Az elmúlt hónapokban rengeteg kellemes dolog történt velem (Ami a kedves olvasóval bizonyára nem, és így nem is részletezem emberiességi okokból.), és ebből kifolyólag nem követtem a magyar politikai élet aktuális történéseit, ami már önmagában egy olyan rekreációs eljárás, amely kisimítja az orcát. De hiába töltöttem például a Fishing on Orfűn a hétvégét, ha a talmi szabadság- és felszabadultság-érzés ködön is átszüremkedik a való. Mert bíz az ember tudni akar, és fura módon általában olyan emberek véleményét, akiknek a véleményét semmire sem becsüli.

Szomorúan kellett ugyanis megállapítanom, hogy a liberális értelmiségnek igaza van, a magyar sajtó gerince megtöretett. Míg másfél évvel ezelőtt a szabad sajtó minden különösebb körülményeskedés nélkül tényként kezelte, hogy Orbán Viktor nem is találkozott Vlagyimir Putyinnal, most a kétség legkisebb jelét sem adva bekajálta, hogy a kínai kormányfő Magyarországon járt, sőt tudósított is a jeles eseményről. Sőt, tetézve a félretájékoztatás ordas művét, a két miniszterelnök gazsulálását megörökítő képek alá elmulasztotta odabiggyeszteni oly sok értékmentes mondatának egyikét, például a következőt: „A két mészáros újabb népirtásra készül!”

Mint örökös liberális értelmiségieink, H. Clinton néninek küldött leveléből tudjuk, Orbán Viktor bizonyára nem mulasztott el két jelentéktelen gazdasági szándéknyilatkozat alákeresztezése (+++) közben a kínai rezsim lényegét adó technológiák átvételére rákérdezni, mint az internet korlátozása, a független értelmiségiek vegzálása, illetve a munkatáborok gazdaságos működtetése.

De végül is persze mindegy is, akár valóban járt Ven Csia-pao (Wen Jiabao) itt, akár nem, a hazai rezsim bizonyosan abban a színben akart feltűnni, hogy némi gazdasági előnyért hajlandó törleszkedni bármelyik fertelmes diktatúra rosszarcú vezéréhez. Míg a baloldali kormányok illő távolságtartással kezelték ezeket a rendszereket, az egyeduralmat építő nem habozott saját jelentőségét növelendő odaállni a világ második gazdaságával rendelkező országának (az USA legnagyobb hitelezőjének) miniszterelnöke mellé és úgy tenni, mintha az egy rendes ember lenne, nem pedig olyan, mint bármelyik nagyhatalom vezető politikusa. Ha megfigyelték, David Cameron legalább másfél centivel távolabb állt, kifejezve a brit mértéktartás mindenekfelettiségét.

A magyar sajtó, úgy a maga teljességében, kreténnek bizonyult megint. Minden egyes megnyilvánulásában (ami nem volt nettó hazugság vagy szerecsenmosdatás csupán) felbukkant ugyanis az erkölcsi aspektus. Pedig mint tudjuk semmi nem fehér vagy fekete, csak és kizárólag az erkölcs az.

Ha teljes biztonsággal kerülni akarod a hazug és rossz embereket, akkor várnak a remeteség örömei. Ha csak statisztikai biztonságra törekszel, jó emberismerettel elérheted, hogy csak egy-két hozzád közel álló emberről derüljön ki, hogy illegális vegyszerdepónak használja az óvodai homokozót.

De bizonyosan kerülnöd kell a politikusokat, ők ugyanis azért kapják a fizetésüket, az A6-ost és a repikaját, hogy legyűrjék a kézmosási vágyukat az egymással történő sűrű lekezelés után.

Minden nagy összeg mocskos, és különösen azok az emberek azok, akik néhány ezer milliárd dollárnyi amerikai állampapír felett exponálnak.

A kínai kaland lényege (meg a kínai lányok is szépek), hogy a Fidesz tanulva korábbi hibáiból, meg a történelmünk tapasztalataiból, minden nagyhatalommal és tényezővel, Törökországtól Kínáig, Amerikától Iránig, Oroszországtól Izraelig működő és egymás ellen kijátszható kapcsolatokat akar, tágítandó hazánk csekély mozgásterét. Az országok ugyanis nem szeretik egymást, hanem minden erejükkel csak az érdekeiket érvényesítik.

A nyalizós monomániás magyar külpolitika az elmúlt évtizedekben elszoktatott minket attól, hogy a diplomácia tulajdonképen a pofátlanság és gátlástalanság művészete. Ha ezeket kifelé csinálják (végre egyszer), még társadalmilag hasznos is kivételesen.