése során elért tökéletességet elérik.

A kormányzás valóságos tartalma azonban a következő költségvetésből derül majd ki, valamint abból az alkalmazkodóképességből, amit a valós problémák irányában tanúsít majd a kormányzati aprómunka során az új hatalom.

Két a kormányzati és törvényalkotási aprómunka körébe tartozó lépés mutatja meg leginkább annak a veszélyeit, amikor alapos előkészítés és elemzés nélkül, bizonyára a gyors és hatékony beavatkozás szándékával ugrottak neki a problémának.

Az egyik ilyen az ötven igazolatlan órányi iskolai hiányzás utáni szankciók bevezetése.

A felvetés maga üdvözlendő, az iskolakerülés tömegessé vált az elmúlt néhány évben, már-már gyakorlatilag ellehetetlenítette az iskolarendszer bizonyos elemeit és rombolta az egészének a maradék tekintélyét. A meglévő szankciókat (pl. pénzbüntetés) a jegyzők nem alkalmazták. Ennek okai szerteágazóak, de sem a közigazgatás, sem a gyermekvédelem nem rendelkezett valóságos szankcionálási lehetőséggel, vagy bármilyen egyéb beavatkozási eszközzel a rábeszélésen kívül. Sólyom László pedig egyik utolsó döntésével kegyelemben részesítette azokat a szülőket, akiket a bíróság letöltendő szabadságvesztésre ítélt a gyermekeik iskoláztatásának évekig tartó, folyamatos elmulasztásáért.

Az ötven óra azonban majdnem két hétnyi tanítási nap igazolatlan elmulasztását jelenti. Aki ennyit lóg, azt az iskola már az esetek döntő többségében régen elveszítette, a tanéve valószínűleg ismeretszerzés szempontjából legfeljebb formális lesz, még ha le is osztályozzák végül (az ötven igazolatlan óra sokszorosa kell ahhoz, hogy valakinek már jogilag is értékelhetetlen legyen a féléve). A való világban, függetlenül attól, ami papíron, a nyilvántartásban van, azok a gyerekek „kezelhetőek”, akiket a lógások megkezdésekor elér a gyermekjóléti szolgálat, vagy optimista alapesetben a szülő. Az ötven óra után következő „védelembevétel” nevű jogintézmény pedig mostanra gyakorlatilag a vicc kategóriájává süllyedt hatékonyságát tekintve, azokban a társadalmi csoportokban, ahol a legnagyobb szükség volna a beavatkozásra.

Az egész rendszer beteg, a meghozott jogszabályi változás pedig csak egy látszatintézkedés, annak megértése nélkül, hogy a teljes gyermekvédelmi rendszert úgy kell átalakítani, hogy képes legyen hatékonyan megakadályozni az iskolai lemorzsolódást. Hiába lesz ugyanis jobb a közoktatás, ahhoz a gyerekeknek meg is kell jelenniük ott és eleget kell tenniük nem csak megjelenési, hanem tanulási kötelezettségeiknek is. Ez utóbbi ténykörülmények nyolc évig meghaladták az oktatási és gyermekvédelmi kormányzat ingerküszöbét, gyanítom intelligenciaszintjét is.

Pedig „I love Hoffman Rózsa!”.

A másik hasonló, csak a rendszer egy elemére koncentráló lépés volt a húszezer forint alatti lopásokkal kapcsolatos hercehurca. Miként Pintér Sándort, szeretjük ezt az intézkedést is.

Azonban mindig elfelejtődik, hogy a büntetőrendszer egy egész, amelybe nagyon ritkán lehet úgy belenyúlni, hogy nem hozunk létre aránytalanságokat, abszurditásokat, diszfunkciókat, amelyek aztán embertelenségekhez és az egyébként elvileg támogatható intézkedések rosszhírűvé válását eredményezik. A három hobbitolvaj kamaszlány esete tökéletesen rávilágít erre a jelenségre.

Ha a rendszer legalsó pontjain, relatíve kemény intézkedési lehetőségeket vezetünk be, akkor fel kell készíteni arra az azt végrehajtó állományt, hogy a keményebb szankciók és intézkedések mechanikus alkalmazása értelemszerűen vezet egyes érintettek érdekeinek nagyobb sérelmére.

Köznyelvileg: Ha nagyobb bunkóval sunyunk oda, akkor ha tévedünk a sunyás alanyát illetőleg, akár a bűnösség, akár az elvetemültség tekintetében, akkor a végén nagyobbat is tévedtünk, nagyobb igazságtalanságot is követtünk el. Ezt pedig nem szeretnénk, ugye?

Arról nem is beszélve, hogy jól látható, a büntetési rendszer és módszer szigorítása felfele nem történt meg, a szabálysértések és a bűncselekmények következménye nem aránylik mindig megfelelően egymáshoz.

Mindkét lépés esetében komoly minőségi reparációra van szükség. Amennyiben néhány hónapon belül ez nem történik meg a tapasztalatok alapján, akkor ezekben a kérdésekben joggal lesz kritizálható a hatalomgyakorlás minősége és módszertana.

Az önkormányzati választások után már nem lehet rövid távú politikai érdekere hivatkozni.

 A 2006-os tévéostrom parancsnoklási lánca

Sólyom László köztársasági elnök nézte a tévét és iszonyúan törte a fejét azon, hogy mit is kellene csinálnia ebben a helyzetben. Aztán megnyugodott, mert eszébe jutott, hogy az alkotmány az ég egy adta világon semmilyen hatáskörrel nem ruházza fel.

A miniszterelnök, gyurcsány ferenc éppen a 47 pontos program kidolgozásán fáradozott és eközben időnként a tévére pillantott. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy utcai harcok dúlnak a főváros utcáin, felhívta az országos rendőrfőkapitány szolgálatban lévő helyettesét és megkérte, hogy minden törvényes eszközzel állítsa helyre a rendet. Egy pillanatra felmerült benne, hogy az illetékes minisztert is felhívja, de aztán eszébe jutott, hogy a petrétei az, és így a dolog teljesen felesleges lenne. Visszatért a 28. ponthoz, amelyben a borravaló megadóztatásáról volt szó, és amelynek a megfogalmazását egy kicsit pongyolának érezte.

Az igazságügyi és rendészeti miniszter, petrétei józsef éppen a tévét nézte és biztos volt benne, hogy neki semmi köze sincs az eseményekhez.

A minisztérium államtitkára, kondorosi ferenc erkölcsileg szolgálatba helyezte magát a tévé előtti kanapéján és őszintén reménykedett benne, hogy csak van valahol egy kompetens személy, aki megakadályozza valahogy, hogy a felbőszült tüntetők elevenen elégessenek egy csomó rendőrt.

A kiváló időzítésnek hála külföldön tartózkodó országos rendőrfőkapitány helyettese a televíziót nézte és próbálta elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy a Magyar Köztársaság Közszolgálati Televíziójának tüntetők által történő megostromlásakor neki is lenne teendője.

A budapesti rendőrfőkapitány gergényi péter nem nézte a tévét, tehát nem volt semmiféle áttekintő képe a helyzetről, továbbá az ilyesfajta helyzetek kezelésére alkalmas erők nem is álltak a parancsnoksága alatt. Kiújuló memóriazavarai miatt azzal sem volt tisztában, hogy melyik pártházat kell megvédenie és melyiket lövetnie.

A helyszínen tartózkodó rendőrségi alakulatok parancsnokainak ismeretlen személyek (akikről nem tudjuk, hogy nézték-e a tévét vagy nem) megparancsolták, hogy ne lépjenek közbe a bajtársaik életének megmentése érdekében. Ezt olyan szuggesztíven tették, hogy a helyszínen tartózkodó a beavatkozás elengedhetetlenségét érzékelő rendőrtisztek nem siettek bajtársaik segítségére.

Én tényleg nem értem, mit kell ezen még vizsgálgatni?

 Tanulságos megfigyelni ebben az írásban is a azt a logikát, amely azt sugallja, hogy szinte soha senkit nem szabad megbüntetni, vagy valamiféle, büntetésnek tekinthető dologgal fenyegetni, mert az mindig igazságtalan és embertelen.

Erős ingerenciám van arra, hogy olyan történeteket írjak meg, amelyekben a minimálbéres eladónőknek ki kell fizetniük a műszakjuk alatt ellopott árukat, és ebből kifolyólag csak a fizetésük felét viszik haza, a végig dolgozott hónap végén, az apa nélkül, albérletben nevelt kicsiny éhező gyermekeiknek.

Tényleg? Érdekes, a bolti lopás az én ismeretségi körömben nem volt szokás, beleértve az úri és a cigány gyerekeket is. Igaz ez az áldott emlékű nyolcvanas években volt, amikor bizonyára a rohadt diktatúra miatt nem tudtuk kiteljesíteni a személyiségünket ebbe az irányba.

Az indexen igen érdekes cikk olvasható egy bolti lopásról. Érdekes, mert három olyan, kezdő bolti szarka szemszögéből íródott, akik rácsodálkoznak arra, drága szüleikkel, meg az újságíróval együtt, hogy az élet szívás.

Mindig megdöbbent az a hozzáállás, amely abból a kedves, de rendkívül vicces feltételezésből indul ki, hogy a lehető legjobb világban élünk, ahol a jóságos rendőrbácsik tökéletes jogszabályok bölcs iránymutatása mellett terelgetik vissza a jó útra azokat a megtévedteket, akik hiányos ideológiai műveltségük okán egy röpke pillanatban nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között.

Ezek az emberek jól láthatólag nem tudnak róla, hogy világunkra inkább a statisztikai összefüggések jellemzőek, vagyis az a fiatal leány, aki éjjel egymaga miniben körömcipőben átlibeg a nyolckeren, nagyobb eséllyel szerez kellemetlen tapasztalatokat, mintha ezt ebédidőben a Váci utcában teszi.

Vagy, aki nem jár a barátnőivel lopni, azt lényegesen ritkábban tartóztatja le a rendőrség, mint azt, aki jár. Aztán ha letartóztatják az embert, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy ártatlan, egy újabb statisztikai jellegű viszonylat határozza meg a sorsát: Van-e üres cella, női motozó, jó kedvük van-e a rendőröknek, vagy nem, elolvasták-e az új jogszabályt, vagy nem, megértették-e vagy nem, van-e kedvük alkalmazni, vagy nem, szimpi vagy-e az ügyeletesnek, vagy nem, stb.........

A való világban bizony így mennek a dolgok.

De az ilyesmi szinte bizonyosan megelőzhető, ha az ember nem megy be boltokba lopni.

Amúgy meg abban nagy valószínűséggel biztos vagyok én is, hogy a lányok többet nem fognak lopni. De nem lennék, ha fél óra múlva már az utcán röhögcséltek volna.

De ettől megint függetlenül, ha a budapesti rendőrségen ilyen mértékben zavaros az eljárásrend, meg szabályokra hivatkoznak emberiességi ügyekben, akkor ott rendesen van tennivaló.

De ennek a rendszernek a reformját talán a helyi striciknek kéne tesztelni és nem neveletlen kamaszlányoknak. De ez nem a rendőrség hibája.

De azért vannak pozitívumok is, például a hagyóval is összecsukhatták volna a lányokat.

Na, akkor én is sajnálnám őket.

Újra van óvoda, tehát megható rendszerességgel újra elkövetem azt a hibát, hogy a sarki vendéglátóipari képződményben próbálok kávézni, a gyermek leadása után. A fekete színű folyadék minősége erre ugyan nem mindig ad lehetőséget, de ebben a rohadt hidegben muszáj valami meleget és teát azt nem árulnak.

A reggeli páleszivás szomorú következményeit pedig megtekinthetem a törzsközönségen, amely olyan állapotú, hogy Piszkos Fredet is elrettentené az ivástól.

Talán a hely hetvenes évek beli bája miatt, de számos hozzám hasonló, a széthullás egészen korai fázisában található bérből és fizetésből élő felebarátunk is itt fogyasztja a fekete levesét, hogy aztán a szemrevaló pincérhölgy távozása után megállapítsuk, gyakorlatilag ihatatlan.

Van egy srác, akivel a közös fogyasztások során már összehaverkodtunk annyira, hogy tudjuk, mindketten pezsgőzni fogunk azon a napon, amikor a fletót elviszik kurtavasban, de egyebet nem nagyon tudtunk egymásról.

A napokban azonban kiderült róla, hogy kapcsolatban áll a büntetés-végrehajtással, pedig inkább irodalom-testnevelés szakos tanárnak tűnt, mint smasszernek. A hagyó miklóssal történő közeli találkozástól rettegő szocialista politikusokról beszélgettünk éppen, amikor megjegyezte, hogy nehogy azt higgyem, hogy mostanában annyira törik magukat a kóterban lévő delikvensek diszkomfort érzésének növelése érdekében.

Hírnök jött ugyanis pihegve, hogy záros határidőn belül kávé és ital automatát kell telepíteni a sétálóudvarra, ahol a fogvatartottak a friss levegő szükségletük beszerzése érdekében tartózkodnak.

Szép gesztus ez, kétségtelen, habár tűrhetetlenül embertelennek tűnik, hogy a kávészünetükben rideg automatákkal kell kontaktusba lépniük a fiúknak és alanyi jogon nem jár neki a mi Marikánk, aki a téli időszakban is miniszoknyát visel és formás lábairól csak figyelemreméltó egyéb másodlagos nemi jellegzetességei képesek elvonni a tekintetet. Habár amilyen kávét főz, ez kétségtelen a büntetés súlyosbítása lenne.

Itt azonban még nem vagyunk a történetünk végén, mert az a liberalizmus világméretű győzelmén kívül egyéb tanulságokkal is szolgál.

Az udvaron ugyanis csoportosan tartózkodnak az embertelen igazságszolgáltatás áldozatai, és maguk között kevéssé alkalmazzák azokat a liberális elveket, amelyeket annyira szeretnek számon kérni a hatóságokon.

Az elképzelés szerint az automatáknál azzal a kártyával lehetne fizetni, amellyel a rabok a külvilágba telefonálhatnak. Ezt a kártyát a szerető családtagok is feltölthetik kívülről.

A nyilván fasiszta-rasszista-náci fegyőröknek evvel kapcsolatban az lenne a megjegyzésük, és valljuk meg, van benne valami, hogy az a rendszer azonnal a lenyúlás terepévé válna, hiszen a helyi csipkedési sorrendben feljebb álló rabok arra kényszerítik majd a kisebbeket, hogy szponzorálják a kávézásukat.

Megpróbálom összefoglalni a dolog tanulságait, mind liberális, mind a végrehajtó hatalmat jelenleg működtető felebarátaink számára, mert tudom, hogy nem egyszerű.

Minden szigorúan szabályozott, bonyolult rendszer, amely emberek tevékenységét a nap huszonnégy órájában meghatározza és ellenőrzi, igen érzékeny a rendszer egészét figyelembe nem vevő változtatásokra.

A börtön ilyen rendszer. (Egy lépést sem hagyok ki, mint látjátok, nehogy összezavarodjon valaki.)

A fegyintézetekben olyan emberek vannak, akik általában szarnak minden szabályra és erkölcsre, csak a saját, többnyire pillanatnyi érdekeiknek, vagy indulataiknak engedelmeskednek. És természetesen minden alkalmat megragadnak a rendszer nyomása alóli kibújásra.

Ebből kifolyólag a börtön szabályzata és a börtönőrök nem dísznek vannak, hanem azért, hogy napi 24 órás munkával, számtalan konfliktus állandó vállalásával fenntartsanak egy állandó egyensúlyt, a kedvezmények és büntetések és szabályok állandó ballanszírozásával, valamint azzal, hogy nem engedik új problémagócok megjelenését a rendszeren belül. Egy ilyen a börtönhierarchiában megjelenő új konfliktusforrás emberi erőforrást igényel a napi szintű ellenőrzéshez, amit a sétálóudvaron egy rakás kedves, kigyúrt, koffeinre éhes úriember között kell biztosítani vagy a változtatás a rangsorban lejjebb lévők helyzetének további romlását eredményezi néhány kávéért.

Arra nem is akarok gondolni, hogy valamelyik régi vagy új havernak van néhány száz automatája, amit ki kellett helyezni, mert különben csak állna benne a lové.

Ez esetben az egész cikket tessék meg nem történtnek tekinteni és éljen a

„Kávét a raboknak” mozgalom!

Röviden: Nem.

Sehol sem, mert a választási rendszer sajátosságai következtében, az egyéniben értelemszerűen nem nyerő LMP jelöltek a szocialistáktól és a jobbiktól vesznek el listás mandátumokat, akik szintén nem egyéni győzelmekből szereznek majd mandátumot.

Budapesten meg különösen nem, mert az LMP jelöltjeinek indulása a tavaszi tapasztalatok szerint nem tesz jót a szocialistáknak, valamint nagyon a szerencse, meg a választási matematika kérdése az, hogy meg lesz e Fidesz fővárosi közgyűlési többsége, ami ennek a választásnak az egyetlen igazi kérdése. Nagyon kétesélyes játszma lenne az, amely az egyetlen potenciális koalíciós partner kinyírására irányul, nem számolva azzal, hogy ez a többség nem jön össze. A szocialistákkal majdnem kizárható, a jobbikkal pedig rettenetesen ciki együttműködés következtében Budapest kormányzása újra háttéralkuk, egyéni ambíciók és teljesen terméketlen pártpolitika terepe lehetne, egyértelmű felelősök nélkül.

A szelvénygyűjtési időtartamot szűkítő szabályozás sokkal inkább az mdf és szdsz maradékok és egyéb civilnek álcázott elmebeteg projektek kiszűrésére szolgált. Szerintem nem volt a valóságtól elrugaszkodó feltételezés az, hogy a Budapesten különösen erős, a megerősödésre időt kapó, és már anyagi eszközökkel is rendelkező LMP képes lesz megugrani ezt a magasságot.

Nem képes, ráadásul ahelyett hogy mindkét irányba indulva, a Fidesz és az mszp szavazótáborának centrum felé húzó szavazóit célozná meg, mindkettőt elidegenítő inkoherens, picsogó kampányt folytat.

Szar az LMP kampány, és ez különösen fájó akkor, amikor a szavazói „igény” ilyen határozottan meg van, egy a Fidesz centrumtól balfelé megjelenő, újbalos, környezetvédő, értelmesen liberális, a politika formavilágát is megújító fiatalos erőre.

Az LMP nem azért kell, mert annyira szeretjük, hanem azért, mert az mszp-t és a jobbikot annyira nem szeretjük. A főpolgármester jelölt hiánya pedig jó pár százalék mínusz, ami szavazatban az mszp-nél, mandátumban az mszp-nél és a jobbiknál landolhat végül.

Arról nem beszélve, hogy a nem eszükről híres pesti szavazók az ő demszkijük távozásától megzavarodva esetleg a nagy schmuckot is megtámogathatják, az ő listájával együtt.

Ami valljuk meg, csak elsőre vicces.

A szépemlékű, manapság ritkán emlegetett négyigenes népszavazás óta gyakorlatilag minden kampányban részt vettem. Igaz, az utóbbi nyolc-tíz évben, a koromra és a mozgalmi múltamra való hivatkozással csak egy-egy délutánra megyek ki kampányolni, cédulát gyűjteni, egy fideszes barátom kerültébe, gyakorlatilag mindig ugyanoda. Ez szinten tartja ez irányú készségeimet, valamint mindig egy tanulságos látlelet az ország hangulatjáról.

Ez ráadásul egy rohadt szoci környék volt mindaddig, amíg a helyi lakosság mélyebb ismeretséget nem kötött a gyurcsányi politika reá eső részével és a helyi szocialisták bkv szintű ügyintézési gyakorlatával. És ez nem is ment gyorsan nekik. Viszont már tavaly az időközi polgármester választáson is, Toller László egykori kerületében (mert Pécsről van szó), Szili Katalin is csak egy éppen egyharmadra volt jó Páva Zsolt ellen. Az országgyűlési választásokon a Fidesz itt picivel az átlaga alatt (de még 50% felett), míg a szocik kicsivel felette teljesítettek, egy bőven tíz százalék feletti LMP eredmény mellett.

Ez a kerület valamelyest emlékeztet a szociológiai és politikai jellemzőiben a szocialisták egykori és az LMP jelenlegi budapesti bázisterületeire.

Na itt, önkormányzati bérházakban sikerült 1 óra 35 perc alatt húsz-húsz képviselői és polgármesteri ajánlószelvényt gyűjtenem úgy, hogy csak a 60 lakás 60%-ban voltak otthon. Mindezt a szocialista és jobbikos gyűjtők látogatása után. Ráadásul mindenfajta nyomulást mellőztem, amikor ajtót nyitottak csak bemutatkoztam és elmondtam, hogy a Fidesznek gyűjtők, aztán egy olyasfajta várakozó, kedvesnek szánt félmosollyal néztem a választópolgárra, amivel egyszer húsz éve sikerült becsajoznom (férfi lakó esetében sokkal visszafogottabb mimikai eszközöket alkalmaztam). Ha rámenősebb vagyok még jópár cédulát kipréselhettem volna még a bizonytalanokból és azokból az akaratgyengékből, akik bárkinek odadják.

Hát azt hiszem, joggal lehet mondani, hogy a Fidesz támogatottsága nem gyengült. Sőt!

Az, hogy az összes választópolgár közel fele Fidesz szavazónak tekinthető, önmagában rettenetesen megnehezíti, a szocialistákat leszámítva, mindenki számára a gyűjtést.

De ezt lehetett tudni már hónapokkal ezelőtt is, mint ahogy a szabályozás szigorodása is értelemszerűen ismert volt.

Tavasszal néhány LMP-és havernak is segítettem, munkával és tanáccsal és az akkori tapasztalatok alapján már lehetett érezni, hogy a jó név, a párttal szembeni ellenszenv hiánya és annak az eldönthetetlensége, hogy jobb-e vagy bal, egy viszonylagos ismertséggel párosulva a parlamenti küszöb fölé viszi a pártot.

De az is világossá vált, hogy mekkora munkát igényel ez, és a nehezített feltételek mellett sokkal jobb és nagyobb szervezési teljesítményre lesz az LMP-nek szüksége, hogy az önkormányzatokban is megkapaszkodjon.

Ehhez képest a lányok és fiúk a nyarat részben párton belüli torzsalkodásokkal, valamint a nagypolitika ízlelgetésével töltötték, ahelyett, hogy kezdetnek legalább megszámolták volna magukat.

Már önmagában a párt Budapesten mutatott kampányteljesítménye megkérdőjelezi az LMP-nek, mint hosszú távú, komolyan vehető politikai projektnek a komolyságát. Itt szerepeltek a legjobban tavasszal, itt örökölték a legtöbb kulturálisan sokszínű szavazót, a magyar politika Tudjakijétől, Valdemortjától (gyengébbek kedvéért az szdsztől), és itt lehet a legolcsóbban, a leghatékonyabban kampányolni.

Ehhez képest csodálkozó, tágra nyílt szemekkel nézik, hogy a csúnya Fidesz mit művelt és művel velük, meg hogy a fegyelmezetlen, a diktatúrától, meg a Fidesz budapesti közgyűlési többségétől nem rettegő szavazók cseszik bevinni nekik az ajánlószelvényeket a pártirodára.

Lehet, hogy tényleg sok az a majd 30 000 cédula amit össze kell szedni, de az egy tíz százalék feletti párt számára nem jelenthet megoldhatatlan feladatot. Ha jelent, akkor az a párt már nem tíz százalékos párt.

Ami nem is lenne csoda, hiszen az LMP semmit nem tanult azokból a tanácsokból, amelyekkel a párttal szimpatizálók hónapok óta baszogatják őket.

Világosabb ideológiai profil, több zöld, környezetvédő megnyilvánulás, valamint több humor és lazaság kell, és legfőképp sokkal kevesebb szdsz kompatibilis ballib emberjogi kvartyogás szükségeltetik. Az LMP elsősorban nem baloldali próbálkozás volt, és főleg nem a korábbi szdsz-es bűnözői csoportok új politikai fedőszervének lett szánva, hanem egy új stílus ígéretének indult, annak a lehetőségét jelentette, hogy az elavulóban lévő politikai ideológiák megújulása elkezdődhet, új generációk, új gondolatok kínálhatnak új megoldásokat Magyarországnak.

Ezt az ígéretet az LMP-nek nem sikerült még valóra váltania, sőt mintha nem is érzékelnék ezt a problémát a párt vezetői.

Aki tavasszal az LMP-re szavazott, az biztos tudja, hogy a párt most bajban van. Ha mégsem turizza ki a szelvényét a frigó háta mögül, vagy a kidobásra kötegelt reklámújságok közül, akkor azzal világosan megüzeni a kicsinyég elszállt pártvezetésnek: Nem erre a másik politikára gondoltunk!

Az LMP önkormányzati betlije a párt korai halálát jelentené, hiszen önkormányzati pozíciók nélkül, főleg markáns budapesti jelenlét nélkül úgy felejtik el őket a' zemberek, mint hagyó miklóst a szocialista pártvezetés.

Az LMP kudarca viszont a szocialistáknak lenne jó és aki olyasmit szeretne, ami szanyi tibor megdicsőüléséhez vezet, az sürgősen gondolja át még egyszer a dolgot.

Az a szomorú ténykörülmény mindent elmond a politikai szezon kezdetéről, hogy az önkormányzati kampány két vezető híre a nagy schmuck és a Kétfarkú Kutya Párt. Az utóbbit legalább komolyan lehet venni, de abban csak a legelvakultabbak reménykednek, hogy e két erő fogja megakadályozni a Fidesz budapesti győzelmét. Viszont a dalnok a szociktól, a vicces srácok meg inkább az LMP-től vesznek el szavazókat, ha tényleg veszik a fáradságot és elindulnak.

A Fidesz meg a tavaszi jól bevált receptet használja, tényleg csak a legszükségesebb kampányt folytatja, hiszen a közvéleménykutatási adatok inkább az ellenzék számára kedvezőtlenek és nem rá.

Még a jobbikos táborépítési terv sem váltotta ki azt a hatást, amit még akár fél évvel ezelőtt is sikerült volna, a lib véleményformálók még nyaralgatnak, vagy valami kampányguru megmondta nekik, hogy az ilyesfajta pártoknak étele és itala a botrány és halála a csönd. Az mszp-nek viszont nem szóltak, úgyhogy ők felszólították Orbán Viktort az elhatárolódásra.

Hosszú idő óta először jutott eszembe kóka jános. Tulajdonképpen az szdsz jutott az eszembe, az asszociációs sor egészen pontosan a következő volt: májmétely, szdsz, kóka.

Engem egyébként az keserített el leginkább, hogy a Führer nem volt árja. Most majd nyilvánvalóan tömegesen lépnek ki az emberek az SS-ből. Az is érdekelne, hogy mondják meg majd neki? Mert az meglehetősen biztosnak látszik, hogy nem tudta.

Menjünk vissza a partra, a hétvégén még jó idő lesz.

Nyugalom, a magyar baloldalnak természetesen nincs jövője, a tetemcafatokon beinduló burjánzás és az azokon beindult penészedés izgalmas csak.

Az a kiáltó ötlettelenség, ami áthatja az mszpszdsz szimbióta élettevékenységként azonosítható rángásait, a tavaszi antiprogresszív fordulat óta, nem sok jót sejtet a szanyi tiborba menekült végsőkig kitartók számára.

Hogy a magyar politikai életet nyolc évig meghatározó, még váltópárti illúziókat kergető konglomerátum teljesen képtelen legyen bármi értelemre, következtetésre, változásra mutató hajlamot felmutatni, azokat igazolja utólag, akik a 2002-es és a 2006-os győzelmeket nem a párt vitalitására, hanem arra vezették vissza, hogy a magyar választót a nemzetközi átlagnál többször lehet áttenni a palánk túlsó, krokodiletetésre használt oldalára.

Tán nem meglepő, de a szocialisták sorsa Budapesten fog eldőlni. Ez a város volt szíves kétszer is az országra szabadítani a baloldali blokkot. Meg is kapta érte méltó jutalmát, ugyanazt, amit a többiek büntetésből, ráadásul kétszer nagyobb, 16 éves dózisban.

A kérdés az most, hogy van-e annyi korrupció, alkalmatlanság és demszky gábor, hogy a baloldali szavazók megriadjanak korábbi tetteik következményeitől és eleget tegyenek a darwini evolúció irányukba támasztott követelményeinek, és az mszp agyonverésével lehetővé tegyék új fajok kialakulását a kulturálisan egyébként annyira sokszínű, és fejlesztésekkel teletűzdelt nagyvárosi dzsungelben?

Ha az mszp, legalábbis százalékosan, megőrzi Budapesten tavaszi támogatottságát, akkor komoly esély van rá, hogy függetlenül mások igyekezetétől, az mszp fennmarad és szanyi tibor intellektuális útmutatásaival, valamint mesterházy attila karizmatikus irányításával igyekszik majd lenyomni az LMP-t.

Ha 20% környékére esnek, akkor még mindig úgy tűnik, hogy van örökölhető vagyon, többen azt fogják gondolni, retkes attila sikeres példáján felbuzdulva, hogy a czibakházai Másnapos névre hallgató kocsma agytrösztjeinek bevonásával gründolhatnak egy pártot és egy bejáratott brandet maguknak. A nagy öregek vagy az ifjú titánok egyikének majd ebben a káoszban kell rendet tenni, hogy legalább a siker minimális esélyével lehessen nekiszaladni a négy ínséges ellenzéki évnek.

Ha erősen húsz százalék alá esnek, esetleg az LMP is elfenekeli őket, akkor világossá válik, hogy az mszp halott. Ez esetben csak az lesz a kérdés, hogy az állami támogatás bezsebelése érdekében szükséges jogfolytonosság hogyan biztosítható. Új név és legalább részben új arcok kellenek majd, esetleg egyesülnek a szociáldemokratákkal, mert az a név nagy érték.

Ez utóbbi, miként minden korábbi esetben szembesülni kell azzal a kihívással, hogy visszatér a karizmaták karizmatája, a köztársaság kormányzója, az ember, aki egyszer lenyomta Orbán Viktort.

Miután azt mindenki tudja, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, és meg hát marhára utálják is ezt a faszit, ennek a megakadályozása lesz a döntő ütközete a maradványok birtoklásáért vívott háborúnak.

Ha a fletó visszafoglalja a bármilyen állagú mszp-t, annak állapota azonnal hevesen romlik majd, mert a fletó ugyan nem érte el még a torgyán józsi 2002-es politikai értékét (1% alatti eredmény), sőt bőven 5 % feletti rajongótáborral rendelkezik, de az azonban jelenleg bizonyosnak látszik, hogy a magyar aktív választók 90%-nak az már leesett, hogy a fletó milyen ember, mire képes és hogy semmi közelébe nem kéne odaengedni, amit még használni akarunk.

Ha a fletót sikerül elhajtani az mszp-től, akkor egy torgyánpártot fog csinálni. Érdekes színfoltja lesz az a magyar politikai életnek, különösen, ha az elszámoltatás eléri a kötcsei remetét.

Talán a legkevésbé reménytelen helyzetben A Szili Katalin -féle Szövetség a Jövőért nevű valami van. Nembéli mibenléte teljesen megragadhatatlan, aki zárt logikai lánc mentén le tudja vezetni, hogy párt-e, az mszp valamilyen része-e, vagy bármi, azt meghívom egy sörre. Ez a képződmény viszont legalább idejekorán megkezdte az evakuálást, van alternatív országos szervezete és viszonylag ismert azok körében akik a kevésbé elállatiasodott politizálás baloldali verziójára vágyakoznak. Szili Katalin talán az egyetlen a bal oldalon akitől hitelesen hangzik, hogy ő sosem szerette a ferit, sőt tán még annak a felemlegetését is megúszhatja, hogy akkor miért nem sunyta fejbe a teljes női fegyvertárat tartalmazó retiküljével egy óvatlan pillanatban. Egy kellően mszp mentes, az LMP felé nyitott, és kormányzóképesnek tűnő arcokat felvonultató párt, amelyet Szili Katalin vezet már majdnem olyan politikai alakulat, amely megkapaszkodhat a középpárti létben és az LMP-vel kettecskén egy váltópárti koalíció alapja lehet. Ehhez persze a feleknek kéne használni az eszüket. Az LMP-nek elő kéne rukkolnia valami mérsékelt és koherens ideológiával, míg Szili Katalinnak el kéne döntenie végre.

Az LMP egyenlőre egy üveg szénsavmentes ásványvíz mellől figyelheti az mszp és környéke áfész felszámolási eljárását. Az mszpés törzsszavazó számára azonban egyelőre annyira idegen az LMP -féle közeg, mint egy melegbár ismerkedési estje. Az LMP-nek nagyon komoly fazonírozást kell végrehajtani a mellszőrzetén ahhoz, hogy akár egy erős középpárti lét megcélozható legyen az mszp-től elmenekülő szavazókra alapozva.

Tudom, hogy a szorgos olvasó hiányolhatja e felsorolásból schmuck andor és az ő tiszteltjeinek felvonultatását.

(Itt szeretném megjegyezni, hogy ennek apropóján ne felejtsünk el megemlékezni a legújabbkori magyar demokrácia első szanyi tibor minőségű versenyzőjére, Petrasovits Annára, akinek épp 20 éve sikerült annyira kinyuvasztania a magyarországi szociáldemokráciát, hogy az még mindig nem szalad el sikoltozva ha lát egy kapolyit, vagy scmuckot.)

Szóval ez egy szatirikus blog, értjük is a tréfát, de azért van egy határ.  

Kérem tisztelettel, miért van az, hogy amióta láttam a hagyó miklóst lefogyva, rabláncon, parizer evésnél mindig úgy érzem, hogy előle eszem el?

Miért van az, hogy ha eszembe ötlik a cusi, könny tolul a szemembe? Lelki szemeimmel látom, ahogy ráestelszik a priccsen, elsötétlik a rácsos ablak, s csak a privatizált börtönkonyha másodlagos hatása, a bélgázok áramlása hallék? És érzem, ahogy a kicsi kezeivel morzsolja a nyolc év napjait.

Miért hasogat így a szív?

Mi ez az empátia?

Csitt! Halga! Tudom már!

A biszku béla bácsiról olvastam cikket.

Mer ugye, nem lenne helyes megbüntetni ütet.

Most tekintsünk el tőle, hogy eddig sem volt megbüntetve. Nem csinált ő semmi rosszat, csak nehéz, a hortifasiszta rezsim idején eltöltött gyermekkora okán voltak téves elképzelései a helyes erkölcsi szabályokról, és ezért vett részt autodafék rendezésében oly nagy lelkesedéssel annak idején.

Egyrészt a mégcsúnyább jobbikosok jelentették fel, ami már önmagában diszkreditál bármilyen jogalkalmazást, másrészt hogy is lehetne béla bácsit egy szinten említeni Hans Hulkenberg, 1945 januárjában sorozott, akkor 16 éves SS közkatonával, akit azóta is jogos megvetésünk tárgya?

Ha nem mondtam volna, biszku béla bácsira vonatkozik a szólás és gondolatszabadság, hiába szüntette meg azt oly fennkölt okokból az előző parlament egy csomó másik hülye vonatkozásában.

Az, hogy a jelenlegi országgyűlés a kommenistákra vonatkozólag is megszüntette, az nem lehet elég indok arra, hogy 89 éves meggyőződéses kommunistákat holmi tömeggyilkosságok tagadásáért elítéljenek.

Még jó, hogy nem a tömeggyilkosságokért akarják felelősségre vonni!

Hova jutnánk, ha Magyarországon mindenkire vonatkozna a törvény? Vagy esetleg hülye törvények nem lennének hatályban?

Az, hogy a rendszerváltáskor nem büntettük meg az előző rendszer gyilkosait, talán érthető, de semmiképpen nem racionális lépés volt. Az mszp létében és kiteljesedésében, az elmúlt húsz év elvesztegetésében meg is hozta a maga következményeit.

De most arra megy ki a játék, hogy nemcsak minden korábbi baloldali bűn megbocsátható, meg hogy szegény cusi 8 éve rettentően sok, hanem arra is, hogy az aktuális törvényeket is csak a (szélső)jobbosok vonatkozásában kell betartani.

Mert természetesen, ha valaki arra ébredne egy reggel, hogy nem is volt második világháború, annak bezzeg úgy be akarnának pancsolni, mint egyszeri ÁVH-s az osztályellenségnek.

Az LMP regionális akármicsodája a párt budapesti listájának második helyére telepítette Kaltenbach Jenőt.

Ha van nyilvánvaló szavazatszerző és szavazatmaximalizáló manőver, akkor ez az. Nevezett kisebbségi ombuccmanói tevékenységének alapelveit csak az tudja megkülönböztetni az szdsz vonatkozó álláspontjától, aki eséllyel és motiváltan versenyezne a „Ki a jobb liberális bauer tamás vagy az apukája?” című vetélkedőn.

Kaltenbach sem képviselői, sem politikai, sem városvezetési és üzemeltetési tapasztalatokkal nem rendelkezik, viszont tetszik mindazoknak, akiknek szdszmszpés kötődéseit csak a zsidónegyed (természetesen szigorúan üzleti alapon történő) lerombolása volt képes időlegesen elmetélni.

Kaltenbach továbbá képes arra, amire még az mszp-ben sem mindenki, hogy kimutassa, a BKV jövendő (habár kétségtelenül egyelőre csak reménybeli) konszolidációja eredendően kisebbségellenes, rasszista, kirekesztő, homofób intézkedés, mert a jegyet nem vásárolni nem szándékozók között bizonyosan többségben vannak azok, akik nem a többséghez tartoznak. (Ez abból a körülményből következik egyébként, hogy a jobboldali városvezetés bizonyosan nem hozna olyan döntést, amely nem a többségnek kedvez, tehát ebből következőleg nyilván a kisebbségekre nézve hátrányos döntéseket hoz. Teszi ráadásul ezt ösztönösen, lényegéből adódóan, mindenféle mérés és számolgatás nélkül. Még jó, hogy mi ezt tudjuk és fellépünk ellene!)

Kaltenbach mszpés kötődései ebben az összefüggésben nem lényegesek, mert nem lényegesek. Hiszen Kaltenbachnak sem lényegesek, hiszen jó politikai érzékkel nem az mszp listájáról kerül így be a budapesti közgyűlésbe, hanem az LMP-éjéről, ami azért egy kicsinyég kevésbé stigmatizáló, mint a horváth csaba mögött vigyorogni.

A baloldali értelmiség e jeles figurájának LMP-be difundálása egyébként üzenet értékű, ugyanúgy, ahogy az országszerte fellelhető Baloldali, esetleg Civil Összefogás jelöltjeként felbukkanó tömegek is, akiknek 3 milliméteres mszpés logóját, csak tökéletesen beállított szemüveggel lehet megtalálni az Alsódabasi Citerakör és a Hetvehelyi Madártenyésztők Egyletének igényes emblémái között, valahol a szórólap legalján.

Egy politikai pártot mindig apró lépések navigálnak bele a szeméttelep közepébe. Ilyen apró lépés tipikusan az, amikor megjósolhatatlan mennyiségű plusz szavazat érdekében valami jól hangzó külsőst nyomnak be egy saját ember helyett a legfontosabb listájukra.

Mert Pesten azért vannak saját emberek, ugye?

 Remélem, mindenki kellőképpen méltányolja, hogy képes voltam megállni.

Nem írtam a Kispál végéről semmit.

Nem is tudjátok mekkora önfegyelem kell ehhez.