Nem lehet eléggé dicsérni azt a gyönyörűen felépített, a lehető legapróbb, szinte észrevétlen lépésekkel operáló kommunikációs kampányt, amelyet a Fidesz folytat a gyurcsány-szilvásy bűnözői csoport leleplezésének tárgyában.
A kormányzás más területein néhol joggal kapkodással, esetleg koncepciótlansággal vádolt Fidesz ezen a pályán a legszebb reményekre jogosító, már-már tökéletes taktikával és csapattal látott munkához. Gulyás Gergely személyében sikerült egy olyan albizottsági elnököt találniuk, aki végre, már személyében sem hitelteleníti el az általa folytatott vizsgálatot, sőt képes olyan meggondolt nyilatkozatokat tenni, megfelelő retorikai képességekkel rendelkezvén, hogy személyében torát üli a hitelesség és szakmaiság.
Demeter Ervinről nem mondhatunk ennyi jót, de ő is képes arra, hogy már ne tegyen sikeres peralappal kecsegtető nyilatkozatokat a bizottságának ülései után.
Papcsák Ferenc pedig alkatilag is jól szimbolizálja azt az esendőséget, amely ahhoz kell, hogy az ember hitelesen csodálkozhasson rá egy ügyre: Jé, így is lehet lopni?
Budai Gyula finom stílusgyakorlatában olyan árnyaltan jeleníti meg a népügyész karakterét, hogy az ember lelki szemei előtt rögvest megjelenik a rácsos börtönablakból bevetülő fényre vágyakozó pillantásokat vető politikusbűnöző sáskaszerű alakja.
A meg- és kihallgatódzások ütemezése, felépítése a shakespeare-i hagyományokat idézi, továbbá a már kellően drámaképes arccal érkező rendőrtábornokok jól látható elégedettséggel asszisztálnak a tetemrehíváshoz.
Minden egyes meghallgatott csak picikét tesz hozzá a jövendő vádirat mellékmondataihoz, de olyan jól megalapozza a horrorisztikus végkövetkeztetéseket, mint a virtigli magyar antifasizmus a jobbik választási sikereit.
Anno a legutóbbi demokratikus hajnalon, a spontán folyamatok erdejében, arra azért ügyeltek a haladás elkötelezett hívei, hogy a rendőrség megőrizze függetlenségét és a rengeteg szakértő közé ne furakodhassanak be vezetői posztokon olyan elemek, akik nem ismerik ki magukat a helyi mszp berkeiben. Az évek persze nyugdíjba, meg magán-titkosszolgálatokba kényszerítették a szakértelmet, de a rendőrségi vezetés még az első Fidesz-kormány idejének végére is megőrizte népi-demokratikus karakterének jó részét. A rendőri vezetés nagy részét nem sokkírozta, hogy lamperth mónikával kell együtt dolgozniuk (hacsak mónika lénye nem).
Az, hogy a rendőri vezetés alapvetően hétpróbás gazfickókból áll, a való világban alapvetően nem probléma, hiszen ez a fajta „tudás” sajnálatos módon az ilyesfajta szakértelem elengedhetetlen része. Szeretett rendőrségünk hű tükre társadalmunknak, úgyhogy még csak nem is jártathatjuk a szánkat különösebben emiatt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy statisztikailag a rendőrség nagy része ne lenne képes tisztességes és minőségi munkára, ha akar. És még akar is, hiszen mostanra az állomány döntő többsége réges-rég kicserélődött már. Az, hogy erre nincs mindig lehetősége számtalan, itt most nem tárgyalható tényezőtől függ, de van egy, ami keményen összefügg a 2006-os őszi eseményekkel.
Mert fura dolog a jellem és az emberség, néha a legváratlanabb szituációkban tör ki az emberekből.
Tanulságosan példázza ezt a következő történet: 1988 őszén egy határőr laktanyában töltöttem értékes időmet. Akkoriban a Határőrség a Belügyminisztérium alárendeltségében működött, de a Néphadsereghez hasonlóan sorozott állomány végezte a feladatok jelentős részét. Lényegi különbség volt azonban a szervezet elit jellege, például az, hogy minimum szakmunkásképzővel kellett annak rendelkeznie, akit ide hívtak be. A tisztikar züllöttsége sem érte el a MN szintjét, ami praktikusan azt jelentette, hogy a hivatásos állományt igyekeztek az alkoholizmus korábbi stádiumaiban tartani.
1987 augusztusában vonultam be, akkor, amikor teljesen bizonyosnak tűnt, hogy a rezsim örökké fennmarad, és 1989 februárjában szereltem le, amikor már gyakorlatilag kész tényként volt kezelhető, hogy konyec filmá. Felülmúlhatatlanul tanulságos volt belülről megfigyelni mind pszichológiailag, mind szociológiailag, hogy hogyan omlik össze egy diktatúra fegyveres szervezetének valódi struktúrája, „lelke”, miközben minden, papíron legalábbis, változatlan marad (még). 1988 későnyarán a komlói bányászok sztrájkolni kezdtek. A hatalom, a régi reflexeknek megfelelően, azonnal elrendelte a karhatalmi szervek esetleges bevetésének előkészítését. Egy eligazításon tájékoztatták a hivatásos állományt a parancsról és lehetséges feladataikról. A kiszivárgott hírek szerint, a tisztek és tiszthelyettesek hangulata nem ígért sok jót a pártnak ebben a tekintetben, pedig a rendőrség mellett a Határőrség volt a rendszer legszélesebb fegyveres bázisa a Munkásőrség mellett. Ekkoriban derült ki mindenki számára egyértelműen, hogy ezek egyike sem vethető már be ilyesfajta feladatokra, munkások, sztrájkolók, tüntetők ellen.
A szolgálati helyem a parancsnoki épület mellett volt és az egységeikhez visszatérő tisztek némelyike bejött egy kicsit „hiperventillálni”. Akkor már többé-kevésbé ismertek voltak a közélet iránt érdeklődő sorállományúak és tisztek politikai nézetei, legalábbis egymás számára, ekkor már nem szóltak a Szabad Európa rádió hallgatásáért, ellenzéki sajtótermékek olvasásáért sem, de persze még számon tartották.
Az őrnagy és a főtörzszászlós, akik bejöttek szentségelni hozzám, azt mondogatták, hogy ők egyetértenek a bányászokkal és nem fognak rájuk kezet emelni, sőt (!) ők is, akár a sorállomány, inkább átállnak, minthogy ilyet tegyenek. Délelőtt volt, be sem voltak rúgva, láthatólag őszinte indulatosságuk talán túlzónak tűnhetett volna, de a BM „cégeinél” a „bányászok” (akik egyébként a rendszer hivatalos hősei voltak) ellen fordulás felvetése tulajdonképpen a „jobbik érzéseik” nyílt és durva megsértése volt. Pedig ezek az emberek ezer éves párttagok, fegyelmezett katonák, elvileg hithű kommunisták voltak, akiket 30 éve folyamatosan arra okítottak, hogy megvédjék a rendszert és szétkergessék a rohadt fasiszta csőcseléket. Nem voltak sem okosak, sem kedvesek, jó embernek is csak erős ráhagyással lehetett őket tekinteni, az antialkoholista liga gyűlésein sem fordultak meg soha, de világosan és egyértelműen érezték a határokat. Pontosan tudták, és nem csak a politikai széljárás felismerése okán, hanem „erkölcsi” alapon is, hogy melyik oldalon a helyük és általános hangulatot közvetítettek.
2006 őszén a rendőrség vezetői, habár bírták a kormányzat bizalmát és kapcsolati tőkéjük inkább a ballib közeghez kötötte őket, nem voltak elkötelezettek gyurcsány ferenc és társai mellett. Az mszp mellett inkább. Az előző négy év sem szakmailag, sem pénzügyileg nem volt frenetikus a rendőrség számára, az általános züllés, a kormányzati alkalmatlanság „leszivárgása” napi szinten rombolta a szervezet működését. A kisrendőrök pedig még jobban megszenvedték a „liberális vircsaftot” és a megbecsülés hiányát. A szervezeten belüli összetartás is sokat romlott, annak jó és rossz következményeivel, de a rendőrség még mindig sokkal bajtársiasabb szervezet, mint azt a köznapi élet tapasztalataiból gondolni lehetne.
A rendőrségi állomány egészét sokként érte, hogy a kormányzat sok évtizedes, kőbe vésett szabályokat rúgott fel 2006 őszén. A rendőrök sem hülyék, bármennyire is igyekszik a magyar közvélekedés erősíteni ezt a képet, a szervezeten belül azonnal mindenki tudta, hogy az események nem véletlenül alakultak így. Mert lehet valaki hülye, vagy részeg, vagy mindkettő, de bizonyos bajtársiassági szabályokat ebben a szervezetben csak egyes emberek és világos anyagi vagy egyéb nyomós önérdekből szegnek meg. Azt minden rendőr pontosan tudja, hogy a bajtársaik százait életveszélybe sodró parancsnoki döntések és döntések elmulasztása szinte bizonyosan nem a szervezet alkalmatlanságából történtek. Ha a székházostromnak vannak rendőr áldozatai rendőrtisztek tucatjainak, köztük legfelsőbb vezetőknek lehetetlenedett volna el a helyzete a szervezeten belül azonnal. Az akkor kialakult szituációban már tehát nemcsak a politikai vezetésnek volt érdeke, hogy a rendőrséget az utca embere ellen fordítsa, hanem a megzavarodott rendőri vezetők is abban látták a szervezet újbóli összerántásának eszközét, hogy elterelik a figyelmet a parancsnoki rendszer pillanatnyi alkalmatlanságáról vagy szándékolt működésképtelenségéről és kifelé kanalizálják az indulatokat.
Az események után azonban, amikor lehetőség volt a higgadt értékelésre, mindenki számára világossá vált, hogy legalábbis részben megrendezett színjáték szereplői voltak, áldozatnak lettek odadobva, hogy akár a vérük árán is segítsék egy rezsim túlélését. Ennek a megdöbbentő ténynek a felismerése tükröződik most az egykori rendőri vezetők vallomásaiból. Ők a mindenkori politikai szelekhez idomulva kiszolgálták a politikát, úgy, hogy a rendőrség működőképességét fenntartották az anyagi és törvényi ellehetetlenítés ellenére. Cserébe viszont arra használták őket, hogy asszisztáljanak a bajtársaik feláldozásához. Életek és karrierek hullottak szét, és a rendőrségi vezetés döntő többsége elveszítette minden bizalmát a baloldali politikai elit jelentős részében.
Mindezek tetejébe még arra is felhasználták őket, kihasználva jogos indulatukat, hogy a továbbiakban ártatlan járókelőket veressenek meg velük, akiket a megtévesztő információkkal és parancsokkal manipulált rendőrök joggal hihettek a tévészékháznál kollégáikat majdnem legyilkoló huligánoknak.
Most minden normális rendőr és rendőri vezető szégyelli magát ezért.
Fegyveres erejének ilyesfajta, a polgári lakosságra történő uszításától még a diktatúra is visszariadt, még az 1987-88-as tömegoszlatások is kulturáltabban zajlottak, mint ezek.
A szocialista párt, sokadszor árulva el a hozzá kötődő társadalmi csoportokat is, nem a rendőrséggel és a rendőrökkel és a lakossággal volt szolidáris, hanem a gyurcsány-szilvásy -féle társasággal. Meg sem próbálták védeni a rendőröket az eseményeket követő retorzióktól, hanem azt kívánták meg tőlük, hogy hazudjanak és konspiráljanak, nem csak a maguk védelmében, hanem szükségképpen ettől elválaszthatatlanul azért is, hogy megvédjék azokat a pszichopatákat, akik szervezték ezt az egészet, és azokat a „kollégáikat” akik örömüket lelték a verésben, kínzásokban.
Épelméjű ember nem gondolhatta komolyan, hogy ez következmények nélkül marad. Isten malmai lassan őrölnek, de a rendőrség mszp-től történő teljes függetlenedésében komoly szerepet játszott a rendőri elit rádöbbenése arra, hogy a gyurcsány -féle vonal az elemi erkölcsi szabályokat sem érti és tarja be. Pedig a szocialista párt egyik nagy előnye pont a betyárbecsület volt, az, hogy egyetlen állandó jellegű tettestársat sem hagynak hátra. A gyurcsányizmus leglényegesebb, sikerében és bukásában is meghatározó tulajdonsága volt, hogy képes volt csak a pillanatnyi érdekekre koncentrálni, és a közvetlen tettestársakon kívül nem értelmezni semmiféle kötelezettséget, csak a megtéveszteni és/vagy megfizetni szabályát.
A gyurcsány-szilvásy csoport, valamint az őket legalábbis tobzódni hagyó egyéb felelős pozícióban lévő szocialista politikusok most kénytelenek szembesülni azzal, hogy nemcsak senkinek nem érdeke megvédeni őket, hanem mindenkinek érdeke a teljes balhét velük vitetni el.
Az információk adagolásának ritmusa azt mutatja, mindegyik emblematikus ügyben körülbelül egyszerre fognak elérni a végkifejlethez.
Az a katarzis jöhet majd el, amelytől a rendszerváltás piszkos alkuja megfosztotta a magyar társadalmat. Kevesen vannak a bűntelenek, de annyira senki nem bűnös, mint a gyurcsány-szilvásy -féle bagázs. Az elmúlt húsz év legmocskosabb társasága ez, büntetlenül maradásuk a politikusokra vonatkozó büntetőjogi felelősség teljes feladása lenne.
Alapvető fontosságú az is, hogy a Fideszes politikusok is megtanulják, vannak még bírák Budapesten.
