A Norvégiában történtekről lassan összeálló információmorzsák azonnal előcsalták azokat, akik a magát (bizonyára helyesen) kereszténynek és konzervatívnak önmeghatározó, értelemszerűen szélsőjobboldali elkövető személyéből és tettéből eljutottak oda, hogy az egészet a vallásosságból, illetve a liberális gondolkodással szembeszegülő retrográd eszmékből vezessék le.

Szerintem a tisztafajú árja elkövető által az akció előtt Facebook-on kiposztolt klippekből inkább az tűnik ki, hogy kimaradt az (I can't get no) Satisfaction és depressziós, mint a fene, de ez nem tudományos igényű megállapítás persze, csak annak az emlékeim szerint feminista gyökerű mondásnak az ide illesztése, miszerint napi egy orgazmus (partnerrel) és nem kell pszichiáter.

Az a kérdésfeltevés is csalt egy halvány, az emberi hülyeség meg-megújuló kitöréseit rezignáltsággá konvertáló mosolyt az arcomra, miszerint ez miért is békés Norvégiában esett meg?

Az azonban mindig megdöbbent, hogy nincs olyan esemény, vagy kétségbevonhatatlan tény, amely a liberálisokat a kánonjaikon túlmutató kérdések megfogalmazására ösztönöznék.

Ó Norvégia remek hely, igaz nem túl meleg, de annyi olajat találtak, hogy egy darabig nem kell a politikusaiknak azon aggódni, hogy honnan szedik azt pénzt, amivel megvásárolhatják a szavazatokat. De közben a norvég társadalom pont azon az úton jár, amin bármelyik nyugat-európai. A társadalom egyik fele élvezi a fogyasztó társadalom, némi eufemizmussal az önmegvalósítás örömeit, a másik pedig nem tud, vagy nem akar mit kezdeni a hagyományos keretek széthullásával.

Mert ugye így is feltehetjük a kérdést: Vajon mi visz rá egy embert, hogy számára ismeretlen embereket öljön meg, nem parancsra, hanem belső indíttatásból?

Az ostoba válasz az, aminél manapság nem gondolkozhatunk tovább, hogy az illető gyűlöl.

Nem kérdezzük meg, miért gyűlöl?

Azért gyűlöl, mert fél.

Rettenetesen, mindent elsöprően és mindent kizáróan fél attól, hogy megváltozik az a világ, amelyről úgy hiszi és úgy érzi, hogy csak abban képes létezni. Fél az idegenektől, a más nyelven beszélőktől, attól, hogy egyszer ő lesz az, aki majd kisebbség lesz.

Joga van rettegni?

Miért ne lenne?

Okkal retteg? Hát persze, de ez a félelem ma az egyik legnagyobb tabu Európában.

Kap-e bármilyen segítséget manapság Nyugat-Európában, aki így érez? Nem, nem kap, csak azt tolják az arcába, hogy ő egy rasszista, xenofób rohadék (biztos antiszemita is, ami ennek a sportnak a csúcskategóriája tudvalevőleg), aki ki van taszítva a rendes becsületes, toleráns emberek társadalmából.

Aztán csodálkoznak, amikor az illető ott masírozik valamelyik „szélsőjobboldali” párt rendezvényén, mert ott azt mondják neki, hogy az nem a féregség jele, ha halálfélelme van akkor, amikor három tetkós csávó tört norvégsággal tüzet kér tőle a sarkon.

Ó nemcsak a szegény ártatlan bevándorlógyerekek bűnözővé válásában bűnös ám a többségi társadalom, hanem bárki széthullásáért, elkallódásáért, bekattanásáért is ugyanúgy felelős. A magányos, egyedül hagyott, a modern létformákba beilleszkedni nem tudó szerencsétlenek ugyanúgy a „társadalomfejlődés” áldozatai.

A „NE ÖLJ!” , vagy annak eufemisztikus változata a „SZERESD FELEBARÁTODAT!” parancsa embertársainkra vonatkozik. Ez definíciós kérdés, 150 évvel ezelőtt elvitatkoztunk azon, hogy a pigmeusok emberek-e, ma azon tűnődünk, hogy a gorillák azok-e? Aki pedig kívül esik ezen a meghatározáson, nem esik az erkölcsi törvények hatálya alá. Már ha vannak egyáltalán még élő erkölcsi törvények. És akiktől rettegünk, akiktől féltjük magunkat és az életünket (közvetlenül, vagy közvetve akár), azokat könnyen helyezzük kívül a felebarát kategórián.

Statisztikailag bárhol akadhat egy őrült, vagy néhány. A keresztény vallási fanatikusok ritkák, mint a fehér holló, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt az iszlám esetében tapasztalhatjuk. Nincsenek keresztény terrorszervezetek, titkos szervezkedési vágyukat az Opus Deihez hasonló képződményekben élik ki, amelyet liberális felebarátaink állhatatosan igyekeznek valamiféle katolikus világösszeesküvésként aposztrofálni. Nem észrevéve, hogy a manapság némely körökben teremsportként űzött antikatolicizmus, illetve akcionista ateizmus, az antiszemitizmus minden tulajdonságát magán viseli (és pont annyira vicces, mint az). Az abortuszklinikák elleni merénylőkre is ez a jellemző, magányosak, a szélsőséges közeg nem formálja őket, csak megerősíti, hogy beteljesítsék küldetésüket.

A magányos merénylő ebben az esetben azért az, mert az elmebaj magányos műfaj, az ideológia csak máz egy eltorzult személyiség démonjain.

És az ilyesmi minden olyan társadalomban megtörténhet és meg is történik, ahol sok ember reked működő közösségen kívül. Magányos és család nélküli emberek, mindenféle közösségi kontroll nélkül, saját világukba zárkózva bármivé válhatnak, még akkor is, ha eredetileg működő családból kerültek ki.