Volt nekünk egy rendkívül okos, erkölcsi fedhetetlenségéről híres miniszterelnökünk, aki azt találta mondani (na nem elsőre természetesen), hogy „Nem elég tisztességesnek lenni, tisztességesnek is kell látszani.” Ráadásul ezt nem is ő, hanem lendvai ildikó mondta, aki hasonló zsinórmérték mindenkinek, aki az erkölcs dolgában vizsgálódik.

Azt gondolná az ember, hogy a pénzügyi szféra verejtékes munkával meggazdagodott celebjei, akik honmentői lelkesedésből még miniszterséget is vállaltak, azzal az elmélyültséggel asszimilálták magukba e szavakat, amelyet e páratlan gondolatok megérdemelnek. Főleg a megnyilvánulás második részét.

Nem érhet az a vád, hogy jobban kedvelném oszkó elvtársat, mint egy antibiotikum rezisztens húsevő baktériumtörzset, de szabadszellemű kísérletező lelkem tágasságába belefér, hogy hipotetikusan elmélázzak azon, lehet, hogy ezúttal nem lopni akart.

Hanem csupán a fiskális pénzügypolitika okozta lélektorzulások ellensúlyozása érdekében, ráeszmélve a lét és fiatalság múlandóságára, felhorgadt lelkében az idősek és különbek iránti részvét.

Elképzelem, ahogy a hét méter hosszú ebédlőasztal felett, aggódó arccal összedugták a fejüket a feleségével: „Valamit tenni kéne a Józsi bácsiért, mert a szemét rokonai csak az örökséget akarják”. Ilyenkor, a pénzügyek és a jog kemény világában edződött elmében bizonyosan titánok harcaként dúl a küzdelem erkölcs és a gyakorlatias józan ész között.

Hogy tudnánk úgy segíteni Józsi bácsinak, hogy a hetven millás háza ne kerüljön a tulajdonunkba? Józsi bá' még csak 91 éves, tehát évtizedekre kötelezzük el magunkat, amikor az öreg sürgetésére eltartási szerződést kötünk. Vállalhatunk-e ilyen aránytalan terhet magunkra?

És hát mit szólnak majd az emberek? Ebben a rohadt országban semmi becsülete nincs az önzetlenségnek, Orbán Viktor személyes utasítására fogják azt írni a blogokba, meg az újságba, hogy csak nyerészkedni akartunk, meg az öreg telke kellett. Pedig tudhatnák, ilyen csekély összegért még a céges pecsétért sem megyek fel az emeletre, nemhogy magamra venném a tisztességtelenség talmi látszatát!

Azt mondhatná a kedves olvasó, hogy azon vagyok felháborodva, hogy oszkó elvtársat a szerencsés szomszédság, meg a jól sikerült neveltetésből adódó gátlástalanság tovább gazdagítja egy jelentéktelen összeggel.

Pedig nem.

Azon vagyok bepöccenve, hogy oszkó és b. neje simán átsurranna a hazugságvizsgálaton annál a kérdésnél:

Van-e leghalványabb kétsége is afelől, hogy amikor magára vette Józsi bácsi gondját, meg a hetven milláját, erkölcsileg támadhatatlanul járt el?

Mert ne legyenek kétségeink, az lenne a válasz: „Dehogyis van, tiszta a lelkem, mint a hó.”

És csak hallgatna a műszer, a maga sokat látottságában is megdöbbenve.

Az a baj, hogy ilyet nemhogy becsületes ember nem csinál, hanem olyan sem, aki a látszatra ad.

Oda jutottunk, hogy már látszatra adó politikai és gazdasági elitnek is örülni tudnánk.