(Az elmúlt tíz napban írtam két szöveget, de nem volt kedvem kitenni őket valahogy. Talán mert nemcsak a „túloldalra” nem lehet átírni már, hanem hazabeszélni sem lehet kellő hatékonysággal. Susie Q kedves és türelemről tanúskodó felszólamlása azonban arra késztetett, hogy a nyájas olvasó számára betekintést engedjek az alkotás verejtékes folyamatába. Meg hát a ritmikus sportgimnasztikában illetékes lányok náthásak.)

Remélem mindenki érzi ebben az iróniát, jelesül, hogy de szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne jobboldali értelmiséginek lenni.

Nyílt levél Schmitt Pálnak!

Tisztelt Uram!

Szomorúan kell közölnöm Önnel, hogy Ön most pontosan annyira elnöke a Magyar Köztársaságnak, mint amennyire Medgyessy Péter miniszterelnöke volt 2002-ben és utána ügynökmúltjának kiderülése után, vagy amennyire miniszterelnöke volt Gyurcsány Ferenc az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő években.

Azaz semennyire. Formailag még az, de tekintély híján feladata ellátására képtelenül.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy sikerhez szokott ember számára milyen nehéz lehet tudomásul venni, hogy egy 20 évvel ezelőtti, a szakdolgozat írásban és tudományos fokozatszerző eljárásokban Magyarországon korábban, akkor és azóta is szokásos stikli (umbulda) következménye utoléri és erkölcsileg zárja le a közéleti pályáját. De ez már nem az Ön ügye, hanem a tényleg mindannyiunké. A magyar közélet tragikus sajátossága, hogy benne erkölcsi okból megbukni lehetetlenség és ez az ügy most újra megerősíteni látszik, hogy a politikai szekértáborok rövid távú érvei nemcsak a bal oldalon, hanem az erkölcs fogalmát még használó jobb oldalon is felülírhatják az egyértelműt.

A nem cáfolt tények alapján szinte bizonyosnak tekinthető, hogy Ön úgy szerzett meg egy tudományos fokozatot, hogy annak feltételéül szabott dolgozatot nem Ön írta. Lényegtelen az, hogy ez régen történt és hogy ez szokásos volt ott és akkor, vagy máshol és máskor is.

Csak az számít, hogy Ön csalt egy lényeges és fontos, az ügy jellegéből adódóan jelentős részben a becsületen és a szavahihetőségen alapuló hivatalos eljárásban.

Ezzel méltatlanná vált arra, hogy Magyarország Köztársasági Elnöke legyen.

Ezért, mint egyszerű Fidesz-szavazó, arra kérem, hogy a lehető leghamarabb mondjon le hivataláról.

Hitem szerint ezzel használ legtöbbet Magyarországnak, amelyet Ön meggyőződésem szerint őszintén szolgál és szeret, és a kormánypártoknak, amelyek politikai céljai Önnek is a legfontosabbak. Sajnos a Fideszben nincs meg az elegendő elszántság, hogy ezt az erkölcsi problémát a maga drámaiságában és súlya szerint kezelje, továbbá az ország és a saját hosszú távú érdekeikkel szembe menve védeni fogja Önt, amíg lehet.

Azt Önnek kell a legjobban tudnia, hogy ez milyen károkat okozhat majd.

Tudom, hogy a legsúlyosabbat kérem Öntől, de az erkölcsi példamutatás sohasem késő. A becsület megfelelő áldozattal visszaszerezhető. Ha Ön most önként, csak erkölcsi érzékére hallgatva lemond, első esetben mutat példát arra az 1990 utáni történelemben, hogy léteznek erkölcsi következményei a helytelen cselekedeteknek.

A lemondás az egyetlen lehetőség, mert ez az egyetlen eset, amikor az Ön vállalhatatlan cselekedete egy erkölcsös és példamutató következményre vezet, az igazság elismerésére és a következmények emelt fővel történő elfogadására.

Az a százezer embernek és minden szimpatizánsuknak, akik ma az utcán demonstrálják, hogy a jelenlegi kormányt, annak minden hibája ellenére, támogatják, nem a makulátlanság látszatára van szükségük, hanem arra, hogy azok akikben bíznak egyéni hibáikat, tévedéseiket, könnyebb útválasztásaikat elismerjék és tudják viselni annak következményeit.

2012. január 21. 18. 30

Tisztelettel:

Paranoid Android2

Ez utóbbinak a végére kellett volna valami vitriolos, de Australian Open volt és akkor még nem is voltak náthásak az RSG-és lányok.

Kontraprodukció

Mindig aktív belpolitikai életünk valószínűleg egyik leglényegesebb hetét éltük át éppen és ahogy ez lenni szokott, észre sem vesszük.

Bő egy héttel ezelőtt úgy látszott, hogy Orbán Viktor miniszterelnökkel azt csinálják majd az Európai Parlamentben, amiről bauer tamás, vagy konrád györgy álmodozni szokott, mikor szunyókál a karosszékben és édesdeden mosolyg. Az sem tűnt kétségesnek, hogy a Köztársasági Elnök politikai jövője sem igényel tavaszi ruhatárfrissítést. Ez utóbbi most se tűnik másképp, de kit érdekel?

Azóta ugyanis előre felmérhetetlen és példátlan mértékben sikerült az Európai Unió, az Európai Parlament, az európai bürokrácia és politikai elit, az európai baloldali és balliberális pártok, valamint a komplett nyugati sajtó hitelességét erodálni Magyarországon. És ez a radikális hitelvesztés nem a jobboldali törzsközönség körében következett be, hanem azokban a társadalmi-szavazói csoportokban, amelyek jelentős része a Fideszre szavazott 2010-ben és mára már csak annyit őrzött meg ebből, hogy még él benne az elmúlt 8 évben kialakult természetes undor az mszp-től és a balliberális értelmiségtől.

És az a szép az egészben, hogy ehhez nem kellett lényegében semmivel sem hozzájárulnia a Fidesznek, vagy a jobboldalnak, csak ki kellett kérnie egy kávét és gondoskodni arról, hogy minden amit Magyarországról és a magyar kormányról mondanak az Európai Bizottságban, az Európai Parlamentben, Brüsszelben és amit írnak a nyugati sajtóban, az teljes terjedelmében, ha lehet „élőben” és minél több csatornán eljusson a magyar választópolgárokhoz.

Első közelítésben ugyanis semmilyen életörömre való képességgel rendelkező embernek nem jutna eszébe, hogy magától, fegyveres pszichopaták közvetlen fenyegetése nélkül megtekintse az Európai Bizottság és Európai Parlament sajtótájékoztatóit, üléseit, vagy elolvassa azok állásfoglalásait. Nagyon ki kéne tüntetni azt a szakit, aki kitalálta, hogy az Európai Parlament „magyarügyi” plenáris ülését élőben közvetíteni kell. Én ugyan rendelkezem ismerősökkel, akik Brüsszelben és Strasbourgban az eu. bürokráciában dolgoznak, de a horrortörténeteik nem értek fel a mozgókép erejével. Ez még nem lett volna elég, hogy bennem horgadó kuruc iránymutatásainak megfelelően megtekintsem ezt az ideológiai autodafét, amelyet szeretett miniszterelnökünknek rendeztek a demokrácia fellegvárában, de a baloldali sajtó szíves beharangozásának már nem állhattam ellent.

És meglepően sokan cselekedtek így, olyanok, akik egyébként hosszasan tudják sorolni, hogy mennyire elegük van a kormány töketlenségeiből, de ettől még nem észlelik magukon a liberalizmus tüneteit.

Engem mindig meglep, hogy Orbán Viktor mennyire felette áll mind a hazai, mind az európai politikai közegnek. Ez akkor is így van, ha a kormányzóképességben ez sajnos nem érzékelhető annyira.

Elmondott egy visszafogott, tárgyszerű, kifejezetten szürke beszédet, minden indulat nélkül, majd gyakorlatilag nem vett tudomást az azt követő történésekről. Köznyelvileg: Nézett, mint Kohn bácsi a nyilasgyűlésen.

Mert ugyanis ennyi hülye, ennyi hülyeséget még a magyar parlamentben sem beszélt össze és vissza soha. Számomra és mindenki számára ekkor derült ki ugyanis, hogy az európai bal és liberális oldal politikusai semmit nem tudnak semmiről, a saját maguk által írt újságokból tájékozódnak és képtelenek olyan mondatok megfogalmazására, amelyben nem szerepelnek az európai értékek, demokrácia és szabadság kifejezések. Ha létező legsúlyosabb bűnök teljes felsorolása keretében emlékezik meg valaki egy kormányzat működéséről (És ráadásul a nevezett miniszterelnök a teremben is tartózkodik.), akkor elvárható, hogy a kétségtelen igazság kinyilatkoztatása legalább az elemi tények ismeretében történjen. Még csak elfogulatlannak sem kellett ahhoz lenni, hogy nyilvánvaló legyen a balliberális ideológiai őrjöngés elkövetői nemhogy a vonatkozó joganyagot és a magyar helyzet körvonalait nem ismerik, hanem kifejezetten kerülik a tényeket, nyilván a kognitív disszonancia elkerülése érdekében.

A magyar valóságban élő ember számára pedig így az egész megrázóan undorítónak bizonyult. Ráadásul ezek a hülyék sikeresen mosták egybe retorikailag az általuk gyalázott magyar kormányt Magyarországgal és a magyar néppel, antidemokratázva, antiszemitázva azt. Ja, és még le is keresztényezték és homofóbozták.

Ennek a „vitának” a megtekintése után már semmit nem kellett mondani arról, hogy milyen kontextusban kell értelmezni a kormányzat gazdasági és politikai szabadságharcát.

Arról nem is beszélve, hogy csak nagyon kínosan jelentéktelen helyeken sikerült a bizottságnak belekötni az új magyar jogalkotási produktumokba. Ami csak azt jelentheti, hogy ők sem nagyon mélyültek el a dologban, mert mi itt azért tudjuk, hogy milyen a honi jogalkotás színvonala.

 A Magyar Köztársaság mindenkori törvényes Miniszterelnökétől

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Főtitkára részére

Az Európai Bizottság elnöke részére

Szeretve Tisztelt Nyikita Szergejevics Hruscsov Elvtárs!

Tisztelt José Manuel Durão Barroso Elvtárs Úr!

Mint bizonyára sajnálattal és döbbenettel értesült róla, hogy a szocialista világrendszer megdönthetetlen erődjének erős bástyája, a 2002-2008 közötti időszakban a liberális demokrácia és az EU konform privatizáció, illetve a globalizáció építésében csodálatos eredményeket felmutató Magyarország, a nemzetközi imperializmus, a magyar néplélekben kiirthatatlanul jelenlévő fasiszta, soviniszta, irredenta, revizionista (mucsai) erők aknamunkája következtében fasiszta, nyilas, szélsőjobboldali csőcselékek utcai megmozdulásait, a 2010 választásokat csalással megnyerő, nyíltan antidemokratikus, az európai normákat negligáló, bankellenes, görbe uborkát termesztő, a szocialista liberális nemzetköziség normáit semmibe vevő kormány túlhatalmát kénytelen tűrni.

Miután a megtévesztett és az önök által biztosított túl magas életszínvonaltól ellustult lakosság nem áll teljes szívvel mellettünk, valamint az utcai demonstrálásban tapasztalatlan hős demokratáinkat rettegésben tartja az, hogy a fasiszta rendőrség úgy bánik velük, mint 2006-ban mi a tüntetőkkel (Mint bizonyára emlékeznek az elvtársak Exelenciád, 2006-ban már sikeresen levertünk egy fasiszta felkelést Gyurcsány Ferenc elvtárs miniszterelnök úr szakavatott vezetésével /Ha nem ugrana be, hogy ki ő (mert ugyebár kis ország vagyunk) ő az, aki olyan szép nehézipari költségvetési adatokat produkált azokban a nehéz időkben./)

Mindezekből kifolyólag kérjük, hogy a munkásmozgalom liberalizmus nemzetközileg elfogadott normáinak megfelelően, az internacionalista a multinacionális segítségnyújtás szellemében a Varsói Szerződés csapatainak a nemzetközi pénzügyi szervezetek közbeavatkozásáról haladéktalanul intézkedni szíveskedjék.

Kérjük ne tanúsítsanak kíméletet a nemzetközi munkásmozgalom, a dolgozók a nemzetközi pénzvilág, a piacok hangulatának rombolói ellen, mert a történelem majd igazolja önöket és ennek elkerülhetetlen, de meg nem érdemelt folyományaként minket is.

Mi itt mindannyian bízunk benne, hogy az Új Magyarország az önök kiérlelt elképzeléseinek megfelelően fog beilleszkedni az új európai rendbe és többé nem helyezi sunyi önös érdekeit az önök méltánylandó és természetes érdekei elé.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ennek a beavatkozásnak komoly költségei vannak, amit semmiképpen nem kívánunk a testvéri szovjet népre az önök választási kampányait pénzelő vállalatokra terhelni. Biztos van még valami ebben a csodálatos országban ami még hivatalosan nem az önöké, ha már úgyis itt vannak, nézzenek körbe és ami tetszik, használják fel a nemzetközi proletáriátus nemes céljaira,  és kapcsolják be a fejlett világ gazdasági vérkeringésébe.

Bajnai Gordon kézírásos kiegészítése:

Meddig akarnak még várni? Amíg a leánybankjaik magyarországi nyeresége az európai átlagra csökken?

Budapest, Köztársaságtér Kazamata 1956 október 25

Budapest, Goldman Sachs Irodaház, cselédlépcső, 2012 Január 6.

A Magyar Köztársaság Miniszterelnöke

Rákosi Mátyás (post mortem)

Hegedüs András (post mortem)

Kádár János (post mortem)

Münnich Ferenc (post mortem)

Grósz Károly (post mortem)

Németh Miklós

Horn Gyula

Medgyessy Péter

Gyurcsány Ferenc (Kéri idejegyezni, hogy ő ezt már sokszor kérte és előbb.)

Bajnai Gordon

Mesterházy Attila (eljövendő)

Vagy csak én nem rúgtam be eléggé szilveszterkor? Ha az ember a FÜGGETLEN sajtót olvassa csak, mert a kormánypártit azért túlzás lenne, teljesen az a benyomása támadhat, hogy a FORRADALOM már vagy ötször győzött és csak a repetíció iránti olthatatlan, gyermeki vágy tartja vissza a demokratákat attól, hogy a lelkükben lakó köztársaságot egy gondolatkísérlet keretében materializálják.  Pedig nem.                                                                                                                               Nem bagatellizálva a hideggel dacoló tömegek számosságát, el kell azért ismerni, hogy Újlipótvárostól félnapi járóföldön belül nem nagy királyság összeszedni néhány(tíz)ezer olyan embert, aki nem szereti Orbán Viktort. De azért ők nem forradalmárok, egyrészt nincsenek annyira berúgva, mint amennyire az az ilyesmihez elengedhetetlenül szükséges, másrészt csak az álmaikban áll mögöttük egy olyan közhangulat, mint 1948-ban, vagy 1956-ban.

Ha nagytiszteletű és rövidemlékezetű ballibék visszaolvassák a saját hülyeségeiket 2006-ból, talán feltűnhet nekik, hogy a jelenlegitől teljesen eltérő közvéleménykutatási adatok (mer' az ugye már majdnem természettudomány:)) és utcai hangulat sem volt elég ahhoz, hogy az Apokalipszis Orbán Viktor szolgálatában álló lovasai megdöntsék a gyurcsány-féle köztársaságot. Elvtársak, nem olyan egyszerű ám forradalmat csinálni! Szeretve tisztelt nemzetünk már nem a régi, ódzkodik agyonlövetni magát olyan homályos fogalmak miatt, mint például a szabadság. Még néhány százalék áfaváltozásért sem. Egy valóságsó szerepért, vagy egy nagyon nagyképernyős LCD tévéért (minimum HD ready) azért igen, de a Magyarország és a Magyar Köztársaság kifejezések között kimutatható lényegi jelentésbeli különbségek miatt nem. Inkább, ha egyáltalán, megnézi a tévében.

A FORRADALOM drágáim ugyanis csak nektek bír igazán valamiféle értékhordozó jelentéssel. Tudom szörnyű, de 1968 gyönyörű napjai óta nem volt gyakorlatilag olyan forradalom Európában amely a szívetek szerint való lett volna. Akkor jött össze utoljára olyan konstelláció, hogy a menzán odakozmált szalonpájsli okán felhorgadt lelkű diákok kis híján megdöntötték a fasiszta, népelnyomó, imperialista, retrográd (isten tudja hányadik) francia köztársaságot. Úgy általában ugyanis Európában olyan forradalmak vannak mostanában amelyek a postbolsevista elitek megdöntésével foglalatoskodnak. Miután meg azok ti vagytok, nem tudjátok igazán élvezni azokat a rendezvényeket, amelyen a drága nagypapi valamelyik III: Internacionálés haverjának az unokáját találja kicsinyég korruptnak az istenadta nép. Mindebből következőleg teljes joggal érzitek, hogy tulajdonképpen itt az ideje visszatérni minden baloldaliak árkádiájába, valahová a XX. század elejére és várni a világforradalmat. A tőkéseket és a bankokat lecseréltétek a fasisztákra (mert ha nem, akkor oda a Forradalmi Bizottság likviditása), de a liberális értelmiség nemzetközisége a régi.

Persze az azért szép, hogy a baloldal visszatért az utcára, majd 70 év szünet után. És mindezt abból a felháborodásából kifolyólag, hogy nem ideológiailag semleges az alkotmány. Mert hát ugye a kizsákmányolás például megszűnt és a Tesco is értéksemleges.

Hát gyerekek, van egy-két rossz hírem. Ez a dolog úgy el fog tartani 14 májusáig (és ha nem tör ki a világháború) akkor vagy megnyeritek a következő választást, vagy nem. Ha nem, akkor értelemszerűen még rettenetesebb diktatúra következik (mint nekünk 2006 és 2010 között), vagy 2015-re titeket fognak úgy utálni, mint most a Fideszt és én fogok újra vartyogni és ti lesztek elégedettek a demokráciával.

A különbség csak annyi, hogy én sem akkor, sem most nem veszem magam annyira komolyan, hogy komolyan vegyelek benneteket.

Na de mi van akkor, ha az okos elment a karácsonyi nagybevásárlásra?

Egyszerű dolog ez, mint a bot. A Fidesznek az LMP-nél kéne okosabbnak lennie, az LMP-nek a Jobbiknál, a Jobbiknak a szociknál, a szociknak meg a fletóéknál. Aztán még ez se megy.

Ha elfogultság mentesen nézzük az ellenzéket, akkor azért el kell ismernünk, hogy nem tűnik lehetetlen küldetésnek intellektuálisan föléjük kerülni. Ehhez képest egy olyan primitív balhét, amelyet a Fideszről koppintottak, sikerült úgy benyalnia a kormánypártoknak, hogy öröm nézni. Pedig csak elég lett volna azt a forgatókönyvet előturizni néhány évvel korábbról, amelyben azt elemezgeti egy szakértő, hogy egy ilyesfajta provokációra mit is léphet a az akkori kormány. (Jó gondolom azok a szakértők is elmentek ajándékot venni épp.)

De lehet másik szakértőt hívni ilyenkor, aki előrelátó volt és nem halasztotta az utolsó napra az ajándékvásárlást (meg a törvényalkotást). Az a szakértő elmondta volna bizonyára, ha nincs beszédképtelenre likőrözve az ünnepi készülődésben, hogy december 23.-ka van, az emberek nagy ívben tesznek a kínai termékeken kívül mindenre, ne terheljük őket marhaságokkal. Vegyük mi is viccesre, legfeljebb később megyünk haza.

Ímhol a vészforgatókönyv:

Kezdetnek néhány fiatalabb KDNP-és képviselő elszalad érmelegítőt venni (meg néhány kétdekásat), meg láncot és lakatot, majd minden felszólítás nélkül odaláncolja magát Kaufer Virághoz (LMP) és Ertsey Katalinhoz (LMP) és az arcukba leheli a fenyőpálinka gőzeit a karácsonyi hangulat fokozása végett.

A Fidesz frakció rohamtitkárnői forró teával, tescós szaloncukorral (mert azért a keblünkben munkáló megvetést valamivel ki kell mutatni), és karácsonyi dalok kihangosításával kedveskednek a tüntetőknek.

A Fidelitas tagjai azonnal kibérelik az összes Mikulásjelmezt a városban és egy Mikulásos flash mobbal kedveskednek mindenkinek aki arra jár.

A teljes kormánypárti kétharmad Orbán Viktorral az élen két óránként kivonul megkérdezni a tüntető képviselőtársaikhoz: Nem fáznak-e?

Délután négy óra tájban 2-3 sarkalatos törvény elfogadása után a Fidesz frakció közfelkiáltással (!) megajándékozza az LMP frakciót egy női kvótával a következő foglalkozások tekintetében: nehézbúvár, sorozatgyilkos, martinász, strici, kazánkovács, pornófilmrendező, biztonsági őr, valamint kötelezik az RTL Klub-ot, hogy a következő X Faktort női (vagy legalábbis transznemű) versenyzőnek kell megnyernie.

Ugyanekkor a Jobbik, mértéktartó viselkedése okán magyarkvótát kap ajándékba, amit majd később egy kétharmados törvényben töltenek meg tartalommal, de az alkotmányban már holnaptól benne lesz.

A Fidesz külön sarkalatos törvényben rögzíti, hogy a szocialisták nem kaphatnak karácsonyra ajándékot, mert rosszak voltak.

A Fidesz feles törvényben rendelkezik arról hajnaltájt, hogy gyurcsány ferencet emberiességi okokból karácsonyra engedjék ki a börtönből(de egy utolsó pillanatban benyújtott módosító indítvánnyal ezt a hivatkozást az állatvédelmi törvényre módosítja egy mértéktartásáról ismert fideszes képviselő), ahová a Mikulásokkal szembeni tiszteletlen beszéd („Rohadt álruhás ÁVH-sok!”), valamint az LMP politikai hitelességének (A gyorskocsi utcai koalíció lehet a kezdet) rongálása miatt került.

Akárki megmondhatja, hogy a fentiek megvalósulása esetén sem lennénk egy centivel sem kijjebb, mint most.

Igaz némileg beteges gondolkodásra vall az, ha az ember a saját nyomorúságát szórakozás jelleggel tekinti meg, de azért valljuk meg van abban valami felülmúlhatatlanul vicces, hogy Orbán Viktor belengette a dali pár lódingót az EU-csúcs első napján.

Mondjuk nem is nagyon értem, hogy miért is az ezt övező csodálkozás. A miniszterelnöknek több jó oka is van arra, hogy eljátsszon a többiek idegeivel egy kicsit. Először is a díszes társaság jókat szórakozott vele az elmúlt másfél évben. Másodszor nem lehet kizárni, hogy a miniszterelnök érti azokat a folyamatokat amelyek zajlanak és úgy gondolja a tervezett döntések még hátrányosabbak lennének Magyarországra, mint a jelenlegi állapot. Harmadszor ha nem érti, akkor legalább had mélázzon el rajta egy kicsit, meg had konzultáljon valakivel, aki esetleg azt hiszi, hogy érti.

A Németország (és látszatra Franciaország) központú európai birodalom kialakításának egyik legfontosabb pontjához érkeztünk. Az újdonság az, hogy a maradék szuverenitásunkról most úgy kéne lemondanunk, hogy közben jó képet vágunk hozzá. Mert hogy venné az ki magát, hogy a Sztálin elvtárs mellett álló gyerekek arcáról nem sugárzik földöntúli boldogság? Ezt még Trianonban és a II. világháború utáni békék idején sem várták el tőlünk. Ez az újdonság a komcsik fejlesztése, hogy a legyőzötteknek már a vereségüket is meg kell ünnepelniük a győztesek ünnepén.

Meg vagyunk hívva a bulira, azon az ajtón mehetünk be, mint a többiek, még a csoportkép szélén is látszunk, de ötleteink azok ne legyenek.

Ha nem tűnt volna fel, most pont annyira vagyunk gazdaságilag és politikailag függetlenek, mint Brezsnyev elvtárs idején és pont akkora is a mozgásterünk, mint egy KGST csúcson. A piciny különbség az, hogy legalább itt van lehetőség eljátszani, hogy lehet nemet mondani. Vagy nem is lehet és ezt is rosszul tudjuk?

Ó bár bízhatnánk benne, hogy ezek az okosok megoldanak valamit! Persze lesz kompromisszum, olyan, amely kitolja az összeomlást, de értelemszerűen nem oldja meg a problémákat. A problémák megoldásához ugyanis el kellene ismerni egy csomó dolgot, amit ez a politikusgeneráció sosem fog.

1. Ez nem unió, ez birodalom.

2. A centrum országai (Németország különösen) mindig is ki fogják zsákmányolni a periféria országait.

3. Nem a józan ész és a jóakarat, hanem a német gazdasági és később a német katonai erőfölény fogja egyben tartani ezt a konglomerátumot, a beszart franciák lelkes együttműködésével.

4. A jelenlegi életformánk nem tartható tovább, nem nő, hanem inkább csökkenni fog a fogyasztás, sokkal többet kell majd dolgozni, sok tekintetben visszatér a fizikai munka a modern társadalmakban is.

5. A pénzügyi rendszert teljesen át kell alakítani, a tulajdonviszonyokat végletesen át kell rendezni, a megtakarítások és a tulajdonnal egyenértékű jogosultságok nagy része elveszik (pontosabban szólva, már elveszett, csak még nem törölték őket a számítógépekből).

6. Fejlődés helyett sokkal inkább stagnálónak tűnő korszak következik.

7. A nyitott társadalom véget ért, a szabadság fogalma átértékelődik, a túlélés lesz a cél és nem az önmegvalósítás.

Nem mintha a magyar kormánynak lennének válaszai. De legalább kurucnak látszunk még.

(Mert az élet szép)

/Kedves Grammarnazik! Tudom, hogy a szöveg nincs rendesen összerakva, tele van elütésekkel és helyesírási hibákkal. Ha valakinek van kedve kijavítani, örömmel veszem.(És igen, tudom, hogy nagyon hosszú.)/

Azt hiszem minden kétséget kizáróan testsúlyproblémát jelez, ha az intézetvezető főnővér megállítja az embert a folyosón, alaposan végigméri, majd megragadja az ember karját és mélyen a szemébe nézve a következőt kérdi:

Lenne Mikulás az intézményi Télapóünnepségen?

Az intézetvezető főnővérek azokban az időkben általában nyugdíj felé közeledő, fogyókúrával már nem vesződő nagymamák voltak, de Marika, aki a nevében még a régi iskolát képviselte, negyven körülinek csak rosszindulattal nevezhető vékony, mondhatni illetlenül formás egyéniség volt. Ha akkor már fel lett volna találva a MILF kifejezés, fehér köpenyes képével illusztrálták volna a címszót a lexikonban. Ráadásul vezetői képességekkel is rendelkezett, felfelé és lefelé is egyformán használva két fegyverét, az ellentmondásnemtűrő érzéketlen határozottságot, illetve a bajban lévő gyönyörű hölgy segítséget remél egy lovagtól nézést. Ez utóbbit értelemszerűen a férfiak kezelése céljából. Állítólag az igazgató főorvos 12 éves együttműködésük alatt egyetlenegyszer sem mondott neki ellent, ha az előbbi technikával kezdte a társalgást a főnővér, akkor azért, hogy kiváltsa a másodikat, ha a másodikkal, akkor azért, hogy nehogy felmerüljön az első.

Ezúttal hála istennek Marika elpárásodó kék szemmel tekintett rám, mint arra a férfira, aki megmenti becsületét. Végül is mondhattam volna nemet is, egyrészt, mert volt programom december 6-án délutánra és december 5-ike volt már, másrészt, mert irtóztam a nyilvános szerepléstől, de ezek a szempontok nem kerültek a tudatom felszínére, csak az, hogy a lovagiasság természetes ismérve egy férfinak.

Hát persze.-Feleltem azzal a természetességgel, amely a kétségtelen készségességet fejezi ki.

Azért, mint kiderült, várhattam volna a részletek ismertetéséig, mert Marika a lényegtelen mellékkörülményeket megillető tömörséggel és sietséggel informált, hogy a rendezvényen, mintegy 200 gyermek lesz jelen, a Mikuláscsomagokat az alagsorban, a Kórbonctan öltözőjében vehetem át a két boncmestertől(?), akik péntek lévén kettőkor távoznak. A buli háromkor kezdődik és tavaly negyed hétig tartott. Én éppen kerestem a szavakat, amikor Marika indultában megtorpant és közölte, hogy Mikulásjelmezt viszont nekem kell beszerezni, mert az intézmény tulajdonában lévő rekvizit nem használható többé. Mint később megtudtam ennek oka az, hogy Sándor bácsi, a nyugdíjas portás, aki az elmúlt években a Mikulásünnepségek sztárja volt, májilag nem bírta az alkohollal a küzdelmet és jelenleg egyik belgyógyászati osztályon próbálják visszatartani attól, hogy kiosonjon a sarkiba. A ruha meg már a tavalyi ünnepség után bevégezte, mert Sándor bácsi a megterhelő ajándékosztást több szünettel törte meg, hogy rátölthessen időnként. Ennek következtében elfelejtett átöltözni mielőtt hazaindult volna. Megterhelt szervezete azonban már a tömegközlekedési eszközön feladta és ennek következtében be-, össze- és le- a majd 20 évet megélt, még a hetvenes évek elején szocialista brigád pénzből beszerzett enyhén fakult piros egyenruhát (Meg a csuklós busz komplett hátsó traktusát, amely esemény kis színesként bekerült az Esti Hírlapba is.).

Kezdtem megijedni, mert éreztem, hogy pont a szezonban nem lesz könnyű Mikulásjelmezt szerezni és egy félnapos elfoglaltságnak nézek elébe. Fájdalmas kiáltással próbáltam felvenni a szemkontaktust és megakadályozni a főnővér távozását, aki láthatólag érezve a sulyok elvetését és egyre gyorsabban igyekezett elérni a legközelebbi női öltöző ajtaját.

És ki segít nekem? Hová parkolhatok a rénszarvasokkal? És a krampuszok? Krampuszokat akarok, a Mikulás nem is igazi krampuszok nélkül!.

Sajnálom, a Krampuszjelmezek már tavalyelőtt elvesztek. Majd-Jövőre ígérem jobban felkészülünk!- zárómondattal eltűnt a Nővéröltöző feliratú ajtó mögött. Nem egy kistermetű növényevő lényegesen kisebb profizmussal veszik el az aljnövényzetben, ha elsuhan a sas árnyéka.

Nem adtam fel a bezáródó ajtó előtt, megpróbáltam a jobbik érzéseire és a női mivoltára apellálni:

És Ön? Bizonyára remekül mutatna egy krampuszjelmezben!-Ezt bizonyosan nem mertem volna a szemébe mondani. Kuncogás hallatszott az ajtó mögül:

Nekem sajnos az unokám óvodai ünnepségére kell mennem!

Ezt nem hiszem! Ez biológiailag és büntetőjogilag is valószínűtlenül korai gyermekvállalási szokásokat tételezne fel az ön családjában!-Ekkor már jól hallhatóan többen is röhögtek az ajtó túloldalán.

Ne legyen szemtelen! Ennyit igazán megtehet a kórházért!-Éreztem, hogy a bohózat kezd drámába fordulni. Megpróbáltam a visszavonulást méltóságteljes köntösbe burkolni.

Ezek után remélem nem csodálkozik, hogy a Húsvéti Nyuszit visszamondom!-Igyekeztem arra koncentrálni, hogy velem nevetnek az ajtó mögött és nem rajtam.

Sosem felejtem el a délutánnal lassan kiürülő intézmény folyosóin távozó, életüket elvileg embertársaik megsegítésére és ápolására feltevő kollégák tekintetét, akiket megpróbáltam megállítani és rávenni, hogy segítsenek nekem holnap. Az egyik gazember egyenesen kijelentette, az, hogy megmentettem az életét, nem jogosít fel ilyesfajta kérésekre.

Amelyik jelmezkölcsönzőben felvették a telefont, általában azzal köszöntek, hogy Mikulás már nincs, kb. október elején már lefoglalták az utolsót. Vészhelyzetben azonban élénkebben működik az ember agya és arra a gondolatra, hogy olcsó anyagokból nekem kell összehoznom egyet holnapra, eszembe villant, hogy egy rövid ideig lelkileg és testileg érintkeztem egy lánnyal, aki kóristaként, statisztaként, illetve szépreményű színészpalántaként tengette az életét az egyik színháznál. Felkerestem (természetesen szépreményű színészpalántai előmeneteléről érdeklődve) és szerencsére meg is találtam a színházban. Röviden elmeséltem mi történt velem az elmúlt két évben, meghallgattam vele mi esett meg, majd előadtam sanyarú helyzetemet. A kétszáz beteg kisgyermeket csak a jelmezraktár vezetőjének kellett előadnunk (ilyet is csak egy nő találhat ki egy másik nőnek), aki a meghatottságtól szipogva tűnt el egy lovagpáncél és egy boszorkányjelmez között és bukkant elő egy királyi palást és egy babydoll között, kezében egy olyan Mikulásfelszereléssel, amelyet jól láthatólag a valódi Mikulásról húzhattak le valahol a hómezőkön. A Mikulás arcberendezését és hidegcsípte arcbőrét (alkohol iránti vonzalmát?) megrázó részletességgel bemutató maszkot, illetve zoknit is adtak hozzá. A felcsatolható vattahasat épp be tudtam suvasztani a puttonyba.

A jelmezes nő közölte, hogy ez egy komplex jelmez, ugyan végül is magától értetődő hogyan kell felvenni, de vannak részei, amihez kell segítség. Erről persze elfelejtkeztem és a félig felaplikált vattapocakban kellett valakit fognom, hogy segítsen hátul megkötnöm, illetve segítsen a maszkot és a szakállt felbűvészkedni. Szerencsétlenségemre Rózsikába, a gyenge idegzetű takarítónőbe futottam bele a félhomályos folyosón, aki első blikkre a proszektúráról boncolás közben elszabadult elhunytként azonosított. Az átmeneti légzésmegállását még sikerült elmulasztani, amikor felismerte a hangom, de miután kiértünk egy működő armatúra alá, röhögőgörcsöt kapott és az állandó rázkódás miatt csak háromnegyed háromra sikerült megcsomózni a hátamon a különböző rögzítő gurtnikat.

Így enyhe késéssel, három óra egy perckor érkeztem meg a boncmesterekhez, akiktől viszont már majd egy órát késtem el. A két boncmester jobb híján ivással és egymás lelkének tiprásával töltötte az elmúlt egy órát és közösen fogalmazták meg rólam a véleményüket, ugyanis ők nem tudták, hogy nem Sándor bá' idén a Mikulás, velem azért (ezt reméltem) talán csak nem beszéltek volna így. Kirángattam a folyosóra a négy iszonyúan nehéz kosarat, a két bonci természetesen nem segített. Miközben a lifthez cipeltem, a természetesen törött fülű műanyag kosarakat, volt időm észrevenni, hogy a Mikulás lakhelyén tényleg rettenetesen hideg lehet, mert még nem viseltem semmi olyat ezidáig, ami megközelítőleg is olyan meleg lett volna, mint a Mikulás védőfelszerelése.

A harmadik kosarat próbáltam némi szóbeli feddés kíséretében elszállítani a liftig, amikor azt hittem, hogy vízióim támadtak, mert egy krampusz bukkant fel a látóteremben. A krampusz azonban megragadta a kosár másik végét és a súlycsökkenés azonnal megerősítette a hitemet a Mikulásban.

Segítek!-Mondta a krampusz.

Elnézést a késésért, de csak két órája szóltak, hogy én leszek a krampusz.-Miközben visszarohantunk teljes akarat és cselekvési egységben a negyedik kosárért, majd belökdöstük a liftbe a kosarakat, megállapítottam magamban, hogy a főnővérben mégiscsak felébredt a lelkiismeret valamiféle vezetői, gyengített változata. Én egyébként egy hellón kívül mással nem voltam képes hozzájárulni a társalgáshoz, mert a jelmez, mint most kiderült, nem csak meleg, hanem rettenetesen nehéz is. Aszmatikusan lihegtem és letottyantam a liftben a kezelőszemélyzet részére rendszeresített székre. Most, a lassan vánszorgó, de rendesen bevilágított liftben volt időm észrevenni, hogy a krampusz egy fiatal 22 év körüli lány, aki a betegek kihűlését megakadályozni hivatott kórházi fűtés ismeretében nem öltözött alá a testhezsimuló, ruganyos anyagú krampuszjelmeznek. A krampusz aggódva nézett rám, majd kedvesen megkérdezte:

A Bácsi kórházi dolgozó?-A lihegésből lassan áttűntem röhögésbe.

Ja, a patológiáról és nem dolgozó, hanem beteg...-válaszoltam, remélve hogy némi iróniával sikerül visszaküzdenem magam a férfi kategóriába.

Nem haldoklom, csak a jelmez nehéz és meleg, valamint a szakáll és a bajusz miatt levegőt sem kapok.-Mosolygott, de láttam rajta, hogy zavarban van. Komoly jelmezbálos tapasztalat kell ahhoz, hogy az ember jelmezekkel fesztelenül tudjon társalogni. Akkor viszont legalább tudja az ember, hogy hasonszőrűekkel van körülvéve, de ilyenkor egy Mikulás akár még a Mikulás is lehet.

Ki rángatott bele ebbe?

A főnövér. Csak egy hete dolgozom itt és azt mondta, hogy mindig az új cica mosogat.

A jelmez? Adták, vagy szerezted?

A ruha valami darabból maradt vissza diákszínjátszó koromból, szarvacskák meg szerintem minden rendes háztartásban vannak szükség esetére.

Érdekes egy darab lehetett.-A lift felért, és kiléptünk a folyosón sűrű tömött sorokban özönlő gyerekek és anyák és nagyanyák, illetve sporádikusan előforduló apák tömegébe. A Krampuszom láthatólag most szembesült azzal, hogy milyen nagyszabású rendezvényről is van szó. Alapvetően nincs bajom a gyerekekkel, de kétszázas példányszámban és három órás időkeretben nem igazán érvényesül a szerethetőségük. Csak állt és nézett, a gyermekek meg egyre nagyobb ívben kerültek el bennünket. Felhasználva a Mikulás tekintélyét utasítottam néhány apát, hogy szállítsák be a kosarakat az előadóba. Természetesen a gyermekek listája sem érkezett meg, így azt a közkeletű módszert alkalmaztuk a sorrend megállapítására, hogy megkérdeztük kinek milyen betűvel kezdődik a neve, majd ezen belül az éven belüli születési dátummal sorrendeztünk. Miközben a gyermekek lekászálódtak a sorokból, a jó megvilágításban még inkább felnőttfilmes értelmezésben is felfogható, de felélénkült Krampusz ütemezte a Mikulás elé járulásukat, meg a hogy-hogy nem köré keveredő apákat is felhasználta a puttonyom újratöltésére. A gyermeküket kísérő anyák pedig szintén a krampusz ritmusos instrukciói alapján akkor kerültek a fülemhez és súgták a magzatuk eliminálni kívánt rossz tulajdonságát, miközben szemből a gyermeket tuszkolták felém. Közismert az a természeti törvény (a mi iskolánkban Emmi néni tapasztalati teorémája néven volt használatos), hogy tömegrendezvényen 100 édesded gyermekből egy bizonyosan hány vagy bepisil. Igazán nem panaszkodhattunk volt ilyen is olyan is, a pisilős kislány már éppen nem ült a térdemen, a hányós kisfiú pedig azt az apukát hányta le, amelyik letapizta a krampuszomat. Gyakorlatilag telitalálat volt, sem másra, sem a földre nem került az anyagból, de az apuka testfelületének 30%-a egyenletes borítást kapott. Végül is lement a dolog, nem gyűlöltük meg a gyerekeket és ott maradtunk néhány megmaradt Mikuláscsomaggal, meg az üres kosarakkal a kiürült teremben. Semmit nem tudtunk egymásról, engem még gyakorlatilag nem is látott, de az a bajtársi összetartozás, ami a frontkatonákat is összefűzi a közös megpróbáltatások okán, már megvolt. Csak ültünk és egyszavas mondatokat váltottunk, amikor megjelent egy fehérköpenyes ember és kifejezte örömét, hogy még nem mentünk el. A Krampusz megjegyezte, hogy ennek alapvető oka az, hogy eleddig nem bírtunk felállni a fáradságtól. A fehér köpenyes közölte, hogy ő a szomszédos gyermekintézményből érkezett és az ő Mikulásuk elveszett valahol a délutánban és miután a gyermekek nagyon várják, elengedhetetlen a pótlása. Nem lennének hálátlanok, tette hozzá. Megkérdeztük, hogy ez a bizonyos hála milyen konkrétumok mentén lenne tetten érhető. A pasas azt mondta, hogy imádkoznának érettünk. Ezt úgy mondta, hogy nemcsak én nem tudtam, hogy komolyan beszél vagy viccel, de éleseszű krampuszom is csak nézet rá és rám várakozóan. A csomagok is megvannak, tette hozzá biztatóan, mintha ettől nekünk bármilyen módon jobb lenne. Összenéztünk a krampusszal és keserűen állapítottuk meg, hogy sajnos mindketten alapvetően jó emberek vagyunk és bele fogunk keveredni ebbe az ügybe is. Nem vagyok egy érzékeny lélek, habár ezt igyekszem titkolni, de kevés szomorúbb hely van a világon egy gyermekkórház osztályainál Mikulás napjának estéjén. Semmit sem szeretnék kevésbé, mint átélni ezt a sétát még egyszer, mögöttünk a rekedt hangú nővérrel, aki időnként megállított bennünket némelyik kórterem előtt és suttogva közölte, hogy a Mártikához legyünk különösen kedvesek, mert már csak néhány napja van hátra. A krampusz folyamatosan sírt a lépcsőházban, miközben jártuk az emeleteket és bőven elmúlt kilenc óra, mire kiszabadultunk a szabad levegőre. A gesztusokra oly érzékeny fehérköpenyes ember eltűnt (mert az ideszállításunkat autóval oldotta meg) és nekünk vagy egy kilométert kellett gyalogolnunk a saját kórházunkig. Kint meglepően hideg volt, a krampusz vacogott és én javasoltam, hogy üljünk be a legközelebbibe, együnk és igyunk, majd rendeljünk egy taxit. A krimóban semmi ennivaló nem volt, ezért lelkiismeretfurdalás nélkül betermeltünk egy-egy megmaradt Mikuláscsomagot a felesek mellé. Hidratáltunk is, mert az egész műsor étlen-szomjan ment, aminek kapcsán kiderült, hogy ebben a Mikulásjelmezben nem lehet pisilni egyedül. Mikor az első kísérlet után visszajöttem kendőzetlen nyíltsággal tártam a helyzetet a Krampusz elé (akit azért hívok így, mert bemutatkozni is elfelejtettünk, ő is Mikulásnak hívott engem).

Végül is egészségügyisek volnánk, vagy mifene!- válaszolt tettrekészen és kifáradtunk a mellékhelyiségbe. A dolog úgy zajlott, hogy én odaálltam a piszoárhoz, ő szorosan mögém állt, enyhén rogyasztott térdekkel, benyúlt a műhasam alá és teljes erővel felfele hajtotta az alját, míg én megpróbáltam a helység higéniás állapotát nem tovább rontani. Tulajdonképpen jobban kézreállt volna, ha én hajtom fel a Rózsika által felcsomózott műhasat és a Krampusz pisil, de ezt a feltörő röhögés, a csiklandósságom és az ismeretségünk korai állapota miatt elvetettük. Távoztunkban épp szembetalálkoztunk egy törzsvendéggel, akinek arckifejezése határozottan elgondolkodó volt, amikor a Mikulás és egy szemmel nagyon jól láthatóan nőnemű krampusz kisorjázott a csak férfiak számára fenntartott szakaszból. A taxink csak nem akart megérkezni, ezért úgy döntöttünk, hogy a Májashurka (ez volt a kiindulási bázis) és a kórház közötti utat szakaszonként tesszük meg, mindig csak a következő nyilvános helyig. Örömmel állapítottuk meg, hogy december 5-6 táján egy Mikulást és egy Krampuszt bárhová beengednek. Két zártkörűnek tűnő rendezvényt is megjártunk, teljesen gátlástalanul használva az: „Elnézést, tudom elkéstünk!” formulát.

A Krampusszal közöltem, hogy a megpróbáltatásai még nem értek véget, segítenie kell lehámozni rólam a jelmezt. A haj-szakáll kombóval kezdtük. Így utólag visszagondolva az a jelenet, amelynek során leoperáltuk az arcomról a szakállt és az orrot (tulajdonképpen félarcot) teljes egészében hajazott arra, amikor Luke leveszi Darth Vader maszkját, annyi különbséggel, hogy Vader szebben lélegzett, mint én ezzel a szettel. A Rózsika csomóit, amelyek a vattahasat rögzítették, nem bírtuk kibogozni, úgyhogy gátlástalanul elvágtuk a gurtnikat. Amikor Mikulástalanításom befejeződött egy zöld, a katonaságnál használatos alsónadrágban és egy izzadt pólóban ejtettük meg a bemutatkozást, merthát ugye az udvariasság az első. Felajánlottam gyorsan, hogy én is segítek átöltözni neki, de azt monda, hogy neki ez menni szokott egyedül is. Cserébe viszont megbeszéltük, hogy 20 perc múlva találkozunk a portán és folytatjuk ezt a remekbe szabott estét. Mert már úgyis mindegy.

Beültünk újfent a Májashurkába és megosztottuk egymással azokat az információkat, amelyekre az események forgatagában és az idő rövidsége miatt nem volt lehetőség.

Megbeszéltük, hogy a Mikulás és a Krampusz kettőse mennyire bír szexuális tartalommal, hogy milyen perverziók jöhetnek szóba ennél a párosnál, azt hogy ebben a délutánban és estében mennyi minden volt, gyerekek, szülők, boncmesterek, halál, kötelesség és röhögés. Megállapítottuk, hogy a szexre vonatkozó részek voltak a legjobbak (még a kéretlen letapizásban is valami reménytelen elismerés) és hogy a halál és a röhögés visszfénye, minden egyébbel együtt természetesen csak még pörgöbbé és utazás jellegűbbé tette az egészet. Hajnali egy felé hazakísértem a Krampuszomat, bízva benne, hogy kipréselhetek belőle egy :”Megismételhetjük valamikor.”-t.

Megálltunk a kapuja előtt, és belekezdtünk abba a zavart toporgásba, ami a bizonytalanabb lelkek sajátja. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte hozzá megjött-e már a Mikulás, ő elmondta, hogy eddig szinte bizonyosan nem, de szerinte pillanatokon belül igen. Ezt én nem értettem meg elsőre, de amikor azt mondta, hogy menjünk fel és nézzük meg, akkor már igen.

Aztán a természetszerűleg következő események úgy zajlottak, ahogy azoknak kell, végül is felvették a kedvemért azt, amit szerettem volna látni miközben leveszik.. Az egyetlen új, de nekem felettébb tetsző információ az volt, hogy a Krampuszok már akkor is borotválták.

Epilógus

Másfél évvel később összefutottunk a főnővérrel egy állófogadáson. Még mindig (micsoda férfisoviniszta duma) nagyon jól nézett ki, igyekeztem is odasodródni a közelébe. Illendően köszöntöttem és megjegyeztem, hogy még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy a Mikulás eljátszása kapcsán micsoda élményeket szerezhettem.

Igen, hallottam, hogy mit műveltek maguk.-felelte úgy, mintha valamilyen különösen beteges erkölcstelenségek sorozatáról lett volna szó. Egy kórházban nincsenek titkok, de nem értettem elsőre, hogy milyen összefüggés mentén involvált ő erkölcsileg ebben az ügyben.

Megajándékoztunk vagy 400 gyereket és csak az utolsó négy csomagot fújtuk meg. Ezt még maga Szent Péter sem kifogásolhatná.

Nem azért küldtem oda azt a szerencsétlen lányt, hogy maga elcsábítsa!-Ez olyan hangsúllyal hangzott el, mintha egy apácazárda főnöknője kapta volna rajta a Mikulást egy teljes hálóteremmel egy vetkőzős póker parti hajrájában.

Én javasoltam, hogy ön legyen a Krampusz. Bizonyosan nagyobb erkölcsi szilárdságot tanúsított volna, mint ezek a mai lányok. Természetesen persze a legnagyobb sajnálatomra.-Dacára, hogy egyre nagyobb marhaságokat mondtunk a játszmáról még nem dőlt el, hogy sértődés, vagy nevetés lesz a vége. De a kellemes emlékek és lehetőségek, na meg a pezsgő felülkerekedtek és a hangulat hirtelen megenyhült.

Igaz, igaz. Ahhoz ott kell lenni, hogy belekeveredjen az ember. Együtt vannak még?

Nem. Jelmez nélkül már csak szokványos hatást gyakoroltunk egymásra. De nagyon kellemes néhány hét volt. Drámai vég nélkül. Kívánhat ennél többet az ember? Persze azon túl, hogy Ön nem volt ott. -Rám mosolygott, majd megjegyezte:

Na tűnjön el! Még a végén rábeszél valamire!

Azt ugye mondanom sem kell, hogy maradt némi, egy életre szóló hiányérzetem ebben az ügyben.

Mint ahogy gondolom az is egyértelmű, a húszas éveim végéig ezt a történetet konzekvensen két krampusszal meséltem.

Most, hogy a világgazdaság (lásd ebben a tárgyban „Érted tespedek Szent Világgazdaság” című írásunkat) éppen megmurdell, szerkesztőileg úgy döntöttünk itt a fejemben, hogy a tulajdonunkban lévő időgéppel ellátogatunk a múltba. Utazásunk célja, hogy konzultáljunk Mustafa Ali Magahaeb afgán származású futurológussal, aki mind a nyugati, mind az iszlám kultúra nagy ismerője. Családjának egyik felét ugyanis a tálibok irtották ki, míg a másik felét a NATO, ugyanannak a nézeteltérésnek a keretében. Mr. Magahaeb egyébként a „járulékos veszteség” kifejezés újradefiniálása terén ért el kimagasló eredményeket és került a nemzetközi tudományos élet fősodrába.

Na de foglalkozzunk inkább azzal a kérdéssel, hogy mik Mr. Magahaeb nézetei a globális gazdaságról, mely nézeteket természetesen a nyugati egyetemeken tartott előadókörútjain gondosan titkol a vendéglátói elöl.

Mr. Magahaeb nézetei természetesen nettó hülyeségek, nevezett egy kábítószeres, pedofil, férfisoviniszta barbár, akit csak azért mutatunk be, hogy kiröhöghessük. Ez a csávó annyira kretén, hogy a Paranoid meg én, illetve másik nézőpontból Én és az Android sem vagyunk annyira hasadtak, fasiszták, nácik, sőt jobboldaliak, hogy a leghalványabban komolyan vegyük. Miként a régi rómaiak, akik lakoma közben torzszülöttekkel mulattatták magukat (miközben a barbárok éppen a nyolcgyermekes családmodellt tesztelték), mi is morbid, elmebeteg dolgokra vágyunk, még ha azok gondolatok is. Fejlett humánus egyedek vagyunk, vagy mifene!

Szóval a borzongató gondolatok a következőek:

Mr. Magahaeb először is azt mondja, hogyha a fizikai értelemben vett készletek és termelőkapacitások a rendelkezésre állnak, valamint a másik, fogyasztói oldalon is vannak megtermelt javakkal rendelkező (illetve hasonlóan kapacitásokkal rendelkező) entitások, akkor léteznie kell olyan, a jelenlegitől eltérő közgazdasági modellnek, amelyekben ezek képesek egymásra találni.

Az a fixa ideája is van, hogy a vállalatok tőzsdei értéke fiktív, a cégek értéke egy reális világban teljesen másként aránylana egymáshoz. Az Apple, vagy Microsoft alig érne valamit, míg a megújuló energiaforrásokat felhasználó technológiával foglalkozó cégek ára az egekben lenne.

Meg azt sem érti a kreténje, hogy hogyan gondolhat bárki is működőképesnek olyan gazdaságokat, amelyekben csak a munkaképes lakosság 10-15%-a végez effektív termelőmunkát.

Aztán az az idióta gondolat is bántja, hogy szerinte nem léteznek azok a pénzek, amelyekkel a „fejlett” államok tartoznak a bankoknak. Szerinte ugyanis az könnyen belátható, hogy a világon soha, sehol nem volt olyan gazdasági teljesítmény még rövid távon sem, nemhogy közép, vagy hosszútávon, amelyből ki lehetett volna vonni annyi pénzt, amelyet a bankok kölcsönadtak. Ezek a pénzek, miután valódiként jelennek meg, csak abban játszanak alapvető szerepet, hogy eltorzítsák az árakat, valamint biztosítsák a rendszeren belüli zsarolási potenciált.

Mr Magahaeb szerint ugyanis ezek az óriási összegek, amelyeknek csak a kamatai mobilizálhatóak és józan számítás szerint gazdasági teljesítménnyel nem „kinövekedhetőek” valójában pozitív értelemben nem szereplői a gazdaságnak, csak a negatív hatásaik érvényesülnek. Igazából semmiben nem különböznek attól a háborús jóvátételtől, amelyet Németországnak kellett fizetnie az első világháború után és amely jóvátétel a gazdasági világválsághoz és a második világháborúhoz vezetett. A különbség csak az, hogy nem nemzetállamok követelődznek egymástól, hanem olyan bankok és egyéb pénzügyi szervezetek hajtanak a virtuális folyamatok végén realizálható valóságos nyereségre, amelyek vezetői erkölcsi értelemben még a nyugati világ politikusait is mérhetetlenül alulmúlják.

Óriási szerencsénk, hogy Mr. Magahaeb teljesen hülye.

Mindezzel egyébként csupán arra a közgazdasági tényre szeretnénk felhívni a figyelmet, hogyha a pánik okán a lakosok felvásárolják a készleteket, az meglódíthatja a feldolgozóipart, ami viszont kellemesen élénkítheti a gazdaságot, ha a válság végül elmarad.  

Utóirat:

Szeretném továbbá kijelenteni, hogy az ezt megelőző poszthoz kapcsolódó, „valaki23” által elkövetett kommentnek nincs köze ennek az írásnak a megszületéséhez.

Nem azért pattantam ki a ritmikus sportgimnasztika válogatott 4 tagja közül, intettem csendre a hárfásokat, vontam el vért a kaviár emésztésétől, mert félek a tüntetéstől a palotám előtt, hanem pusztán azért, mert a lányok elfáradtak. Félelmetes egyébként ahogy a liberalizmus még erre a fasiszta blogra is beteszi az ápolatlan lábát. „valaki23” ugyanis járandóságként éli meg azt a magasrendű intellektuális táplálékot, amit nagylelkűségem tagadhatatlan jeleként időnként megosztok azokkal, akik maguktól nem eléggé hülyék.

Mint értesültem, Németországban radikálisan csökkentette az államadósságot a kormány, abból a szerencsés alkalomból, hogy egy buzgó tisztviselő, aki nyilván mániákusan szereti számolgatni a nullákat, talált aHypo Real Estate Banknál 55 milliárd eurót. A bankot 10 milliárd euróval kellett megsegélni 2009-ben, majd államosították is (megjegyzem az angol nationalized kifejezés lényegesen jobb hangzású, mint a mi államosítás szavunk).

A váratlan lelet következtében a német államadósság a korábbi, a GDP 83.7 %-t kitevő szintről 81.1 %-ra csökkent. Miután most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy könnyen átszámolhatjuk forintba a vonatkozó összeget (hiszen elég 300-zal szoroznunk) ízlelgessük német szövetségesünk örömét: Ez 16 500 000 000 000 forint. (Ez meg itten a magyar költségvetés központi alrendszerének 2011-es bevételi főösszege: 12 970 821 000 000 Ft.)

Bizonyára személyiségeim problémája az, hogy ahelyett, hogy örülnék, kérdések fogalmazódnak meg bennem:

Miért is van Németországnak, a világ második legnagyobb gazdaságával (és valószínűleg strukturálisan legerősebbel) rendelkező országának a GDP-je 80 %-ánál nagyobb államadóssága?

Válaszom nincs, csak egy megjegyzésem: Hogy lehetőleg dögöljön meg az összes mainstream közgazdász az anyja nevenapján, még a süti előtt.

A második kérdésem arra a könyvelési rendszerre vonatkozik, ahol minden eufemizmusok nagyanyjával „könyvelési hibának” (accounting error) nevezik azt, hogy 55 milliárd euró megvolt, de nem hiányzott.

Ha valakinek ismerős a „nagyságrendi tévedés” kifejezés, most elkezdheti törni a fejecskéjét, hogy mikor találkozott olyan nagyságrendi tévedéssel (nem becslésnél, hanem elvileg kontrolleszközök tucatjaival áthálózott zárt rendszer esetében), amely két közepes közép-európai ország konszolidációjára elégséges pénz láthatatlanná válását eredményezte. És nem hiányzott nekik. Nagy bankok ezek, de azért nem ekkorák.

Ekkora baki nem lehetséges másképp, csak úgy, ha a bank elsődleges, úgymond nyilvános könyvelése pusztán kirakat, a törvény, a bankfelügyelet, a részvényesek (naivabb részének) és a kisbefektetők számára. Ez a bank bizonyosan rendelkezik egy-két másodlagos elszámolási rendszerrel, amely a bűntársak közötti elszámolási problémák kiküszöbölésére szolgál. Gondolom az államosítás nem volt előre megbeszélve és ez a csekély összeg azért ragadt valamelyik ritkán használt technikai számlán, mert táskában elvinni mégis csak macerás lett volna, törölni meg nem volt szívük, mert remélték, hogy visszatérhetnek érte majd, ha eljövendenek a jobb idők újra.

Bizonyára nagyon formás és hihető magyarázatot adnak majd arra, hogy a körülmények milyen rendkívül szerencsétlen összejátszása folytán alakultak úgy a dolgok, hogy 55 milliárd euró hiánya nem tűnt fel.

Ha valaki hasonlóan jól felépített és vitán felül meggyőző magyarázatokat akar olvasni, annak javaslom, hogy tanulmányozza például a Pentagon jelentéseit a nukleáris rakétasilókban bekövetkezett balesetekről. A személyes kedvencem az, amelyben az okozta a tüzet és a robbanást, hogy a szerelő beleejtette a csavarkulcsát a rakéta és a beton tárolócső közötti résbe, amely csavarkulcs zuhanás közben megpattant és irányt változtatott a betonon, majd átütötte a rakéta oldalát az üzemanyagtartályoknál, eltépett egy üzemanyag-vezetéket és tüzet, majd robbanást okozott, mert két fémalkatrész nagyerejű összeütközésekor szikra is keletkezett.

Ez az 55 milliárd euró és az, hogy mennyire nem keltette fel a történet e média érdeklődését megmutatja, hogy mit is kell gondolnunk erről a pénzügyi rendszerről, amely állítólag működteti a gazdaságot.

Miután nem vagyok fanatikus, hajlandó vagyok megfontolni azt az állítást, hogy szükségünk van bankokra és bankárokra.

De bizonyosan nem ezekre a bankokra és nem ezekre a bankárokra és különösen nem erre a pénzügyi rendszerre.

És virtuális Balaton szeletért (eredeti ezüstpapír, papír csomagolásban).

Én eltaláltam a nullákat?

Tartalmas életem során, egy pornófilmforgatás és egy bérgyilkosság között, már vettem részt színházigazgatói pályázat elbírálásában (e két tapasztalat egyébként feltétel is volt szakmailag). Ez az élmény pont olyan, mintha az ember a fekáliakészítés folyamatát figyelné meg testközelből, sőt szó szerint bennfentesként.

Ha a politika lényege az intrika és a színfalak mögötti kavarás, akkor a színházi világ ennek a szuperbruttója, szélsőséges megnyilvánulása, mondhatni az etikamentesség tökéletes csimborasszója. Persze mindenütt vannak rendes emberek, de az ilyesmi olyan anomália, amit a rendszer csak eltűr, de nem enged elharapódzni.

És azért, nem hiába színészek, pozőrök és egyéb független szellemek, ők tudnak a legszebben felhorgadt büszkeséggel lázadni, ha érdekeik sérülnek.

Van ugyanis egy hallgatólagos megállapodás arról, hogy színházigazgató csak nyugatos értelmiségi lehet, mert az értelmiségi definíciójában benne van, hogy nyugatos, illetve, hogy az számít nyugatos értelmiséginek, aki ellen nem írnak nyílt levelet más nyugatos értelmiségiek, hogyha művészeti intézmény élére nevezik ki.

Például a művészet is, csak úgy általában, nyugatos, európer, haladó lehet, meg persze kísérletező, önmegvalósító, valamint minimum kozmopolita és kíméletlen a magyar társadalomban fájdalmasan túlsúlyban lévő bizáncias hajlamok kendőzetlen feltárása tekintetében. Ilyesmire meg csak a haladó, nyugatos értelmiség képes, senki más. Az avitt, szélsőjobboldali, horribile dictu konzervatív színészek és színházi emberek a nyugatos értelmiség mérhetetlen humanizmusából ugyan meghúzhatják magukat a művészet és a dilettantizmus széles határterületén el-el csípve egy-egy szinkronszerepet, vagy karakteralakítást, de csak rémuralom idején, a tomboló esztelenség Duna-parti korzózásakor gondolhat arra a diktátor sleppje, hogy ezekből a sehonnai kóklerekből színházigazgatót csináljon.

Eme cselekedet fertelmességét csak fokozza, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán ilyenkor mindig egy derék nyugatos, progresszív, haladó értelmiségi kerül az utcára (arra a három-hét percre, amíg átérve a szomszéd színházba, nem kárpótolják valahogy).

Végül is, ha meggondoljuk népnevelés az egész.

Ha a csőcselék, aki hatalomra juttatta a Horthy-rendszer rosszul sikerült reinkarnációját, még mindezek mellett némelyik színházban olyan darabokat nézhetne, amelyben nemcsak a nyugatos értelmiség fennkölt szempontjai jelennek meg, hanem a dörnerfélék hagymázas hőzöngései is, akkor még eldönthetné, hogy milyen darabokat akar nézni.

Tiltakozunk az ellen, hogy ezt a nemes, a művészet leglényegét és szabadságát érintő kérdést a nácik olyan átlátszó hazugságaival alázzák meg, hogy a színházak tulajdonosai és az adófizetők aktuális képviselői csak eldönthetik már, hogy kinek a művészi látomásait óhajtják finanszírozni. Hasonlóképpen mindent felülmúlóan álságos az a felvetés is, hogy az elmúlt húsz év politikai vezetése a fővárosban egy kultúrbölcső kebeléből volt szíves kiválasztani a művészet prominenseit, illetve hoci-nesze alapon elfogadta, hogy eme társaság rendszeresen kiválasztja magából azokat, akik a vezetés és hatalomvállalás mérhetetlen terhét magukra venni készek.

Ezt minden alkalommal el fogják játszani. Csak az lehet főművész Magyarországon és különösen Budapesten, akit ők felkennek. Minden más fasizmus, ha nem valami rosszabb.

Dörner Györgyöt, mint színészt kedvelem, de például Székhelyi Józsefet is kedveltem egykoron, amíg politikai és színházvezetői ténykedése meg nem mutatta, hogy nem kéne.

Fogalmam sincs milyen színidirektor lesz Dörner, de az biztos, hogy az nem lesz elég, ha tele a színház. Illetve az csak a nézőknek lesz elég. Egyéb képességei is kiviláglanak majd, ha már elődeivel is így esett, mert e szakmában a kudarc csak a saját bagázson belül rejthető el.

Amúgy nagyon várom már azt az időt, amikor a túlnyomó többségbe került jobbos színházigazgatók nyílt leveleket irkálnak, mert egy ballibet kineveztek valahol Piripócson a nyári várjátékok vezetőjének!

Ja!

És féltek, hogy nem bukik meg?

Efrajim Kishon (Kishont Ferenc) emlékére

Az interneten megtekinthető az a hamis videó, amelyen az látható, hogy Gyurcsány Ferenc nem vall, illetve erkölcsi fölényének reflektorával az ügyészek szemébe villant. Ez utóbbi rész természetesen megfelel az igazságnak, hiszen az orbáncsina (lásd még jezsovcsina) visinszkijei nem érhetnek fel azokhoz a történelmi alakokhoz, akik mindenkor a magyar baloldalt vezetni hivatottak. De az szemenszedett hazugság, hogy az árnyékminiszterelnök (a volt és az eljövendő) nem válaszolt kimerítően az ügyészek kérdéseire.

De válaszolt, csak az igazság fényétől megrettenő, konstruáló és koncepció gyártó ügyészek nem merték megmutatni a bátorság és rettenthetetlenség e sötét kort bevilágító gyémántdokumentumát a nemzetnek, illetve a köztársaság polgárainak.

Íme a „VALLOMÁS” átirata, hogy e hon tudatlanságban tartott polgárai megtapasztalhassák, hogy milyen erős a törvények és a köztársaság rendje iránti elkötelezettséggel válaszolt a MINISZTERELNÖK a bitorló pribékjeinek!

(Ügyész) Kérem igazolja magát Gyurcsány úr.

(Gyurcsány) Maguk hívtak be, mit szívózik.......

(Ügyész) Sajnálom ez kötelező formai elem.

(Gyurcsány) Tessék, hogy boldog legyél.

(Ügyész) Anyja neve?

(Gyurcsány) Nem szégyelli magát? Hogy keverheti bele ebbe a drága mamát? (szipogás hallik)

(Ügyész) Családi állapota?

(Gyurcsány) Ha meglátlak a feleségem közelében, te bájgúnár, visszaveszem a nagykereszted!

(Ügyész) Jogait megértette?

(Gyurcsány) Hogy mer jogokat emlegetni maga martalóc? Despota hóhéra!

(Ügyész) Kérem a kérdésre válaszoljon!

(Gyurcsány) Nem válaszolok én neked egyetlen kérdésedre se, te vérügyész!

(Ügyész) Tehát nem kíván az ügyészség kérdéseire válaszolni?

(Gyurcsány) Hogy aztán felhasználjátok ellenem rohadt esküszegők!

(Ügyész) Hát akkor ennyi volt. Viszontlátásra.

(Gyurcsány) Nem tudtok megfélemlíteni engem ti jogászok szégyenei, akik aprópénzért álltatok az emberiség iszonytató söpredékének szolgálatába. De az én becsületem híre az egekbe kiált! Mindenki tudja hogy makulátlan lévén, csak igaztalan váddal kerülhetek bíráim elé! Hát nem szégyellitek magatokat? Hogy mertek hótiszta lelkem tükrébe (a szemembe) nézni, mikor árulástok és fertelmes bűnötök Káin jelét rajzolja Júdáshomlokotokra! Ti vagytok a bűnösök! Árulástok porrá rombolja lelkem köztársaságát! Mindenki köztársaságát!

(Ügyész) Szeretném figyelmeztetni Gyurcsány úr, hogy ez nem a Nemzeti Számonkérő Szék főtárgyalása, hanem egy olyan gyanúsítotti kihallgatás, ahol nem is hangzott el semmi érdemi. Azonkívül hivatali visszaéléssel gyanúsítjuk, nem nemzetvesztéssel.

(Gyurcsány) A véremet kívánjátok tudom! De híveim szeretete erőt ad nekem! Nem egyedül állok ellenetek! Egy egész nemzet vádló tekintete előtt sújt le rátok igazságom acél karja! Ezrek, milliók állnak mögém és megvetésük hidegében élitek majd le szánandó életetek nyomorúságos maradékát! Mert az igazságom, a mi igazságunk győz minde......!

(Ügyvéd) Már kimentek az ügyészek Gyurcsány úr.

Amikor ez a botrány kirobbant rögtön tudni lehetett, hogy kiadós, hosszú és amúgy is iszonytató viszonyainkat tovább mérgező balhé lesz belőle.

Mindenki tudja, aki nem akar publikálni a kurucinfón, hogy ilyesmiket, amiket K. Ákos megeresztett, csak nagyon világos kontextusban lehet leírni, valamint nagyon el kell magyarázni, hogy a szimpla untermenchezés miért is irodalmi munkásság. Az, hogy egy "komplett náci alapvetést" már nem az Egyedül Vagyunk című nyilas újságban, hanem a népszava amerikai mutációjában (Na jó tudom nem abban, semmi közük egymáshoz, de mit tegyek? Genetikusan imádok hazudni! /De jó hogy ez a kifejezés végre legitimálva van, mostantól sokszor fogjuk olvasni/) kell megjelentetni, és nem magánkiadásban itthon, hogy igazi, életerős botrány legyen belőle, értelemszerűen csak a brutális és totális jobboldali médiafölényt bizonyítja, semmi egyebet.

Oh, hol vannak már azok a régi szép idők, amikor ha Orbán Viktor egy országgyűlési ülésszakon belül használta az élet és a tér szavakat, hetekig ment a lebenstraumozás a magyar sajtóban, majd a külföldiben, majd újra a magyarban (hogy miket is ír a mértékadó külföldi sajtó erről a rohadt magyar jobboldalról).

És akkor épp ideje észrevennünk, hogy ez egy „baloldalról” jövő „írás”!

Amit a felületes olvasó csak abból okomulálhatott ki, hogy kik védik és kik támadják.

Szegény K. Ákos ugyanis, aki láthatólag nem heverte még ki, hogy összekeverték egy K. Imre nevűvel, illetve nem keverték össze és ezért az kapott Nobel-díjat és nem ő, kifejezte azokat az érzéseit, amelyeket bármely szalonrasszista csak spiccesen, válogatott társaságban szokott transzparensé tenni. Magyar etnocentristánál értelemszerűen ez akkortájt történik, amikor a székely himnusz éneklésének ideje van (másfajta sovén társaságba meg nem járok). Ezidáig nem igazán tudtuk, hogy mi van akkor, amikor más orientációjú versenyző pöccen be, de valljuk be, a szöveg ismerős.

Az ember, a maga mérhetetlen egyszerűségében, azt várta volna, hogy K. Ákos felebarátai kedvesen tudomására hozzák elvbarátjuknak (rasszistául: hitsorsosuknak), hogy máskor belőve ne irkáljon, mert ez a szöveg (rasszistául) gázos, (polkorrektül) marhára ciki.

Ehelyett, hogy elvették volna tőle az üveget vagy a pipát, vagy aggódni kezdtek volna az egészségéért, nekiálltak megvédeni.

Ez nem az első eset, hogy a ballib tábor finoman szólva is intellektuális frissességük delelőjén már túl járó, realitásérzéküket rég elvesztett, de emblematikus embereket küld az ideológiai nyilvánosság tűzvonalába. Természetesen nem lehet előírni, hogy hetven felett, csak egy pszichiáter és egy gerontológus hiteles papírja birtokában (miszerint szellemi képességeinek birtokában van az illető) rombolhassa le valaki ifjabb éveiben megszerzett intellektuális és erkölcsi tekintélyét, de az ilyesmi elkerülésére vannak az embernek tisztelői, barátai, famulusai, sameszei, stb.. Ezek a jótét lelkek azonban ahelyett, hogy K. Ákost és annak érdekeit védték volna, megint az eszme szolgálatában rohantak fel a szemétdombra, bízva abban, hogy a jobboldal készségesen mozdul majd a rituális célpontra. De hát hogy is állhattak volna K. Ákos mellé? Mert ugye nem mellé álltak, hanem mögéje, hogy őket ne érje semmi sár, az antiszemitizmus bűvszavának ismételgetésével őrizve az erkölcsi fensőbbség látszatát. És a megvédés jelszavával, a Jobbikkal együtt provokálva, most együtt dől elégedetten hátra a két oldal: Csak kihoztuk a Fidesz antiszemita énjét!

És lőn! Most ugrott a díszpolgárság és még a Kossuth-díj mehet, ha sikerül még egy sértő „bocsánatkérést” összehozni valahogy. Az lesz csak az igazi buli, maga Jahve is kap majd egynehány aláírásgyűjteményt Orbán Viktor antiszemitizmusa tárgyában és arra gondolni sem merek, mi fog megjelenni a Die Presse-ben.

És akkor jobb lesz?

Nem tudom Kertész Ákos megérdemelte-e a Kossuth-díjat (régen olvastam a Makrát és nem hagyott mély nyomot bennem), azt sem tudom, hogy a díszpolgárságot mire adják, sőt, azt se hogy az jeles szerző becsületes és jó ember-e általában, de azt tudom, hogy valami alsó határt kell húzni. És ez minden irányban hivatkozási alap lehetne. Vagy ha legalább azt elismernék balról, hogy egy kiadós bocsánatkérés azért kijárt volna legalább a békesség kedvéért ebben az ügyben, akkor azt legalább a jóakarat apró jelének vehetnénk.

Az első persze meg mindig joggal mondja, hogy példát statuálnak vele.

De mindig van első.

Kezdetben ott rontottuk el, hogy az egész dologról kussolni kellett volna, jobbra és balra egyaránt, értékén kezelve a dolgot. Egy egyedi szerencsétlenségből, egy szerencsétlenségekkel tarkított életsorsból eredő indulatból sikerült a lehető legtöbb rosszat kihozni.

Hát, gratulálok.

Mint az Index bulvár rovatából értesültem, felmentették Kaiser Ede barátnőjét, annak családját, meg egy varrónőt, a hamis tanúzás vádja alól, mert ezek a szerencsétlenek nem átallották azt állítani, hogy a móri gyilkosság idején találkoztak a Kaiserrel. Hála istennek első fokon csak, tehát az igazság még érvényesülhet és lecsukhatják ezeket az igazságszolgáltatást akadályozó alakokat, akik nem hitték el a nyomozóknak, hogy vagy a napot tévesztették el, vagy a Kaisert keverték össze a Julcsi nénivel, aki átugrott kérni egy kis lilahagymát.

Biztos rosszul vagyok behuzalozva, de ez tényleg komoly?

„Miután Kaiser Edét jogerősen felmentették a móri vádpont alól, az ügyészség képviselője a családdal szemben módosította a vádat azzal, hogy Kaiser Ede a kérdéses időpontban nem Móron, hanem ismeretlen helyen tartózkodott.”

Csak remélhetjük, hogy ennek a mondatnak a logikája soha nem tekeredik a nyakunk köré, miközben az ügyészség a hokedli körül babrál, amin egyensúlyozni próbálunk.

Ilyesmi tényleg elfér egy vádiratban, hogy azt látja bizonyítottnak az ügyészség, hogy az illető ismeretlen helyen tartózkodott? Ez bizonyítja, hogy nem volt ott, ahol a tanúk látták? Már csak formállogikailag is, az ismeretlen hely miért is nem lehet az, ahol látták? Mert az akkor már ismert hely lenne? Gyanítom valami ilyesféle „logikai levezetésbe” bonyolódhatott bele az ügyészség is, aminek axiomatikus kiindulópontja volt az, hogy a tanúk hazudnak, mert ugyan Kaiser nem követte el (ismeretlen társával, akinek semmi nyoma sehol a helyszínen) a móri vérengzést, de azért alibit biztosítanak neki (gondolom az ismert időpontban, de még ismeretlen helyen elkövetett és így felleletlen bűncselekmény elleplezése céljából). Habár így belegondolva, ha Kaiser ismeretlen helyen tartózkodott a móri mészárlás idején és nem lehetett azonos azzal a csávóval, aki az éber és kifogástalan őrizet ellenére felkötötte magát a cellájában (ezért remélem csak kitüntettek valakit), mert ugye ő él (és most kivételesen ismert helyen tartózkodik), attól még lehet azonos a másik ismeretlen elkövetővel, akit viszont már elítéltek a móri mészárlásban való részvételért. Ez az ismeretlen elkövető ugyanis, elkövette azt a hibát, hogy az ismertség homályába burkolódzott és így az ügyészség nem azonosíthatta Kaiserrel, mert különböző cellában ülnek (és mindkettőjük tartózkodási helye ismert). De ha nem szerepelnek egy aktában, akkor még lehetnek azonosak egymással, nem? Amiből egyértelműen következik, hogy Weiszdorn Róbert alaposan gyanúsítható azzal, hogy ő Kaiser Ede, de miután ő teljesen másképp néz ki, mint a móri bankrablás idején ismeretlen helyen tartózkodó Kaiser, ezért neki csak hamis alibit igazolhattak. És íme a kör bezárul, kisegítettem az ügyészséget, mégiscsak el kell ítélni őket, hiszen pont azzal akadályozták a hatóságok munkáját, hogy az igazat mondták. Ha ugyanis hazudnak és azt mondják, hogy nem látták Kaisert a móri bankrablás napján máshol, akkor a rendőrség számára egyértelmű lett volna, hogy Kaiser ismeretlen helyen tartózkodott a bűncselekmény idején, ami kizárja, hogy móron lett volna, mert mór (mint ezt már kétségbevonhatatlanul bebizonyítottuk) az egy ismert hely.

Aki ezt nem érti, az ne bízzon az igazságszolgáltatásban, mert bonyolult dolog az.

Hát ugye azért a nyár mégiscsak izgalmasabb mint az internet, meg mint a magyar közélet, de azért volt hír, ami leszivárgott a limbikus rendszeremig, erősen rontva az agressziókezelési képességeimen. Ha valaki lemaradt volna, a következő helyeken élvezheti mindazt a jót, amelyet az élet adhat.

És az élő adás varázsa.:))))

Röviden összefoglalva egyik egyetemünkön némi nemű vesztegetések gyanúja merült fel. Én persze, mint minden becsületes magyar állampolgár, ártatlannak tartom azokat a sajnálatra méltó személyeket, akik kénytelenek voltak hosszabb időt előzetesben tölteni (minden bizonnyal hótiszta ártatlanságuk bizonyossága adott csak nekik erőt kibírni ezt), mert az ártatlanság vélelme e honban különöst erős. A nyomozás előrehaladtával a hatóságok, tényszerű emberszeretetről téve tanúságot, már nem igényelték, hogy szegény gyanúsítottak nélkülözzék szerető családjuk melegét és kiengedték a delikvenseket az előzetesből, mert értelemszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyikük is bűnt ismételjen, összebeszéljen, illetve esetleg karibi ingatlanaira rátekintsen.

De a jóság nem mindig termi meg gyümölcsét.

Az egyetem egykori gazdasági igazgatója (mert azt, hogy egykori, bizonnyal a tudomására hozták és dolgoznia sem kellett bejárni /a kóter után sem/, mások utalnak helyette már) kiszabadulván, a bezártság által okozott stressz hatása alatt állva elvesztette realitás érzékét és enyhítendő a megfosztottság érzést, amely lelkét uralá, hirtelen felindulásból vásárolt mindenféle műszaki cikket, jóval két milla felett, az egyetemi VIP kártyájával.

A névtelen köztisztviselő dicséretére legyen mondva, valaki észlelte a dolgot és meggátolták hivatalilag a tranzakciót, csak százezernyi jó magyar adóforint konvertálódott át az egyetem javát közvetlenül nem szolgáló technikai berendezéssé.

Ezekben a nehéz időkben az ember nem tudja már, hogy szabad-e kérdezni, de én azért ha lehet bátornak és naivnak mutatkoznék egyszerre.

1. Mi az a VIP kártya? (Jó tudom, mi az, csak tettetem magam) Miért nincs senkinek akit ismerek és becsülök? De legfőképpen: Az egyetem gazdasági igazgatójának miért van? Mit csinál vele? Mire adták neki? Kinek van még?

2. De az előbbi kérdéseim lényegtelen mellékes felvetések ahhoz a teremtés lényegét érintő kérdéshez, miszerint a hivatalával összefüggésben elkövetett bűncselekmény miatt előzetest is megjárt, állásából rég felmentett, jelenleg is büntetőeljárás hatálya alatt álló egykori gazdasági igazgató miből gondolta, hogy a VIP kártyája (amely az egyetem költségvetésére van bekötve) még a rendelkezésére áll? A VIPséget egy másik eljárásban vonják vissza?

3. Azt aztán meg sem kérdezem, hogy amikor elvitte a kék autó miért nem szüntették meg a jogosultságait? Visszavárták?

4. És régebben miket vett?

5. Vizsgálat vót?

A körülmények szerencsétlen áldozata egyébként azzal védekezett, hogy abban a hiszemben cselekedett volt, hogy jogszerűen jár el.

Ez utóbbi mondata halvány, a több napig tartó migrénes fejfájást előző félmosolyt csalt az arcom harmadára, mert a faciális paresis beelőzött. Az ember azt gondolná ugyebár, hogy azok az emberi lények, akik a gazdasági igazgatóskodásban lelték meg létük értelmét, bírnak egy jogérzék névvel illethető kinövéssel az agyukban. És még ha ez a kinövés csak egy pörsenés, akkor is tartalmaznia kell a Jogi Alapismeretek I-II című tárgy első három előadásának alapfogalmait, miszerint egy megbízatással járó jogosultságok addig tartanak, amíg maga a megbízatás. Az úr adja, az úr elveszi ugyebár. Akkor is, ha a formális visszavonás nem történik meg tételesen. Magyarul, ha az embertől visszaveszik a hivatali autót például, nem hivatkozhat arra, hogy azért csapta meg róla a vadi új téli gumikat, mert az nem szerepelt visszavonásról szóló levélben, hogy a felniket is vissza kell adni (meg az elsősegélydobozt, meg az ablakmosó folyadékot).

Hiszem, hogy közelebb kerülnénk isten gondolataihoz, meg a magyar gazdasági elit perverzitásaihoz, ha tudnánk azt, hogy ez a csávó hogy is képzelte ezt. Mi járt a VIPtudatában, amikor a webáruházban kattintgatni kezdett és megpupozta a képzeletbeli kosarat?

Próbálgatta melyik kártyája működik még? A bizalom jelének vette, hogy ez még igen?

Érdekes, a PIN kódra még emlékezett.

Most meg visszacsukták szegényt.

Tudom, hogy azt a látszatot akarom kelteni, hogy én értem eztet, de pedig nem.

Komolyan, hogy gondolta ezt?

(Mirigyes Pereszlény fiskális szemléletű okl. közgazdász aktív közreműködésével)

Érdeklődéssel figyelem azt a termékeny vitát, amelyet politikai elitünk az államadóssággal kapcsolatos kérdésekkel összefüggésben méltóztatik folytatni.

Érdekes dolog ez az államadóssággal, valahogy nem akar meglenni az a csávó, aki felvette, meg elköltötte, meg az sem, akire elköltötték, csak az a fránya adósság van meg és csak azért, mert akik adták a lóvét a saját jól felfogott érdekükben jegyzetelgettek, hogy mennyit is. Bagatell 40 milliárd eurónyi növekmény nem olyan tétel, amiről el kellene számolni, vagy esetleg mellé kéne írni, hogy kik is döntöttek úgy, hogy felveszik és elköltik.

Így esett, ezt el kell fogadni, ha nem volt a törvénykönyvbe olyan tényállás, hogy a kormánynak, meg a parlamenti többségnek nem szabad hülyének lenni, meg rossz gazdaságpolitikát folytatni, meg hazudni az államháztartási adatokról, akkor bizony semmi olyan nem történt itt, amiért felelősöket lehetne, szabadna keresni, illetve erkölcsi kérdéseket lehetne feltenni egyébként közismerten feddhetetlen szocialista, meg liberális politikusoknak. Akiket különben is megbüntettek már a választók, most nem ők kormányoznak, hanem kénytelenek egy népelnyomó, autoriter rezsimbe élni négy évet, amíg újra nem ők lesznek az államadósság felelősei népítéletileg, amikor is természetszerűleg leváltják a jelenlegi bagázst. Habár nekik már nem lesz olyan könnyű, mint a jelenlegieknek, hiszen fasisztáék korlátozták kétharmadilag a jövendő kormányok mozgásterét, például nem vehetnek fel majd újabb 40 milliárdot, ha a kényszerítő körülmények (például a választási vereség réme) úgy kívánnák.

Ha valaki nem vette volna észre, ez ugyanaz a vita, amelyet oly kecsegtető következményekkel lefolytattunk a rendszerváltás fedőnevű titkosszolgálati rendezvény idején 1990-91-ben. Köznyelvileg: Mi elszúrtuk, fizessétek ki, aztán mi próbálkozunk újra. És ez nem vicc, tényleg ez történik és mi csak nézünk és intelligensen hallgatunk, amikor balliberális csúcsértelmiségiék megmagyarázzák, hogy nincs visszamenőlegesen semmi felelősségre vonás, ha nem volt rá korábban törvény. Kivéve persze, ha a szélsőjobbnak nevezett politikai irányzatokra kent cselekmények kerülnek terítékre, mert azok hetedíziglen és erkölcsi alapon büntetendőek, azokra nem kell semmiféle törvény, elég ha három közismert baloldali értelmiségi írásba adja és tanúsítja.

Az a baj ezzel az elvvel - miszerint, ha nincs a cselekmény pillanatában érvényes tételes törvényi megfogalmazás valamire, akkor annak törvényi következménye sincs -, mint minden liberális jogelvvel, hogy csak elsőre tűnik jó ötletnek.

Értelemszerűen következik belőle ugyanis, hogy egy változó világban korlátlan lehetőséget biztosít bárkinek, aki rendelkezik annyi gógyival, hogy úgy fosztogassa embertársait, hogy arra még ne legyen törvény. Nem beszélve politikus felebarátaink azon hajlamáról, hogy a saját érdekeik esetében felettébb éles elméjűnek bizonyulván, valahogy soha nem hoznak olyan törvényt, amely a kormánypárti képviselők számára kellemetlenségekkel jár.

Ha így nézzük, az államadósság növekedése tulajdonképpen természeti esemény, következik az ember nembéli mibenlétéből (érdekből cselekszik), illetve a természeti törvényként funkcionáló liberális jogállam megváltoztathatatlan alapdogmájából, hogy inkább megdöglünk, de nem csorbítunk alapvetőnek hitt emberi jogokat.

De nézhetjük ezt normálisan is.

Az állam hiába rezsimektől és választási ciklusoktól függetlenül létező entitás, amely kötelezettségekkel, illetve jogokkal rendelkezik, semmilyen módon nem következik ebből, hogy az államot képviselő emberek, legyenek egyéni vagy kollektív döntéshozók és szerezzék ezt a döntési jogosultságot bárhogy, az állam vagy a döntési mechanizmus logikája mögé bújva megszabadulhatnak az egyéni felelősségtől. Hiszen minél feljebb vannak a hatalom létráján, egyrészt annál jobban befolyással bírnak magára a rendszerre, másrészt annál jobban tisztában vannak annak működési tulajdonságaival. Csak olyan kormányzati rendszert szabad elfogadnunk létezőnek, amelyben minden cselekedetnek és cselekedet elmulasztásának megvan az emberi felelőse, vagy személyesen vagy a döntéshozatal egy bizonyos szintjén vezetőként (mert nem volt képes megszervezni területének racionális működését).

Ha nem így van, és bizonyosan erre fog mindegyik hivatkozni, hogy nem volt tisztában, nem látta át eléggé, nem fogta fel a maga teljességében (magyarul buta volt a feladatához), akkor pedig értelemszerűen bizonyította, hogy alkalmatlan ezekre a feladatokra. És ez az alkalmatlansági lánc elvezet a kormány minden tagjához és a kormányt elvileg ellenőrző országgyűlés minden kormánypárti képviselőjéhez. Mert nem végezték el a munkájukat.

Pechükre az államadósság olyan valami, ami jól mérhető mennyiség, más is számon tartja, csak időlegesen lehet eldugni. Nem lehet vitatkozni arról, hogy nem is hallottak róla.

Bármennyire is hihetetlen, hogy e lelki szegények nem tudták, hogy mit cselekszenek, a bennem lakó liberális demokrata azt mondja, higgyük el ezt nekik.

Ha jobban belegondolunk nyilvánvaló, hogy az értelem keretei között bizonyíthatatlan az, hogy az mszp-szdsz parlamenti képviselői és közszolgái bármit is megértettek valaha is az életben.

Ne akarjuk ezt bizonyítani, fogadjuk el és vonjuk le a következtetést.

A Magyar Köztársaság államadósságának növekedése 2002 és 2010 között természeti katasztrófa volt, emberi felelőse nincs.

De jogunk van védekezni a természeti katasztrófák ellen. Építhetünk gátat az árvíz ellen, és kevesebb betont lopunk ki az épületekből, hogy kibírják a nagyobb viharokat is.

Jogunk és kötelezettségünk viszont az, hogy a jövendő katasztrófák lehetőségét is kizárjuk.

Ne a politikai felelősség gumikategóriája, hanem az objektív felelősség világos elve alapján.

A természeti katasztrófa közvetlen okozóit, a hülyeséget, mint természeti erőt megjelenítő egyes embereket zárjuk el attól a lehetőségtől, hogy újra katasztrófát okozhassanak. Szó sincs arról, hogy megbüntetnénk őket. Csupán azt a lehetőséget biztosítjuk nekik, hiszen mindegyik kivétel nélkül piacfetisiszta, hogy értékes tehetségüket a magángazdaság kevésbé embertpróbáló langymelegében kamatoztathassák.

Javaslom tehát, hogy az 2002-2006 és 2006-2010-es parlamenti ciklus azon parlamenti képviselőinek passzív választójoga/választhatósága/ (mind országos és mind önkormányzati szinten), akik a vonatkozó nyolc év (2003-2010) bármelyikében megszavazták az ország költségvetését (illetve a pótköltségvetéseket), szűnjön meg, továbbá ne lehessenek többé közalkalmazottak és köz-, illetve kormánytisztviselők.

Továbbá ez a szabály vonatkozzon minden olyan költségvetést megszavazó képviselőre a jövőben, akinek a megbízatása (4 év alapesetben) alatt az ország adósságállománya növekedett.

Ezt, mint nevezett adósság kötelezettje, elvárom, sőt követelem.

(Ha már akasztani, meg vagyonelkobozni nem illendő.)

A Norvégiában történtekről lassan összeálló információmorzsák azonnal előcsalták azokat, akik a magát (bizonyára helyesen) kereszténynek és konzervatívnak önmeghatározó, értelemszerűen szélsőjobboldali elkövető személyéből és tettéből eljutottak oda, hogy az egészet a vallásosságból, illetve a liberális gondolkodással szembeszegülő retrográd eszmékből vezessék le.

Szerintem a tisztafajú árja elkövető által az akció előtt Facebook-on kiposztolt klippekből inkább az tűnik ki, hogy kimaradt az (I can't get no) Satisfaction és depressziós, mint a fene, de ez nem tudományos igényű megállapítás persze, csak annak az emlékeim szerint feminista gyökerű mondásnak az ide illesztése, miszerint napi egy orgazmus (partnerrel) és nem kell pszichiáter.

Az a kérdésfeltevés is csalt egy halvány, az emberi hülyeség meg-megújuló kitöréseit rezignáltsággá konvertáló mosolyt az arcomra, miszerint ez miért is békés Norvégiában esett meg?

Az azonban mindig megdöbbent, hogy nincs olyan esemény, vagy kétségbevonhatatlan tény, amely a liberálisokat a kánonjaikon túlmutató kérdések megfogalmazására ösztönöznék.

Ó Norvégia remek hely, igaz nem túl meleg, de annyi olajat találtak, hogy egy darabig nem kell a politikusaiknak azon aggódni, hogy honnan szedik azt pénzt, amivel megvásárolhatják a szavazatokat. De közben a norvég társadalom pont azon az úton jár, amin bármelyik nyugat-európai. A társadalom egyik fele élvezi a fogyasztó társadalom, némi eufemizmussal az önmegvalósítás örömeit, a másik pedig nem tud, vagy nem akar mit kezdeni a hagyományos keretek széthullásával.

Mert ugye így is feltehetjük a kérdést: Vajon mi visz rá egy embert, hogy számára ismeretlen embereket öljön meg, nem parancsra, hanem belső indíttatásból?

Az ostoba válasz az, aminél manapság nem gondolkozhatunk tovább, hogy az illető gyűlöl.

Nem kérdezzük meg, miért gyűlöl?

Azért gyűlöl, mert fél.

Rettenetesen, mindent elsöprően és mindent kizáróan fél attól, hogy megváltozik az a világ, amelyről úgy hiszi és úgy érzi, hogy csak abban képes létezni. Fél az idegenektől, a más nyelven beszélőktől, attól, hogy egyszer ő lesz az, aki majd kisebbség lesz.

Joga van rettegni?

Miért ne lenne?

Okkal retteg? Hát persze, de ez a félelem ma az egyik legnagyobb tabu Európában.

Kap-e bármilyen segítséget manapság Nyugat-Európában, aki így érez? Nem, nem kap, csak azt tolják az arcába, hogy ő egy rasszista, xenofób rohadék (biztos antiszemita is, ami ennek a sportnak a csúcskategóriája tudvalevőleg), aki ki van taszítva a rendes becsületes, toleráns emberek társadalmából.

Aztán csodálkoznak, amikor az illető ott masírozik valamelyik „szélsőjobboldali” párt rendezvényén, mert ott azt mondják neki, hogy az nem a féregség jele, ha halálfélelme van akkor, amikor három tetkós csávó tört norvégsággal tüzet kér tőle a sarkon.

Ó nemcsak a szegény ártatlan bevándorlógyerekek bűnözővé válásában bűnös ám a többségi társadalom, hanem bárki széthullásáért, elkallódásáért, bekattanásáért is ugyanúgy felelős. A magányos, egyedül hagyott, a modern létformákba beilleszkedni nem tudó szerencsétlenek ugyanúgy a „társadalomfejlődés” áldozatai.

A „NE ÖLJ!” , vagy annak eufemisztikus változata a „SZERESD FELEBARÁTODAT!” parancsa embertársainkra vonatkozik. Ez definíciós kérdés, 150 évvel ezelőtt elvitatkoztunk azon, hogy a pigmeusok emberek-e, ma azon tűnődünk, hogy a gorillák azok-e? Aki pedig kívül esik ezen a meghatározáson, nem esik az erkölcsi törvények hatálya alá. Már ha vannak egyáltalán még élő erkölcsi törvények. És akiktől rettegünk, akiktől féltjük magunkat és az életünket (közvetlenül, vagy közvetve akár), azokat könnyen helyezzük kívül a felebarát kategórián.

Statisztikailag bárhol akadhat egy őrült, vagy néhány. A keresztény vallási fanatikusok ritkák, mint a fehér holló, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt az iszlám esetében tapasztalhatjuk. Nincsenek keresztény terrorszervezetek, titkos szervezkedési vágyukat az Opus Deihez hasonló képződményekben élik ki, amelyet liberális felebarátaink állhatatosan igyekeznek valamiféle katolikus világösszeesküvésként aposztrofálni. Nem észrevéve, hogy a manapság némely körökben teremsportként űzött antikatolicizmus, illetve akcionista ateizmus, az antiszemitizmus minden tulajdonságát magán viseli (és pont annyira vicces, mint az). Az abortuszklinikák elleni merénylőkre is ez a jellemző, magányosak, a szélsőséges közeg nem formálja őket, csak megerősíti, hogy beteljesítsék küldetésüket.

A magányos merénylő ebben az esetben azért az, mert az elmebaj magányos műfaj, az ideológia csak máz egy eltorzult személyiség démonjain.

És az ilyesmi minden olyan társadalomban megtörténhet és meg is történik, ahol sok ember reked működő közösségen kívül. Magányos és család nélküli emberek, mindenféle közösségi kontroll nélkül, saját világukba zárkózva bármivé válhatnak, még akkor is, ha eredetileg működő családból kerültek ki.

Blogunk most először ad lehetőséget egy vendégszerző számára, hogy értékes gondolatait megossza olvasóinkkal.

Tanulmányigényű írásunk szerzője évtizedeken keresztül irányította (Kákalaki Akka fedőnéven) a lappföldi titkosszolgálat azon osztályát, amely a rénszarvascsordákba történő farkasbeszivárgás elhárítására volt hivatott. Hazánkkal is van kapcsolata, mert visszavonulása után egy olyan céget vezetett, amely rénszarvashúst és farkasbőrt exportált Közép-Európába, így Magyarországra is, illetve tőlünk báránybőrt Lappföldre.

I. rész

Történeti előzmények

A kémkonferenciák közkedvelt témája az a különleges helyzet, amely Magyarországnak jutott osztályrészül. Alig van ugyanis olyan, viszonylag kis méretű ország, amely ennyi vele határos ország paranoiájának és így hírszerzési munkájának állna középpontjában.

A szlovák hírszerzésnek csupán két osztálya van, a „magyar”, meg az egyszerűen „többi” néven becézett részleg és a magyar nagyobb!!! De hasonló aránytalanság tapasztalható a román és a szerb oldalon is. A horvátok is ide kémkednek, mert csak ide van esélyük beépülni. Az ukránok meg csak ide mernek. A bolgárok meg nosztalgiából, no meg azért, mert megvan még az a régi ismeretség.

A nagyok közül a németek azért hírszereznek itt, mert ez német érdekszféra, a franciák is pont ezért, meg azért, mert szentül meg vannak győződve róla, hogy ők világhatalom. Az angolok megszokásból, a harmincas-negyvenes évek anglofil hírszerzőinek dédunokái még aktívak. Az amerikaiaknak presztízskérdés, hogy minden hírszerzőszolgálatban legyen egy vezetőbeosztású ügynökük. A KGB utódszervezetében még mindig úgy van nyilvántartva a magyar titkosszolgálat, hogy az egy kihelyezett részleg csupán, az életviszonyok változása nem igényelte, hogy átírják a beosztásokat.

Miután a Moszad meg be van épülve minden említett szervezetbe, meg bármelyikbe, így ők csak adatfeldolgoznak, meg telefonálgatnak és emailezgetnek egy tel-avivi 3X4 méteres irodában.

Arról nem is beszélve, hogy minden valamire való multinacionális cégnek megvan a maga hálózata, nem kell ahhoz nekik semmiféle állami ügynökség, hogy elintézzenek egy kormányváltást. Annyi a különbség, hogy Dél-Amerikában puccs lesz, míg Kelet-Európában meg kell várni a választásokat.

Ezek után nem meglepő, hogy a magyarok egyik (idegen hatalmak tömkelege által beszervezett) ügynökével előfordult, hogy rendszeresen belezavarodott abba, hogy melyik megbízójának jelent éppen és nem azért, mert megviselte a stressz, hanem mert már kognitíve nem volt képes feldolgozni a konspirációs rétegeket. Az sem erősíti a bizalmi légkört, hogy a szakmai alkalmasság fokmérője lett, hogy valaki hány idegen titkosszolgálat általi beszervezést tud felmutatni. A szakmai előmenetelhez legalább öt kell ( statisztikailag ennyi a valószínű). De a kevesebb nem csak a kompetencia hiányát jelentheti, hanem arra is utalhat, hogy az illető valamelyik jól fizető kapcsolatát eltitkolja az alulpremizált kollégái előtt.

Ehhez járul még, hogy a szerencsétlen magyar ügynököknek a magyar pártpolitikához is alkalmazkodniuk kell, ugyanis a kurzusok változásával mindig más hatalom javára elkövetett kémkedés és hazaárulás lesz a menő.

Mindezen komplex tények ismeretében kell áttekintenünk a magyar titkosszolgálatok és titkosszolgák nehéz sorsát. A 90-es évek elején általános meggyőződés volt operatív körökben Magyarország szomszédainál, hogy egy zseniális átszervezési akció keretében Magyarország létrehozott egy valódi titkosszolgálatot, és hogy az akkor fungáló NBH nevű valamit fedőszervezetnek hagyták meg csupán, jól megérdemelt parkolópályaként azoknak a kollégáknak, akik a szakma alapjait valamelyik KGB táborban sajátították el. Együtt azokkal az akkor még szintén „népi demokratikus” kollégákkal, akik most lelkesen kutakodtak az újsütetű revizionista szándékok után valamelyik környékbeli demokrácia elhárításának és hírszerzésnek színeiben.

Keserű volt a felismerés, amikor rádöbbentek, hogy nem így van és már gyakorlatilag nem maradt beszervezhető ember a kevésbé tőkeerős külföldi szolgálatok számára. Sokszor volt úgy, hogy az egész kis-antant egy ügynökön volt kénytelen osztozkodni, amikor például meg akarták tudni, hogy milyen konyakot is iszik Horn Gyula.

Pórul jártak medgyessy péterrel is, akinek a környezetébe senki sem épített be fajsúlyos ügynököt (igaz, az oroszoknak nem is lett volna szüksége rá), mert lehetetlennek tűnt, hogy befut.

A teljes lefedettség ellenére a gyurcsány ferencet hatalomra juttató folyamatok is rejtve maradtak az éber megfigyelők előtt, vagy ahogy a szakmában mondják: a realitásérzékük elvakította őket.

A kétezres évek közepére, a teljesen sosem kiiktatható pozitív szelekció következtében azért kitermelődött egy olyan ügynöki réteg, akiknek már nem jelentett kihívást például a következő utasítás valós időben történő dekódolása:

„Keresse fel a németeknek kémkedő francia főügynököt, akiről az amerikaiak azt hiszik, hogy az ő megbízásukból hamis adatokat szolgáltat a kínaiaknak. Kérje meg, hogy abban a minőségében, amelyikről az amerikaiak hiszik, hogy van, bérelje fel a franciák nevében a szlovákokat, hogy tegyenek úgy, mintha a bolgárok megbízásából a románok akarnának titkos műveletet végrehajtani a magyarok felbujtására Szlovákiában, hogy javuljon a magyar-szlovák viszony. De az fontos, hogy a Moszadosok azt higgyék, hogy maga antiszemita és buzi, hogy később megzsarolhassák azzal, hogy az egyetem idején egy zsidó lánnyal járt, aki később férjhez ment egy palesztin férfihez. Továbbá maga vegetáriánus az akció időtartama alatt, mert a Négy Mancs osztrák állatvédő szervezetet is bevonjuk a műveletbe, de erre vonatkozólag maga majd attól a Mucuska nevű nőtől kap utasítás, akiről csak azt tudjuk, hogy nem dolgozik a románoknak.” (Egy 80 évre titkosított lehallgatási jegyzőkönyvből.)

És akkor jött szilvásy györgy, akit csak az érdekelt, hogy Orbán Viktor előbb tudja, hogy ő szedi-e a gyógyszereit, mint saját maga. Miután annak idején nagyon tetszett neki az a poligráfos műsor azzal a domina tekintetű nővel, megkérte egy moszkvai ismerősét (mert szereti azt a várost), hogy szerezzen már egy poligráfot és kérdezze meg az ügynököktől, hogy szoktak-e találkozni az Orbán Viktorral?

Most az egy dolog, hogy a röhögés erősen rontja a poligráfos vizsgálat hatékonyságát, de mennyire működhet azoknál, akik képesek a következő egyszerű kérdésre szemrebbenés nélkül nemmel válaszolni: Követett-e el olyan bűncselekményt az első Orbán-kormány idején titkosügynöki minőségében, amely a nevezett kormány érdekeit szolgálta?

A szilvásy-érában az a korábbi konzekvens elhárítási és hírszerzési tevékenység, miszerint ha mi sem tudjuk, hogy ki kivel van, akkor az ellenség sem fogja tőlünk megtudni, folytathatatlanná vált.

A harmonikus együttműködés a környező országok hírszerzéseivel, miszerint természetesnek vesszük, hogy hozzájárulnak a bérköltségeinkhez (lefizetés és természetbeni juttatások útján), szintén veszélybe került, mert a magyar ügynökök, miközben egyre többet tudtak Orbán Viktorról, egyre kevesebbet tudtak bármi másról. Azt is a rosszakarat jelének vették például a szlovákok, hogy a magyar politikai rendezvényeken robbantani akaró szlovák terroristákról sem kaptak értékelhető információkat, mert nem lévén szokva a képes beszédhez, nem értették a következő, halálosan pontos helymegjelölést: „A szilvásy fejében keressétek őket vaze!”

A kormányzati jósda üzeneteinek dekódolásától pedig a szuperszámítógép is elfüstölt Langley-ben. Ez kishíján a harmadik világháború kitöréséhez vezetett, ugyanis egy lelkileg labilis rejtjelfejtő kínai hackertámadásként identifikálta azt az ismétlődő logikai hurkot, amelyet óvatlanul bevittek a rendszerbe.

Volt szerencsém egyszer kihallgatni egy dezertált magyar ügynököt, aki pusztán remete szeretett volna lenni valami elhagyatott helyen. Elmondása szerint akkor sírt először felnőtt életében és döntött a menekülés mellett, amikor egy hat órás értekezleten arra kellett bizonyítékokat keresnie az Adatelemzési Osztálynak, hogy Orbán Viktor világhatalomra tör. Majd mindenkinek tájékoztatnia kellett az összes megbízóját és lefizetőjét erről az összeesküvésről. A szerencsétlen ügynökök hiába bizonygatták, hogy ez még az észak-koreai társszervezetnél is kikezdi a szavahihetőségüket.

(vége az első résznek)

Sorozatunk második részében kihallgatási jegyzőkönyveket, hangfelvételeket elemez szakértőnk, illetve megoszt velünk egy alternatív hipotézist a jelenleg tartó titkosszolgálati vezetőkkel kapcsolatos nyomozásokról.

-------------

A blogot szerkesztő személyiségeim sietnek kijelenteni, hogy a fentiekkel kapcsolatban semmiféle felelősséget nem vállalnak, illetve a valósággal tapasztalható egybeesések annak a metafizikai törvénynek a sérüléséből következnek, hogy ami megtörténhet, az nem feltétlenül történik meg.

Itt Magyarországon ugyanis másképp van: Itt mindaz, ami megtörténhet, az meg is történik.

Az elmúlt hónapokban rengeteg kellemes dolog történt velem (Ami a kedves olvasóval bizonyára nem, és így nem is részletezem emberiességi okokból.), és ebből kifolyólag nem követtem a magyar politikai élet aktuális történéseit, ami már önmagában egy olyan rekreációs eljárás, amely kisimítja az orcát. De hiába töltöttem például a Fishing on Orfűn a hétvégét, ha a talmi szabadság- és felszabadultság-érzés ködön is átszüremkedik a való. Mert bíz az ember tudni akar, és fura módon általában olyan emberek véleményét, akiknek a véleményét semmire sem becsüli.

Szomorúan kellett ugyanis megállapítanom, hogy a liberális értelmiségnek igaza van, a magyar sajtó gerince megtöretett. Míg másfél évvel ezelőtt a szabad sajtó minden különösebb körülményeskedés nélkül tényként kezelte, hogy Orbán Viktor nem is találkozott Vlagyimir Putyinnal, most a kétség legkisebb jelét sem adva bekajálta, hogy a kínai kormányfő Magyarországon járt, sőt tudósított is a jeles eseményről. Sőt, tetézve a félretájékoztatás ordas művét, a két miniszterelnök gazsulálását megörökítő képek alá elmulasztotta odabiggyeszteni oly sok értékmentes mondatának egyikét, például a következőt: „A két mészáros újabb népirtásra készül!”

Mint örökös liberális értelmiségieink, H. Clinton néninek küldött leveléből tudjuk, Orbán Viktor bizonyára nem mulasztott el két jelentéktelen gazdasági szándéknyilatkozat alákeresztezése (+++) közben a kínai rezsim lényegét adó technológiák átvételére rákérdezni, mint az internet korlátozása, a független értelmiségiek vegzálása, illetve a munkatáborok gazdaságos működtetése.

De végül is persze mindegy is, akár valóban járt Ven Csia-pao (Wen Jiabao) itt, akár nem, a hazai rezsim bizonyosan abban a színben akart feltűnni, hogy némi gazdasági előnyért hajlandó törleszkedni bármelyik fertelmes diktatúra rosszarcú vezéréhez. Míg a baloldali kormányok illő távolságtartással kezelték ezeket a rendszereket, az egyeduralmat építő nem habozott saját jelentőségét növelendő odaállni a világ második gazdaságával rendelkező országának (az USA legnagyobb hitelezőjének) miniszterelnöke mellé és úgy tenni, mintha az egy rendes ember lenne, nem pedig olyan, mint bármelyik nagyhatalom vezető politikusa. Ha megfigyelték, David Cameron legalább másfél centivel távolabb állt, kifejezve a brit mértéktartás mindenekfelettiségét.

A magyar sajtó, úgy a maga teljességében, kreténnek bizonyult megint. Minden egyes megnyilvánulásában (ami nem volt nettó hazugság vagy szerecsenmosdatás csupán) felbukkant ugyanis az erkölcsi aspektus. Pedig mint tudjuk semmi nem fehér vagy fekete, csak és kizárólag az erkölcs az.

Ha teljes biztonsággal kerülni akarod a hazug és rossz embereket, akkor várnak a remeteség örömei. Ha csak statisztikai biztonságra törekszel, jó emberismerettel elérheted, hogy csak egy-két hozzád közel álló emberről derüljön ki, hogy illegális vegyszerdepónak használja az óvodai homokozót.

De bizonyosan kerülnöd kell a politikusokat, ők ugyanis azért kapják a fizetésüket, az A6-ost és a repikaját, hogy legyűrjék a kézmosási vágyukat az egymással történő sűrű lekezelés után.

Minden nagy összeg mocskos, és különösen azok az emberek azok, akik néhány ezer milliárd dollárnyi amerikai állampapír felett exponálnak.

A kínai kaland lényege (meg a kínai lányok is szépek), hogy a Fidesz tanulva korábbi hibáiból, meg a történelmünk tapasztalataiból, minden nagyhatalommal és tényezővel, Törökországtól Kínáig, Amerikától Iránig, Oroszországtól Izraelig működő és egymás ellen kijátszható kapcsolatokat akar, tágítandó hazánk csekély mozgásterét. Az országok ugyanis nem szeretik egymást, hanem minden erejükkel csak az érdekeiket érvényesítik.

A nyalizós monomániás magyar külpolitika az elmúlt évtizedekben elszoktatott minket attól, hogy a diplomácia tulajdonképen a pofátlanság és gátlástalanság művészete. Ha ezeket kifelé csinálják (végre egyszer), még társadalmilag hasznos is kivételesen.

 Mindenki számára kötelező heller ágnes szöveg, amely mind gondolatiságában, mind nyelvezetében megalapozza a modern magyar etika művelésének rögös útján haladó progresszív értelmiségi erkölcsi attitűdjét:

http://www.magyarhirlap.hu/belfold/heller_helyeselte_a_veres_megtorlast.html

 (A linken található képekért és a cikk minőségéért elnézést kérek, de az eredeti szöveg a lényeg:))))

Ne tévesszen meg bennünket, hogy a szöveg a Magyar Hírlapban került napvilágra. Csak élvezzük. Ezt a szöveget a nagybetűs Szerző 30 éves korában követte el. Még vagy húsz évig vergődött a kádárizmus posványában, mielőtt elvesztette türelmét, és miután (isten tudja hányadszor) megfosztották akadémiai és egyéb felsőoktatási megbízásaitól, külföldre menekült. Kemény húsz év lehetett, amely olyan erkölcsi fensőbbséget érlelt, amelynek fényében most van szerencsénk sütkérezni. 

Azt viszont legalább tudjuk, hogy milyen kozmetikai módszerekkel sikerült ilyen hihetetlen vastag, mondhatni tűzálló arcbőrt növeszteni egyeseknek.

Nehezen hiszem, hogy Európa bármelyik országában előfordulhatna, hogy egy állítólag élvonalbeli történész, az alkotmányhoz készülőben lévő preambulumhoz hozzászólva, kijelentse:

Hazája, nemzete, országa, népe bűnös és felelős mindabban és mindenben, amit bárki, bármikor az ország földjén elkövetett valaha is. Ugyanis a formális logika használatával ungváry krisztián levezetéséből ez egyértelműen következik.

Illetve azért egy kivételt megenged szigorú tudomány, hogy természetesen mindez csak a jobboldalra vonatkozik, legyen szó bármilyen bűnökről is, a baloldal, az értelemszerűen bűntelen, miként a minket megszálló barbár hordák katonái és eszmei vezetői is csak a magyar jobboldallal való találkozástól állatiasodtak el teljesen. Eichmann is csak magyarországi tartózkodása után lett az, aki, tulajdonképpen Kovács 113 János csendőr őrmester vezette be igazán az iparszerű tömeggyilkosság rejtelmeibe.

Nem hasraesve a tervezett új alkotmány szövegének és felvezetésének minőségétől, az nem történészi szakmai kérdés elsősorban, hogy azt az időszakot minek is tekintjük a szuverenitás gyakorlása szempontjából, amikor idegen hadseregek foglalták el az országot és háborúztak annak területén annak birtoklásáért. Ez a történelem és a történtek értékelésének kérdése, amihez a történelem és a történész csak fogódzót adhat, mert hát ugye egy nemzetnek nemzedékekkel később csak joga van megítélni a múltját és közösséget vállalni őseivel, vagy megtagadni a múltját, vagy akár hinni abban, hogy vállalhatatlan múltbéli cselekedetek nem a nemzet eredendő gonoszságából fakadtak. Az értékmentesség igénye ebben az esetben is, mint mindig, a magyar nemzeti értékek teljes tagadásaként jelenik meg elsősorban.

Hát ungváry szerint sem a nácik, sem a vörös hadsereg nem felelős itt semmiért, mi önként és dalolva, mondhatni öntevékenyen álltunk neki mindazon szörnyűségnek ami akkor szokásban volt Európa nyugati és keleti felén egyaránt. Bezzeg a többi nép esetében ezek legfeljebb félszívvel elkövetett túlkapások voltak, ellenben nálunk magyaroknál a néplélek szubsztantív megnyilvánulásai.

A magát történészként aláíró ungváry olyan rugalmasan szakad el a történelemtől, mint a német hadsereg a vöröstől, semmivel nem törődve, csak annak a bebizonyításával, hogy a mindenkori magyar nemzet annyira elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt. Például eltekint attól a ténytől, hogy Magyarország a német megszállásig a zsidók számára legbiztonságosabb országa volt a harmadik birodalom érdekszférájában. Nem mintha nem lenne abból a korszakból is szégyellni valónk elég. A munkaszolgálatos egységek sorsa például, de ezen bűneinkkel sem jobbak, sem rosszabbak nem vagyunk az európai nemzeteknél, akik a miénkhez hasonlatos, sőt sokkal szörnyűbb bűnlajstromokat tudnak felmutatni (a franciák például bőven a második világháború utánról is, Algériából), de egyik országban sem pusztíthatna sok kenyeret olyan ember, aki nemzedékekkel az események után is a jelen bűneként akarná aposztrofálni és a társadalom nem baloldali felének nyakába varni.

Ez az ungváry nevű ugyanis azt állítja, hogy az 1944 március 19-e után minden, ami történt, akkor is megtörtént volna, ha az ország korábban is regnáló kormánya szabadon cselekedhet.

Ez szép gondolat, igen szép. Ahogy az is szívetmelengető ahogy a 45 utáni még koalíciós kormányok (jobboldali prominenseinek) nyakába varja a kitelepítéseket, annyira eltekintve a közvetlen politikai és történelmi kontextusból, amennyire csak lehet.

Ezen a szövegen tulajdonképpen vitatkozni sem lehet, mert annyira elfogult, hogy gyakorlatilag egy ideológia (történészi érvelésnek eladva), a beteges magyargyűlölet  szánalmas dokumentuma csupán. Mert azt nem tudom elhinni, hogy a szerző ne érezné hogy a kétszázezer felkészült hivatalnok emlegetésével, az utolsó bakterig lenáciz minden állami alkalmazottat.

Azt persze mondanom se kell, ha a preambulumban az szerepelne, hogy a szuverenitás elvesztése a nyilas hatalomátvétellel vagy a vörös hadsereg bevonulásával következett be, akkor ugyanezek az emberek most azon vergődnének hisztérikusan, hogy az Orbán Viktor meg a Fidesz nem határolódik el az 1944 március tizenkilencedike utáni eseményektől és jogfolytonosnak tekinti magát nem csak Horthyval, hanem magával szállasival is.

Tulajdonképpen elképesztő, hogy valaki egy a mindenkori magyar nemzetet ennyire sértő és megalázó gondolatsort le merészel írni. Az aktuálpolitikai indok persze Magyarországon mindenre elég, de ez nem a Fidesz finoman szólva sem átütőre sikeredett alkotmányozási processzusára és alkotmánytervezetére adott reakció, hanem ennek a politikai közegnek és kultúrkörnek az alapálláspontja a magyar nemzetről.

Mert szerintük mi és anyáink és apáink és nagyanyáink és nagyapáink mind-mind nyilasok voltunk és vagyunk és leszünk, és csak azért nem mészárolunk le és rabolunk ki mindenkit, akinek nem tetszik bármely tetszőleges tulajdonsága, mert félünk attól, hogy a tisztaítéletű népbíróság elé kerülünk, ha a baloldali progresszió újra betölti történelmi hivatását és leszámol a fasizmussal.

Mert krisztiánka nem azt fejtegeti lelkesen, hogy az alkotmányozás tekintetében milyen ötletei volnának, vagy azt, hogy mennyire jelentette az ország szuverenitásának elvesztését a német bevonulás az ő érett tudományos véleménye szerint, hanem csupán le akarja nácizni a mindenkori magyar nemzetet és a jelenlegi magyar kormányt.

Amúgy gyengébbek kedvéért megjegyzem, arról lehetne és érdemes is lenne beszélni, hogy mi legyen az alkotmány preambulumában. De ha a tárgyalási alap az, hogy minden ami a társadalmi szerződés szélsőliberális értelmezésén túl mutat, az szélsőnáci szárnybontogatás, illetve a nemzetre és a nemzet múltjára történő utalások pedig a rendi állam újjáépítésére tett kísérletnek minősülnek, senki ne várjon vidám kvaterkázást.

Mert krisztiánka nem azt fejtegeti lelkesen, hogy az alkotmányozás tekintetében milyen ötletei volnának, vagy azt, hogy mennyire jelentette az ország szuverenitásának elvesztését a német bevonulás az ő érett tudományos véleménye szerint, hanem csupán le akarja nácizni a mindenkori magyar nemzetet és a jelenlegi magyar kormányt.

Aztán csodálkozik, hogy nem kedvesen beszélünk vele.

Azon kevesek ördöglakta lelke, akiknek hiányzik az szdsz, most örvendhet, mert szeretett démonuk új alakban látszik testet ölteni. A vicces oximoront nevéül választó pártocska, a „lehet más a politika” környezetvédő álarca mögül kibukkant a ragyás torz arc, a judeobolsevista, liberálplutokrata (illetve kinek mi tetszik: liberálbolsevista, judeoplutokrata) világösszesküvés dögleletes leheletű szörnyetege: daniel cohn-bendit.

Ezen felvezetés után bizonyára elgondolkozik a kedves olvasó, hogy miképp lehet az LMP-re nézve pozitív, mondhatni érted haragszom, nem rád hangvételű írást elkövetni. Nem lehet, de én gesztusként, bemutatandó, hogy mégis hogyan fegyelmezi magát egy kultúrember, ha impertinens módon viselkednek vele, kigúnyolják jobbik érzéseit, becsmérlik jellemét, akkor is felülemelkedem a kebelemben dúló haragon és szelíden, mondhatni kedvesen, didaktikusan elmagyarázom a pernahajdereknek, hogy hol estek a túlság bűnébe.

Szerencsésebb politikai pártok általában maguk rendelkeznek olyan figurákkal, akiktől az ízléssel rendelkező lakosok sikítva szaladnak el. Az mszp már csak ilyen emberekkel rendelkezik gyakorlatilag, a Fidesz erre tartja D. Tamást, miként zagyva Gyula barátunk is a fejlettebb főemlősök rendjébe pozicionál bárkit, aki feltűnik mellette (kivéve török zsoltot, mert ugye a lehetetlen mégsem lehetséges).

Miután az LMP-nél idő és kellő sajtóérdeklődés híján még nem sikerült kinevelni a saját hatökröt, kénytelenek voltak importálni egy egy világszínvonalú barmot, akinek közéleti szerepeltetése sértő mindenkire, aki a leghalványabban is megpróbálja komolyan venni a magyar parlamenti és politikai életet.

Ez a csávó ugyanis ciki. Nagyon ciki. Pontosan annyira, amennyire a boldogult MIÉP Jean-Marie Le Pen szónoklatával csúcspontozott egykori összeröffenése. Az igaz ugyan, hogy Le Pen legalább a szexuális elferdüléseiről szóló túlfűtött visszaemlékezéseit kihagyta az emlékiratiból, de azért nem tarjuk a jellem és az igazság bajnokának, mert útiköltségért és öt csillagos szállodaszámlákért hajlandó körbehaknizni a vidéki művházakat a vendéglátói szájíze szerinti váladék kibocsátása produkálása céljából. (Bocs, egy kicsit elgaloppíroztam magam.)

Innen középről ugyanis mindkettő egyformán és tűrhetetlenül vállalhatatlan.

Már úgynevezett 68-as múltja is necces, hiszen a szabad szerelem gyújtogató légkörének ideológiai alapjait olyan közismert társadalomjobbító demokraták nézetei adták, mint például Maóé. Láthatólag egy szánalmas pozőrről, egy minden tartalom nélküli sérült személyiségről van szó, akit csak „eszmetársainak” sötétbe hajló szürkesége képes személyiségként megjeleníteni.(Megint bocs.)

Dani bácsi igazi európa parlamenti politikus, aki unta hazája számára esélyt sem nyújtó közéletét és nagyobb, de szükségképp tét nélküli színpadra vágyott. Arányérzékét nem csak „írói munkásságának" pedofil betétei bizonyítják, hanem az is, hogy minden előzetes ismeret nélkül élére áll kormányok és országok sorsát befolyásoló kampányoknak, ha attól közérdeklődést remélhet.

Kedves LMP-és feleim! Sokan, sok rosszat mondtak már rólatok, így bátran elgondolkozhattok azon, hogy vajon mindazért amit ez az ember a magyar mérsékelt jobboldalról, illetve a miniszterelnökről mondott, és amilyen stílusban tette ezt, a veletek hasonló kedvességgel beszélőt milyen érzésekkel és gondolatotokkal illettétek.

Arról a komoly logisztikai problémáról nem is beszélve, hogy ki a bánatot hívtok meg legközelebb?

Mert ennek az alaknak véres kardként történő körbehordozása sértésként felülmúlhatatlan.

Pont azt csináljátok amit az szdsz, ugyanazzal a kezelhetetlen arroganciával és nagyképűséggel, és ugyanazzal a bámulatos hatékonysággal is.

Én elhiszem, hogy a Lázár mindig tolakszik a parlamenti büfében, az Orbán meg csak két hónapra előre ad időpontot, de pont ez a másság próbája. A nagy és erős kormánypártok és a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű miniszterelnökök nem szoktak gazsulálni az ellenzéki minipártoknak. Be kell érni egy-egy frakciólátogatással és az Orbán részéről egy-egy elnökúrazással.

De ehhez is az kell, hogy legyen valami fogalmatok arról, hogy hol a határ. Az LMP lassan kezdi elveszíteni azt a benne rejlő potenciált, hogy mindkét irányba rendelkezik szabad vegyértékekkel.

A politikai másság nem dani bátyátok gátlástalansága, hanem épp ennek az ellenkezője, a mindent felülmúló jámborság, a sértéseket és semmibevételt ignoráló türelem, a gyakorlatilag végtelen tárgyalókészség, az udvariasság és a kedvesség rutinja mindarra, amit a többi parlamenti párttól és az ellenséges médiától el kell viselni a szorgos parlamenti hétköznapokban.

A tárgyalóképesség megőrzése pedig elengedhetetlen ebben a műfajban. Gusztustalan alakok magyarországi hakniztatása akkor is szánalmas, ha azok Brüsszelben tényezőnek tűnnek.

Az LMP válaszúthoz érkezett, ha a honi politika és a magyar politikai szereplők milyenségének megértése nélkül, csak az euroliberalizmus (lásd még eurokommunizmus) és komoly szerepet csak ritkán és kevés országban játszó zavaros zöld mozgalmak által diktált doktrínáknak akar megfelelni, akkor hamarost megismerheti mindazt a sok szeretet, ami az szdsz irányába az országban az elmúlt húsz évben felhalmozódott.

Szóval dani bácsit óvodalátogatásra ne vigyétek, a gyereket vele fagyizni el ne engedjétek, és legfőképp ne higgyétek, hogy nagy emberrel volt dolgotok.

1990-ben az mdf-szdsz paktum keretében kialakított alkotmányhoz nincs és nem is volt semmi közöm. Egyik pártra sem szavaztam az első fordulóban, és a másodikban sem jó szívvel szavaztam arra, akire. Döntésemet az a szomorú tapasztalás motiválta, hogy akkor a helyi politikában és kampányban aktív résztvevőként volt szerencsém megismerkedni minden párt tagságának derékhadával és ennek a megismerési folyamatnak a tapasztalatai nem kecsegtetettek semmi jóval.

Miután a két inkriminált párt azzal kampányolt, hogy legszívesebben egymás édesanyukájának prostituálásával kezdnék a napot, egyikük szavazótábora sem szerette volna azt a kompromisszumot, amely létrejött. Például az köztársasági elnöki pozíció és a teljes sajtó ballib kézbe történő átjátszását. Vagy azt, hogy a privatizáció gyakorlatilag parlamenti és bármiféle egyéb ellenőrzés nélkül menjen végbe.

1994-ben két olyan parlamenti erő szerezte meg a kétharmados többséget, amelyek közül az egyik kizárta a másikkal kötendő koalíciót, sőt a későbbi miniszterelnökkel még az együttműködést is. Az szdsz akkori szavazóinak nagy része arra bizonyosan nem szavazott, hogy az szdsz a korábbi állampárt kényes demokratikus ízlésének és kompromisszumkészségének megfelelő alkotmánykorrekciót hajtson végre. Bájos fintora egyébként a történelmünknek, hogy végül nem az szdsz védte meg az alkotmányt az mszp hatalombebetonozó törekvéseitől, hanem Horn Gyula mértéktartása és politikai józan esze az szdsz szélsőliberális dogmatizmusától és nemzetellenes kozmopolitizmusától.

Egyébként mi baja is lett volna a politikai és értelmiségi elit balfelének Sólyom Laca alkotmányával?

Megakadályozta ez az alkotmány a totális, kontroll nélküli, velejéig korrupt privatizációt?

A diktatúra derékhadának hatalomba történő visszatérését? Az ország újbóli, a korábbinál brutálisabb és ostobább eladósítását? Vagy akár az orbánfasiszta rémdiktatúra húsz éves tombolását? Vagy a diktatúra értelmiségének sajtó és közbeszéd béli totális hatalmát, illetve teljes felsőoktatási túlélését? A teljes demográfiai katasztrófát, a jövő példa nélküli agresszív felélését? A természeti és épített környezet brutális és oktalan pusztítását, a környezet soha nem tapasztalt szennyezését?

Lehetővé tette, hogy bárkit is felelősségre vonjanak a gyilkosok és hazaárulók közül?

Nem, nem, nem, nem, nem és nem.

Adott okot arra ez az alkotmány, hogy tiszteljük és megvédeni próbáljuk?

Szabadok lettünk tőle?

Nem, ez az alkotmány a szemfényvesztés és parasztvakítás eszköze volt csupán, egy gátlástalan és mohó elitcsoport eszköze arra, hogy a tulajdonviszonyokat kedvére formálja, és megőrizze a vörös hadsereg fegyvereivel megszerzett, a nemzet legjobbjainak legyilkolásával megtartott hatalmát.

És minő meglepetés, hogy haszonélvezői védik leginkább.

Én személy szerint olyan alkotmányt nem tartok elfogadhatónak, amelyet az mszp és a baloldali elit elfogadhatónak tart. Még ha jónak tűnik, akkor sem, mert akkor bizonyosan be vagyunk csapva, ha nekik is megfelel. Velük egyszerűen nem lehetünk egy platformon. Még annyira sem részei ennek a „demokráciának”, mint a jobbik.

Az sem kérdés, hogy vajon a jobbikkal meg lehetne-e egyezni. Hiába vetnek fel súlyos problémákat és joggal vehemensen, az ő logikájukon és fogalomhasználatukon belül nincsenek koherens és konzisztens válaszok.

Persze érdemes elgondolkozni, hogy mi szórakoztatóbb és emberközelibb, jobboldali értelmiséginek lenni egy liberális diktatúrában, vagy baloldali értelmiséginek lenni egy klerikális reakciós, nacionalista, elektrotechnikai szindikalista rezsim idején (értelemszerűen teljesen azonos erkölcsi és politikai elvekkel, mert a normális emberek mindig középen vannak)?

Ennek a történetnek a legnagyobb balekja persze az LMP. Egy ekkorka pártnak ritkán adatik meg a történelemben, hogy szavazat és mandátumszámát ennyire meghaladó befolyással lehessen egy alkotmányozási folyamatra. Miután a két másik ellenzéki párt igen jó indokkal kizárható az alkotmányozás folyamatából, az egyik azért, mert gátlástalan rablók éppen lebukóban lévő konglomerátuma, a másik pedig mert szélsőjobboldalinak bélyegezhető bármelyik mondata alapján (és akkor még zagyva Gyulát nem is vettük elő), az LMP előtt óriási tér nyílott, illetve nyílhatott volna.

Az LMP bármit, szó szerint bármit kérhetett volna a Fidesztől, sőt „pártelnökük” Orbán Viktorhoz fűződő személyes kapcsolata okán, magától „istentől”.

De sikerült megtalálniuk azt az egyetlenegy valamit, amit a Fidesz az arca teljes elvesztése nélkül nem adhatott meg, a primitív, voluntarista, baloldali liberalizmus visszaköszönését az új alkotmányban. Az ugyanis nem tárgyalási alap, hogy adjátok fel az elveiteket és fogadjátok el ideológiailag semlegesnek a liberális alapokat és akkor majd tárgyalhatunk. Pontosabban az, de szdszéknél. Ezt a mutatványt Kis János is előadta az alkotmányozással kapcsolatban, saját ideologikus dogmáit „közös elvekként” árulva.

Mindegy is, hogy az LMP nem is akart tárgyalni, vagy nem is képes, világossá vált, hogy nem várhatjuk tőlük a Fidesz hibáinak korrigálását.

A politikai rendszer teljességét tekintve elsősorban az LMP hibája, hogy nem lesz erős környezetvédelmi, valamint fogyasztóvédelmi fejezete az új alkotmánynak, mert egyedül nekik állt volna módjukban kikényszeríteni azt. Amit meg nem akarnak benne látni az úgyis benne lesz.

Ha pedig a Fidesz összeszedi magát és egy kicsit jobban kormányoz mint eddig, akkor a következő választási győzelmével simán legitimálja ezt az alkotmányt.

A teljes politikai amatőrség biztos jele azt várni, hogy a Fidesz nem Fideszként viselkedik majd.

A Fidesz számára viszont nem sok lehetőség adatott. Alkotmányozni kell, mert az eddigi rendszer döglött, és megengedi, hogy a rablók és hülyék szabadcsapatai visszajöjjenek.

A Fidesz-KDNP az egyetlen a legutóbbi köztársaság történetében, aki valóban joggal vetheti fel, hogy mind mandátumszám, mind szavazatszám tekintetében megszerezte a legitimitást az alkotmányozásra.

Persze szebb és elegánsabb lenne (amennyiben morbid képzeletünk szárnyán reppenve vizionálunk egy olyan együttműködést, amelyben mesterházi és vóna együtt vigyorog), ha nem a többség tenné ezt, hanem az egész.

De feleim, azt komolyan gondolja bárki is, hogy ebben a hazában egységet teremt fennkölt cél?

Volt nekünk egy rendkívül okos, erkölcsi fedhetetlenségéről híres miniszterelnökünk, aki azt találta mondani (na nem elsőre természetesen), hogy „Nem elég tisztességesnek lenni, tisztességesnek is kell látszani.” Ráadásul ezt nem is ő, hanem lendvai ildikó mondta, aki hasonló zsinórmérték mindenkinek, aki az erkölcs dolgában vizsgálódik.

Azt gondolná az ember, hogy a pénzügyi szféra verejtékes munkával meggazdagodott celebjei, akik honmentői lelkesedésből még miniszterséget is vállaltak, azzal az elmélyültséggel asszimilálták magukba e szavakat, amelyet e páratlan gondolatok megérdemelnek. Főleg a megnyilvánulás második részét.

Nem érhet az a vád, hogy jobban kedvelném oszkó elvtársat, mint egy antibiotikum rezisztens húsevő baktériumtörzset, de szabadszellemű kísérletező lelkem tágasságába belefér, hogy hipotetikusan elmélázzak azon, lehet, hogy ezúttal nem lopni akart.

Hanem csupán a fiskális pénzügypolitika okozta lélektorzulások ellensúlyozása érdekében, ráeszmélve a lét és fiatalság múlandóságára, felhorgadt lelkében az idősek és különbek iránti részvét.

Elképzelem, ahogy a hét méter hosszú ebédlőasztal felett, aggódó arccal összedugták a fejüket a feleségével: „Valamit tenni kéne a Józsi bácsiért, mert a szemét rokonai csak az örökséget akarják”. Ilyenkor, a pénzügyek és a jog kemény világában edződött elmében bizonyosan titánok harcaként dúl a küzdelem erkölcs és a gyakorlatias józan ész között.

Hogy tudnánk úgy segíteni Józsi bácsinak, hogy a hetven millás háza ne kerüljön a tulajdonunkba? Józsi bá' még csak 91 éves, tehát évtizedekre kötelezzük el magunkat, amikor az öreg sürgetésére eltartási szerződést kötünk. Vállalhatunk-e ilyen aránytalan terhet magunkra?

És hát mit szólnak majd az emberek? Ebben a rohadt országban semmi becsülete nincs az önzetlenségnek, Orbán Viktor személyes utasítására fogják azt írni a blogokba, meg az újságba, hogy csak nyerészkedni akartunk, meg az öreg telke kellett. Pedig tudhatnák, ilyen csekély összegért még a céges pecsétért sem megyek fel az emeletre, nemhogy magamra venném a tisztességtelenség talmi látszatát!

Azt mondhatná a kedves olvasó, hogy azon vagyok felháborodva, hogy oszkó elvtársat a szerencsés szomszédság, meg a jól sikerült neveltetésből adódó gátlástalanság tovább gazdagítja egy jelentéktelen összeggel.

Pedig nem.

Azon vagyok bepöccenve, hogy oszkó és b. neje simán átsurranna a hazugságvizsgálaton annál a kérdésnél:

Van-e leghalványabb kétsége is afelől, hogy amikor magára vette Józsi bácsi gondját, meg a hetven milláját, erkölcsileg támadhatatlanul járt el?

Mert ne legyenek kétségeink, az lenne a válasz: „Dehogyis van, tiszta a lelkem, mint a hó.”

És csak hallgatna a műszer, a maga sokat látottságában is megdöbbenve.

Az a baj, hogy ilyet nemhogy becsületes ember nem csinál, hanem olyan sem, aki a látszatra ad.

Oda jutottunk, hogy már látszatra adó politikai és gazdasági elitnek is örülni tudnánk.

Ezekben a szívszorító pillanatokban, amikor a szabad sajtó az orbánfasizmus brutális csapásai alatt végvonaglásait éli, és már nem írhatja meg, hogy a Vezér az esteli órákban, népes családja körében minden nap megtekinti a Jud Süss-öt kétszer, majd Dr Göbels naplójából olvas fel serdületlen gyermekeinek, vagy azt, hogy Lázár János olyat mondott a megélhetési politikusokról, hogyha azt a szegényekről mondta volna, akkor a szegények megsértődtek volna, még lobog az oknyomozó újságírás fáklyájának mécsese. A rezsim még nem képes minden lényeges információt eltitkolni az eszmélő lakosság elöl. A harcot soha fel nem adó ténykereső szabad újságírók folyamatosan lerántják a leplet a demokrácia ellenségeiről.

Ezek a rettenthetetlen emberek ugyanis a kurucinfon, valamint a nyéklátházai Betyár Csárda vendégkönyvében is kutakodva, cáfolhatalan bizonyítékokat tártak fel a következő súlyos tényekre:

1)      Schmidt Pál nem tud helyesen írni, valamint írásképe degeneratív neurológiai folyamatra, vagy diszgráfiára és diszlexiára, illetőelg hasonlóképp vagylagosan 9 feles elfogyasztására utal.

2)      Schmidt Pál a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években folytatólagosan nem tudott róla, hogy a Magyar Népköztársaság diktatúra, vagy nem vett róla tudomást, vagy élvezte.

Amíg a kedves olvasó emészti ezen megdöbbentő és felkavaró információkat, szeretném jeges félelemmel elegy felháborodásomat kifejezni, hogy mily szemérmetlenül és gátlástalanul éled újra a szemünk előtt a nyelvtannácizmus barna javítóceruzája! A nyelvtan szabad használatáért küzdő kisebbség (amely egyébként mindannyian tudjuk, igazából csendes többség) a diszlexiások és diszgráfiások rendszeresen megalázott tömege méltó és szeretett vezetőjét tiszteli a most méltatlanul támadott elnökben és megvédi a nyelvtannácik gyülekező hordáinak piros aláhúzásaitól. Én magam abban kívánok résztvenni ebben a revolúcióban, hogy ezt a szöveget is kikapcsolt helyesírásellenőrzővel írom.

A másodsorban feltárt tények csoportja azonban tényleg felvet bizonyos kérdéseket. Szeretett elnökünk ugyanis nemcsak Magyarországon történő felcseperedésével tette le a garast az antiliberális rendszer mellett, hanem nem átallott olimpiai aranyat szerezni a liberális filozófusokat elüldöző rendszernek. Nyugodtan vehetjük olybá, hogy az egyéni olimpiai győzelemre képtelen nyikhaj maga is részt vett életlen spádéjával nemzetünk nagyjainak Londonba és New Yorkba üldözésében, miközben mások megúszták néhány év börtönnel.

Azon is el kell gondolkoznunk, hogy ez a több nyelven beszélő karrierista miért olyan frekventált, a hatalom közvetlen csúcsaival érintkező helyen vállalt munkát, mint egy elit budapesti szálloda?

Nemzetünk későbbi nagyjai nem követtek el ilyen hibát, hiszen Horn Gyula (ragadványneve:Az antialkoholista) a külügyminisztériumi vezető beosztásában a titkosszolgálatok világának létéről sem tudhatott, medgyesy péter (ragadványneve medgyesy, péter medgyesy), a nemzeti bankban  dolgozván a maga szeretetreméltóságában csak azt hitte, hogy a KGB betűszó annak a nagy szer-te-á-ga-zó intézménynek az egyik osztályára. Hasonlóképpen, a feri (ragadványneve: az igazbeszédű) sem lehetett tisztában azzal, hogy milyen sötét dolgok folyhatnak a színfalak mögött a kiszkábéban. De ő legalább tanulékony, hiszen harmadik felesége családjában ha valaki nem volt tagja legalább három titkos nemzetközi hálózatnak, az kibicelni sem ülhetett le, amikor család vasárnap délutánonként Kapitalizott.

A történészek és újságírók hihetetlen precizitással bizonyították be, hogy a jelenlegi köztársasági elnök ismert olyan embereket, akiket elitéltek bűncselekményekért, köszönő viszonyban volt olyanokkal, akik a titkosszolgálatok valamelyikének dolgoztak, sőt olyan magasra jutott a nómenklatúrában, hogy instruálhatta a portásokat, melyik szobát melyik nyugati beszivárgónak adják.

Nem is értem, hogy gondolhatta ezután, hogy megállhat gyurcsány ferenc erkölcsi ítélőszéke előtt?

Nem úgy van az, hogy a diktatúra vezetői csak úgy levetik ordas sátáni orcájukat és demokratának mondják magukat. A liberális újságíró éberen fgyel és erkölcsi fensőbbsége bunkójával agyagba döngöli a régi rendszer kiszolgálóit.

Én személy szerint nagyon szívesen megnéztem volna azt, milyen is az, amikor Áder János őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Azt is megértem azonban, hogy ezt Orbán Viktor nem akarta megtudni.:)))))))))))))))

A hagyományosan gyors gondolkodású baloldalnak nem kellett alig fél év, hogy rádöbbenjen, a nemzetközi szintéren nehezen fasisztázható, és igen hatékony Schmitt mennyi kárt okoz a lejárató kampányuknak. Meg nem is lenne jó, ha egy még megtépázatlan tekintéllyel bíró köztársasági elnök írná alá és hirdetné ki az új alkotmányt.

Én készséggel hajlandó vagyok elmélázni azon, hogy nem is létezik igazából az a karakter, amit meg akarnak gyilkolni most. De ez most nyilt és ostoba hadüzenet egy sokkal erősebb ellenfélnek. Schmitt nem tűnik eddig jelentős elnöknek (elődei hű mása), de meg kell védeni őt valahogy, mert hát ugye a személye elleni támadás valójában Orbán elleni támadás.

Néhány hónap és meglátjátok, a parlamenti ellenzék vezetői ott fognak előszobázni a vaniliáskarikás (étcsokis, eredeti recept) embernél, hogy állítsa meg már Orbán rendőrségét, ügyészségét, bíróságát, amelyek mindenféle parlamenti mandátummal rendelkező régi és új törvényszegőket kapdosnak el.

És akkor már nem csináltok tekintélyes embert a Schmittből.

És neki sem lesz arca, amit meg kellene őriznie.

(Nyelvtannácik! Nem elfelejteni: A helyesírási hibák szándékosak!)

Azon dolgok hosszú listáján, amit jobban szeretünk, mint a politikát, középtájon már olyan dolgok szerepelnek, mint a prosztata vizsgálata (vastag ujjú urológus által abszolválva), vagy a bölcsességfog eltávolítása (rezidens szájsebész előadásában), de hiába van itt a tavasz (az a lista elején van), így az alkotmányozás és a sajtószabadságos március tizenötödikék táján vissza kell térnünk Árkádiából, hogy elhelyezzünk néhány rúgást a sajtószabadság ellenségeinek orcáján.

Miután régi fasiszta családból származom, és nemzedékek óta nem dobunk ki semmit (na jó talán csak Gömbös Gyula portréját 45-ben, mert az ősök érezték az idők szavát), tavaly, már március 15-e után megtaláltam egy irredenta költő verseskötetében lepréselve egy feltehetőleg 1938-ból származó nemzeti színű szalagocskát, amelyen a „VISSZA A FELVIDÉKET” felirat olvasható. Nagyapám karpaszományos híradós őrmesterként megjárta nemcsak a felvidéket és a délvidéket is, hanem sajnálatos módon a Don-kanyart is. Előbbieket pozitívabban élte meg, így gondolom némi tudatalatti közreműködéssel felejtette az ötvenes években nem veszélytelen történelmi relikviát az erősen közepes irodalmi anyagban.

Nekem egyébként hétköznapjaimban nem ételem és italom az irredentizmus, a nacionalizmus és a sovinizmus, illetőleg a horthyfasizmus, de arra a gondolatra egyből melegség öntötte el a kicsi szívemet, hogy milyen hideglelés fogja elérni liberális felebarátaimat akkor, amikor ezt a hetven éve napot nem látott selyemdarabot kokárdaként viselem a nemzeti ünnepen. Még csak egy napja hordom, de láthatólag az Univerzum teljes helyeslésével, mert két egykori szdsz szavazó felebarátommal is összefutottam a korzón, akik ma azzal a nyugtalanító gondolattal merengenek a sólet felett, hogy már az olyan közismert pacifisták is a szélsőjobb uszályába kerültek, mint én.

De mi is motiválja az embert arra, hogy közismert hülyéken gyakoroljon, amikor egyébként hajlamos a kiszáradóban lévő eltévedt földigilisztákat is biztonságos helyre segélni?

Hát az, ha a sajtószabadságért aggódnak neki. Az ember sütkérezik a kora tavaszi napfényben, elmélázik rajta, hogy ez a rohadt hideg milyen ironikusan is következménye a globális felmelegedésnek, és akkor odajönnek hozzá mindenféle alakok és azzal vegzálják, hogy tiltakozzon a médiatörvény ellen. Unalmas is, fárasztó is elmagyarázni mindegyik szélsőbalos xxx xxxxxxxxx (Innen a feleségem kicenzúrázott egy a börtönszlengből származó jelzős szerkezetet. Szeretném megjegyezni, hogy az autoritásnak történő önkéntes engedelmeskedést /mert magasabb céljaival egyetértek/ nem érzem és tekintem a szabadságom csorbulásának), hogy én személy szerint nem indokolatlanul korlátozónak, hanem felháborítóan liberálisnak tartom az új jogszabályt, hiszen a népszabadság azóta is megjelenhet. Hehe.

A sajtószabadság március 35-ikei ünneplése az elmúlt 60 évben része lett a haladó hagyománynak (mint contradictio in adjecto), hiszen a csúnya cenzori hivatal szétkergetése a forradalom elsődleges kívánalmai közt szerepelt. Az fel sem merült, hogy elsődlegesen azért, mert a forradalmazó újságíróknak elegük volt abból, hogy (fax és email szerencsére még nem lévén) minden szösszenetükkel át kell szaladgálniuk a cenzorhoz, ami helyett a kávéházban is kvaterkázhattak volna.

Az ugyanis csak elsőre jó ötlet, hogy mindent korlátozás nélkül meg lehet írni. Először is ez a nemes gondolat feltételezi azt, hogy az írástudók a korlátoktól felszabadulván az igazat, csak az igazat, és a teljes igazat fogják beleírni az újságba, akkor is, ha maradt még két üres oldal hírek híján, vagy ki kell hagyni néhány dolgot helyhiány okán. Másodszor is a szabad sajtó legendája, elfeledkezvén a tulajdonosok és a piszkos anyagiak hatásáról, amely még haladó újságírók esetében is oda vezethet, hogy igaztalant írnak a politikai ellenfélről, azt eredményezi, hogy az egyszerű lelkű újságolvasó elhiszi, amit leírva lát.

1848. március 14-ikéig mindenki pontosan tudta, hogy körülbelül mit húzatott ki a cenzor Irinyi Józseffel a piszkozatból. Sőt, Irinyi József is pontosan tudta, hogy mit fog kihúzatni az a xxxxxxx (Innen a feleségem kicenzúrázott egy jelzőt /mert nem szereti, ha csúnyán beszélek/. Szeretném megjegyezni, hogy az autoritásnak történő önkéntes engedelmeskedést /mert magasabb céljaival egyetértek/ nem érzem és tekintem a szabadságom csorbulásának) cenzor, sőt az a xxxxxxx (Innen a feleségem kicenzúrázta ugyan azt a jelzőt, mert mint már említettem, nem szereti ha csúnyán beszélek. Szeretném megjegyezni, hogy az autoritásnak történő önkéntes engedelmeskedést /mert magasabb céljaival egyetértek/ nem érzem és tekintem a szabadságom csorbulásának) cenzor is pontosan tudta, hogy ami bent marad abból a T. olvasó pontosan tudni fogja, kinek az anyukájáról kell elítélőleg megemlékezni.

Március 15-ike után azonban rögtön március 35-ike jött, és azóta is az van, ezért hazugság a dátum is már az újságokban. Azóta ugyanis, olyan üdítő kivételektől eltekintve, mint a bolsevista diktatúrák csúcsra járatott időszakai, esélyünk sincs kideríteni, hogy mi az igazság valójában. Az a veszélyes illúzió, hogy az újságban igazat is lehet találni, összezavar bennünket.

Az újság, a sajtó ugyanis nem erre van.

A sajtó arra van, hogy mindabból, amit be akarnak adni nekünk hatalmasék és gazdagék esetleg megszállóék propaganda jelleggel, saját magunk kikövetkeztessük az igazat. Ez, mint gondolkodási kényszer pallérozza az elménket, elősegíti, hogy a saját szemünknek és becsületesnek ösmert embertársainknak higgyünk és ne a kamerának és az újságírónak.

A szabad sajtó legendája a legmocskosabb elárulása a szabadságnak és a becsületnek.

48-as eleinket még menti, hogy nem állt mögöttünk az a 160 évnyi drágán megvásárolt tapasztalat. De nekünk, akik találkoztunk az elmúlt 50 év magyar újságíróival (Tisztelet a felettébb ritka kivételnek!) nincs ez a mentségünk.

Akik most hevesen védik a sajtószabadságot, a saját sajtójuk szabadságát védik, azt, hogy szabadon hazudhassanak a saját szájuk íze szerint, ahogy eddig is.

Persze, mi is hazudunk, de legalább rábízzuk a művelt olvasóra, hogy észrevegye mit hallgatunk el előle és így közelebb juthat az „igazsághoz”, mint azok gondolatainak kritikátlan befogadásától, akik hirdetik (nem létező) hitüket az abszolút igazságban.

Ja, és március 35-ike után április elseje jön.

„A mi elkötelezettségünk nélkül a normák puszta árnyak volnának.”

Heller Ágnes

Miután a tudományban az elsőség nagyon fontos, csak remélhetem, hogy én leszek az az úttörő, aki metafizikai igényességgel vizsgálja a zuschlag-modell heller ágnes -féle lukácsista interpretációját, illetve annak büntetőjogi következményeit.

Manapság onnan lehet megismerni a szélsőfasiszta söpredéket, hogy olyasfajta vigyor torzítja el amúgy sem szép ábrázatát, amely a főemlősöknél általában a káröröm jele. Míg az MTA Filozófiai Kutatóintézetében zajló úgynevezett „filozófuskampf” nem vetett különösebb hullámokat értelmiségi körökben, habár az azzal kapcsolatos petíciót szinte mindenki aláírta, aki beszélőviszonyban akart maradni heller ágnessel, addig a félmilliárdos összeg felbukkanása lelki folyamatokat indított el (irigység), az egy-két milliós (nyeretlen) pályázatokhoz szokott ideológiailag képzetlen és kurrens filozófiai ismeretekkel jól láthatóan nem rendelkező tudományos átlagközegben is.

És e vigyor oka az, mint az sokaknak szemet szúrt, hogy a hatékony közpénzdiszlokálás magyarországi névadójának technológiai újításait lehet meglelni a 50-90 millió forint közötti nyertes pályázatok lefolytatásában. A heller -féle mancsaft (majdnem azt írtam, hogy mispohe!) zsenialitása már azon is kiütközik, hogy nekem egyszeri értelmiséginek, soha nem jutna eszembe a pi-mezon viselkedési furcsaságainak vizsgálatára kiírt pályázatra beadni a „Perturbációk a Jupiter holdjainál” című kutatási projektemet. Pedig nyerési reményeimet hellerék nyerési arányainak ismerete az egekbe röpíthette volna. Ha kutatási projekt és a kiírás ennyire eltér egymástól, a pályázó általában az elmegyengeségére utaló finom utalásokkal tűzdelt levelet szokott kapni a T. hatóságtól. Még akkor is, ha csupán abban nem felel meg a feltételeknek, hogy nem vonta be a bírálók valamelyikének távoli rokonát a konzorciumba.

Nyilvánvaló, hogy mindenki, aki ebben a sundambundamban részt vett, pontosan tudta, hogy minden le van vajazva, ez egy nettó pénzosztás lepapírozása csupán. Az, hogy ha már nem tudtak valami olyat kitalálni, ami illeszkedett a pályázati profilba, a projektek megvalósítása során sem törték össze magukat, az azt mutatja, hogy teljesen meg voltak győződve, hogy itt már sosem lesz fasiszta vircsaft, ahol esetleg érdeklődni merészel valaki az urbánus értelmiség élcsapatának pályázati sikerességéről. Mert egyébként csak offshore üzemmódban lehet azt megtenni, amikor Huan Pacsanga Perón ügyvezető Cipruson nehezen elérhető, hogy a pályázati elszámolás a hagyó-zuslagh standard szerint készül, vagyis csak kilóra van meg. Nem véletlen egyébként, hogy ez a folyamat ahhoz a messianisztikus történelmi pillanathoz illeszkedik, amikor ez a szekta, utolsó felvirágzásának csúcspontján megtalálni vélte messiását, az ellen-Orbánt, a gyurcsány nevű politikai kalandor személyében.

Érdekes az is, hogy most, amikor a turpisság kitudódott, nem rendelkeznek ötletekkel arra vonatkozólag, hogy hogyan is kellene kezelni a hány Platón kötet fér el egy nokiás dobozban típusú topológiai problémákat.

Ráadásul, a gálánsság teljes hiányáról téve tanúbizonyságot, a számtalan lebukott kedvezményezett heller ágnesre hagyja a védekezés cseppet sem kellemes feladatát. Ami ráadásul kontraproduktív is, mert az láthatólag nem értesült arról, hogy a baloldali médiatúlsúly már a múlté és a törvények mostantól rá és ideológiai harcostársaira is vonatkoznak.

Az MTV heller interjúja pedig aranybetűs ünnep minden szélsőfasisztának, aki idáig a barikád.hu antiszemita karikatúráira volt szorulva. Az meg, hogy valaki az Egyedül Vagyunk című nyilasújság 1944-es évfolyamának (mert tudvalevőleg az volt a legjobb évfolyam) összes ótvar antiszemita toposzát képes megerősíteni egy kb. 15 perces interjú első 30 másodpercében, az mindenképpen a szellemi nagyság jele. Ha valaki azzal kezdi a tévében, hogy őt nem érdeklik a nézők, mert azok nem tudnak számolni, már nem is kell nagyon ügyelnie a szavaira a továbbiakban, a szellemi reputációján már nem tud érdemben rontani. H. ágnes kijelentette, hogy ő kérdezhetetlen, mert mi őt nem vagyunk jogosultak kérdezni, sem erkölcsileg, sem emberileg nem vagyunk vitaképesek.

És a filozófiaoktatás első óráin tanított érveléstechnikai szabályoknak az sem felel meg, hogy az egész üldöztetést arra a kebelében dúló érzetre vezeti vissza, hogy nem szereti Orbán Viktort.

Ez nem válasz egy azt firtató kérdésre, hogy egy oda-vissza etikailag és törvényileg problémás pályázaton szerepel ezer helyen az aláírása.

Tudom persze, hogy heller ágnesen köszörülni a nyelvünket jelen helyzetben gyakorlatilag kimeríti a célbaköpés döglött oroszlánra alapesetét. De nem nekem kéne sajnálnom őt, hanem magyar bálintnak kéne valami férfi hormont keresnie magában, és kiállnia és elmondania, hogy ő, meg a kollégái felelősek ezért a malőrért, nekik sikerült egy ilyen jól sikerült finanszírozási konstrukciót kiizzadniuk, horribile dictu, ők engedtek, mint döntéshozók a filozófusok azon könyörgésének, hogy azok végre valami pénzhez jussanak.

De úgy tűnik mindenkinek egyszerűbb, hogy ezzel egyébként a saját szellemi vezéralakjuknak tartott 82 éves nénivel vitessék el a balhét, mint legalább felvállalni a felelősség letagadhatatlan részét.

A látszat ellenére senki nem akarja ezeknek az alakoknak a vérét, amilyen hülyék vagyunk, megelégednénk egy beismeréssel és egy bocsánatkéréssel és azzal, ha mérhetetlen nagyképűségüket egészségesre csökkentenék.

Álljon itt egy idézet a régmúltból annak illusztrálására, hogy milyen régen és milyen mélyen mételyezi Magyarországot ennek az ideológiai vonulatnak a felülmúlhatatlan tökéletességtudata:

„Igenis, Zsolt Béláék, Ignótusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt.., mint ma az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.”

(Zsidó válasz /Kardos Pál, Válasz, 1934/2/) Forrás: A népi urbánus vita dokumentumai 1932-1947

Szerkesztette: Nagy Sz. Péter /1990 Rakéta Könyvkiadó/

De nem lesz megbékélés, mert ártatlannak tartják magukat, mit a hagyó, mint a zuschlag, vagy a hunvald. Lehet, hogy a szándékok kevésbé voltak ordasak, mint az előbb említettekké, de a végletes, megingathatatlan nagyképűség és felsőbbrendűség-érzés, valamint az elkövetés módja majdnem ugyanaz.

És a cselekmények büntetési tétele is.

És ígérem, hogy akkor sem írok heller ágnesről még egyszer, ha napvilágra kerül, hogy látták őt hagyó miklóssal közösen parizert zabálni, de az még engedtessék meg nekem, hogy a számukra oly kedves szabad nép stílusában az ég felé kiáltsam:

A nemzetközi munkásosztály, a magyar dolgozók, sőt az egész béketábor nevében követeljük a bűnösök felelősségre vonását, és a nép vagyonának visszaszolgáltatását!

És ezennel aláírás gyűjtést indítok ennek érdekében!

És kérem, kérem (please, please) írjátok alá!!!!!!