Amikor ez a botrány kirobbant rögtön tudni lehetett, hogy kiadós, hosszú és amúgy is iszonytató viszonyainkat tovább mérgező balhé lesz belőle.

Mindenki tudja, aki nem akar publikálni a kurucinfón, hogy ilyesmiket, amiket K. Ákos megeresztett, csak nagyon világos kontextusban lehet leírni, valamint nagyon el kell magyarázni, hogy a szimpla untermenchezés miért is irodalmi munkásság. Az, hogy egy "komplett náci alapvetést" már nem az Egyedül Vagyunk című nyilas újságban, hanem a népszava amerikai mutációjában (Na jó tudom nem abban, semmi közük egymáshoz, de mit tegyek? Genetikusan imádok hazudni! /De jó hogy ez a kifejezés végre legitimálva van, mostantól sokszor fogjuk olvasni/) kell megjelentetni, és nem magánkiadásban itthon, hogy igazi, életerős botrány legyen belőle, értelemszerűen csak a brutális és totális jobboldali médiafölényt bizonyítja, semmi egyebet.

Oh, hol vannak már azok a régi szép idők, amikor ha Orbán Viktor egy országgyűlési ülésszakon belül használta az élet és a tér szavakat, hetekig ment a lebenstraumozás a magyar sajtóban, majd a külföldiben, majd újra a magyarban (hogy miket is ír a mértékadó külföldi sajtó erről a rohadt magyar jobboldalról).

És akkor épp ideje észrevennünk, hogy ez egy „baloldalról” jövő „írás”!

Amit a felületes olvasó csak abból okomulálhatott ki, hogy kik védik és kik támadják.

Szegény K. Ákos ugyanis, aki láthatólag nem heverte még ki, hogy összekeverték egy K. Imre nevűvel, illetve nem keverték össze és ezért az kapott Nobel-díjat és nem ő, kifejezte azokat az érzéseit, amelyeket bármely szalonrasszista csak spiccesen, válogatott társaságban szokott transzparensé tenni. Magyar etnocentristánál értelemszerűen ez akkortájt történik, amikor a székely himnusz éneklésének ideje van (másfajta sovén társaságba meg nem járok). Ezidáig nem igazán tudtuk, hogy mi van akkor, amikor más orientációjú versenyző pöccen be, de valljuk be, a szöveg ismerős.

Az ember, a maga mérhetetlen egyszerűségében, azt várta volna, hogy K. Ákos felebarátai kedvesen tudomására hozzák elvbarátjuknak (rasszistául: hitsorsosuknak), hogy máskor belőve ne irkáljon, mert ez a szöveg (rasszistául) gázos, (polkorrektül) marhára ciki.

Ehelyett, hogy elvették volna tőle az üveget vagy a pipát, vagy aggódni kezdtek volna az egészségéért, nekiálltak megvédeni.

Ez nem az első eset, hogy a ballib tábor finoman szólva is intellektuális frissességük delelőjén már túl járó, realitásérzéküket rég elvesztett, de emblematikus embereket küld az ideológiai nyilvánosság tűzvonalába. Természetesen nem lehet előírni, hogy hetven felett, csak egy pszichiáter és egy gerontológus hiteles papírja birtokában (miszerint szellemi képességeinek birtokában van az illető) rombolhassa le valaki ifjabb éveiben megszerzett intellektuális és erkölcsi tekintélyét, de az ilyesmi elkerülésére vannak az embernek tisztelői, barátai, famulusai, sameszei, stb.. Ezek a jótét lelkek azonban ahelyett, hogy K. Ákost és annak érdekeit védték volna, megint az eszme szolgálatában rohantak fel a szemétdombra, bízva abban, hogy a jobboldal készségesen mozdul majd a rituális célpontra. De hát hogy is állhattak volna K. Ákos mellé? Mert ugye nem mellé álltak, hanem mögéje, hogy őket ne érje semmi sár, az antiszemitizmus bűvszavának ismételgetésével őrizve az erkölcsi fensőbbség látszatát. És a megvédés jelszavával, a Jobbikkal együtt provokálva, most együtt dől elégedetten hátra a két oldal: Csak kihoztuk a Fidesz antiszemita énjét!

És lőn! Most ugrott a díszpolgárság és még a Kossuth-díj mehet, ha sikerül még egy sértő „bocsánatkérést” összehozni valahogy. Az lesz csak az igazi buli, maga Jahve is kap majd egynehány aláírásgyűjteményt Orbán Viktor antiszemitizmusa tárgyában és arra gondolni sem merek, mi fog megjelenni a Die Presse-ben.

És akkor jobb lesz?

Nem tudom Kertész Ákos megérdemelte-e a Kossuth-díjat (régen olvastam a Makrát és nem hagyott mély nyomot bennem), azt sem tudom, hogy a díszpolgárságot mire adják, sőt, azt se hogy az jeles szerző becsületes és jó ember-e általában, de azt tudom, hogy valami alsó határt kell húzni. És ez minden irányban hivatkozási alap lehetne. Vagy ha legalább azt elismernék balról, hogy egy kiadós bocsánatkérés azért kijárt volna legalább a békesség kedvéért ebben az ügyben, akkor azt legalább a jóakarat apró jelének vehetnénk.

Az első persze meg mindig joggal mondja, hogy példát statuálnak vele.

De mindig van első.

Kezdetben ott rontottuk el, hogy az egész dologról kussolni kellett volna, jobbra és balra egyaránt, értékén kezelve a dolgot. Egy egyedi szerencsétlenségből, egy szerencsétlenségekkel tarkított életsorsból eredő indulatból sikerült a lehető legtöbb rosszat kihozni.

Hát, gratulálok.