És még azt mondják, hogy vannak szakmák, ahol nem lehet lopni. Naivak vagyunk nem vitás.

Habár bizonyára nem elegáns a sajtószabadság pusztulásának napjaiban azok viselt dolgaival foglalkozni, akik legelöl hordozták mindenkoron az erkölcs el-el lobbanó mécsesét, szembeszegülve a barna orkánnal. De azért az a 70 milcsi, (a fél milliárdból), ami a technikai változások társadalmi kihívásai helyett, például a vallásfilozófia és a vallás társadalmi jelenlétét kutatására ment (és tuti, hogy nem a kereszténység pozitív társadalmi hatásait kutatták) elég nagy összegnek tűnik ahhoz, hogy eltekintsünk az erkölcstől.

Ja bocs, nem mi tekintünk el az erkölcstől, hanem azok, akiknek ínhüvely gyulladásuk van a petíció aláirogatástól, meg számlakitöltögetéstől, meg az intézetvezetőként saját cégükre engedményező szerződések ellenjegyzésétől.

Ráadásul itt még semmiféle kettős mércéről sincs szó, hiszen ezen felebarátaink nem szoktak méricskélni, inkább, az összegek nagyságát látva, a mértéktelenség hívei, annak a metafizikailag tanulságos következtetésnek a híveivé szegődtek, hogy miután saját erkölcseik mérhetetlensége ténykérdés (illetőleg csak ők rendelkeznek ilyesmivel, továbbá csak ők is osztják azt), annak fogyása nem lehetséges, cselekedeteik nincsenek hatással önnön fensőbbségükre.

Egyenesen elképesztő, hogy mi pórok, sehonnai, a lukácskutatás jelentőségét bagatellizáló alakok, akik élhetetlenségünk okán nem kerülünk ilyen nagyvonalú pályázatok közelébe, ahol országos cimboráink bírálják el, azokat az elmeszüleményeinket, melyeknek közlésétől eltekintett (kétségtelenül helyhiány miatt) az alsó-clatham-i Konyhafilozófiai Szemle szerkesztőbizottsága a muffin sütés organizálása közepette, egyáltalán vágyakozva merünk gondolni erre a röpke fél milliárdra.

És az még ki se derült, hogy milyen vicces dolgok történtek eme kardinális jelentőségű metafizikai programok alkotói korszakának ihletett pillanataiban.

Mert hát milyen alapon várhatjuk el egyáltalán, hogy csekélyke és nevetséges 50-80 millió forintokért, olyan szellemi teljesítmények realizálódjanak, amelyek a magyar filozófustársadalom kiválasztottjainak körén túl is felmutat valamiféle relevanciát? Csak a filozófiailag képzetlen emberek gondolják ellentmondásnak, hogy az ominózus pályázatok nem ontológiai problémák eldöntésére kerültek kiírásra.

Nem az az elsődleges baj, hogy a baloldali liberális filozófusok döntő többsége, az általuk egyébként nagyon kárhoztatott keresztény szenteket sújtó kézbetegségében szenved (a kéz rendellenes hajlása a test felé), hanem hogy ott tobzódik a tiszta kezűek minden rendezvényén az első sorban.

Közben meg van pofájuk.

Arról nem is beszélve, hogy miután mindehhez magyar bálintnak is köze van, a jóhiszeműségre hivatkozni olyan, mint SS egyenruhás fotó nyilvánosságra kerülésekor azzal védekezni, hogy csak azért próbálta fel az illető, mert az állítólag mindenkin jól áll. 

Borítékolható, hogy”A legtöbb charta és petíció alatt szerepel a nevem” verseny élbolya úgy fog majd átsiklani a rovancsolás során előkerülő könyvelési anomáliák felett, mint heller ágnes a lukácséletmű ellentmondásain.