(Mirigyes Pereszlény fiskális szemléletű okl. közgazdász aktív közreműködésével)
Érdeklődéssel figyelem azt a termékeny vitát, amelyet politikai elitünk az államadóssággal kapcsolatos kérdésekkel összefüggésben méltóztatik folytatni.
Érdekes dolog ez az államadóssággal, valahogy nem akar meglenni az a csávó, aki felvette, meg elköltötte, meg az sem, akire elköltötték, csak az a fránya adósság van meg és csak azért, mert akik adták a lóvét a saját jól felfogott érdekükben jegyzetelgettek, hogy mennyit is. Bagatell 40 milliárd eurónyi növekmény nem olyan tétel, amiről el kellene számolni, vagy esetleg mellé kéne írni, hogy kik is döntöttek úgy, hogy felveszik és elköltik.
Így esett, ezt el kell fogadni, ha nem volt a törvénykönyvbe olyan tényállás, hogy a kormánynak, meg a parlamenti többségnek nem szabad hülyének lenni, meg rossz gazdaságpolitikát folytatni, meg hazudni az államháztartási adatokról, akkor bizony semmi olyan nem történt itt, amiért felelősöket lehetne, szabadna keresni, illetve erkölcsi kérdéseket lehetne feltenni egyébként közismerten feddhetetlen szocialista, meg liberális politikusoknak. Akiket különben is megbüntettek már a választók, most nem ők kormányoznak, hanem kénytelenek egy népelnyomó, autoriter rezsimbe élni négy évet, amíg újra nem ők lesznek az államadósság felelősei népítéletileg, amikor is természetszerűleg leváltják a jelenlegi bagázst. Habár nekik már nem lesz olyan könnyű, mint a jelenlegieknek, hiszen fasisztáék korlátozták kétharmadilag a jövendő kormányok mozgásterét, például nem vehetnek fel majd újabb 40 milliárdot, ha a kényszerítő körülmények (például a választási vereség réme) úgy kívánnák.
Ha valaki nem vette volna észre, ez ugyanaz a vita, amelyet oly kecsegtető következményekkel lefolytattunk a rendszerváltás fedőnevű titkosszolgálati rendezvény idején 1990-91-ben. Köznyelvileg: Mi elszúrtuk, fizessétek ki, aztán mi próbálkozunk újra. És ez nem vicc, tényleg ez történik és mi csak nézünk és intelligensen hallgatunk, amikor balliberális csúcsértelmiségiék megmagyarázzák, hogy nincs visszamenőlegesen semmi felelősségre vonás, ha nem volt rá korábban törvény. Kivéve persze, ha a szélsőjobbnak nevezett politikai irányzatokra kent cselekmények kerülnek terítékre, mert azok hetedíziglen és erkölcsi alapon büntetendőek, azokra nem kell semmiféle törvény, elég ha három közismert baloldali értelmiségi írásba adja és tanúsítja.
Az a baj ezzel az elvvel - miszerint, ha nincs a cselekmény pillanatában érvényes tételes törvényi megfogalmazás valamire, akkor annak törvényi következménye sincs -, mint minden liberális jogelvvel, hogy csak elsőre tűnik jó ötletnek.
Értelemszerűen következik belőle ugyanis, hogy egy változó világban korlátlan lehetőséget biztosít bárkinek, aki rendelkezik annyi gógyival, hogy úgy fosztogassa embertársait, hogy arra még ne legyen törvény. Nem beszélve politikus felebarátaink azon hajlamáról, hogy a saját érdekeik esetében felettébb éles elméjűnek bizonyulván, valahogy soha nem hoznak olyan törvényt, amely a kormánypárti képviselők számára kellemetlenségekkel jár.
Ha így nézzük, az államadósság növekedése tulajdonképpen természeti esemény, következik az ember nembéli mibenlétéből (érdekből cselekszik), illetve a természeti törvényként funkcionáló liberális jogállam megváltoztathatatlan alapdogmájából, hogy inkább megdöglünk, de nem csorbítunk alapvetőnek hitt emberi jogokat.
De nézhetjük ezt normálisan is.
Az állam hiába rezsimektől és választási ciklusoktól függetlenül létező entitás, amely kötelezettségekkel, illetve jogokkal rendelkezik, semmilyen módon nem következik ebből, hogy az államot képviselő emberek, legyenek egyéni vagy kollektív döntéshozók és szerezzék ezt a döntési jogosultságot bárhogy, az állam vagy a döntési mechanizmus logikája mögé bújva megszabadulhatnak az egyéni felelősségtől. Hiszen minél feljebb vannak a hatalom létráján, egyrészt annál jobban befolyással bírnak magára a rendszerre, másrészt annál jobban tisztában vannak annak működési tulajdonságaival. Csak olyan kormányzati rendszert szabad elfogadnunk létezőnek, amelyben minden cselekedetnek és cselekedet elmulasztásának megvan az emberi felelőse, vagy személyesen vagy a döntéshozatal egy bizonyos szintjén vezetőként (mert nem volt képes megszervezni területének racionális működését).
Ha nem így van, és bizonyosan erre fog mindegyik hivatkozni, hogy nem volt tisztában, nem látta át eléggé, nem fogta fel a maga teljességében (magyarul buta volt a feladatához), akkor pedig értelemszerűen bizonyította, hogy alkalmatlan ezekre a feladatokra. És ez az alkalmatlansági lánc elvezet a kormány minden tagjához és a kormányt elvileg ellenőrző országgyűlés minden kormánypárti képviselőjéhez. Mert nem végezték el a munkájukat.
Pechükre az államadósság olyan valami, ami jól mérhető mennyiség, más is számon tartja, csak időlegesen lehet eldugni. Nem lehet vitatkozni arról, hogy nem is hallottak róla.
Bármennyire is hihetetlen, hogy e lelki szegények nem tudták, hogy mit cselekszenek, a bennem lakó liberális demokrata azt mondja, higgyük el ezt nekik.
Ha jobban belegondolunk nyilvánvaló, hogy az értelem keretei között bizonyíthatatlan az, hogy az mszp-szdsz parlamenti képviselői és közszolgái bármit is megértettek valaha is az életben.
Ne akarjuk ezt bizonyítani, fogadjuk el és vonjuk le a következtetést.
A Magyar Köztársaság államadósságának növekedése 2002 és 2010 között természeti katasztrófa volt, emberi felelőse nincs.
De jogunk van védekezni a természeti katasztrófák ellen. Építhetünk gátat az árvíz ellen, és kevesebb betont lopunk ki az épületekből, hogy kibírják a nagyobb viharokat is.
Jogunk és kötelezettségünk viszont az, hogy a jövendő katasztrófák lehetőségét is kizárjuk.
Ne a politikai felelősség gumikategóriája, hanem az objektív felelősség világos elve alapján.
A természeti katasztrófa közvetlen okozóit, a hülyeséget, mint természeti erőt megjelenítő egyes embereket zárjuk el attól a lehetőségtől, hogy újra katasztrófát okozhassanak. Szó sincs arról, hogy megbüntetnénk őket. Csupán azt a lehetőséget biztosítjuk nekik, hiszen mindegyik kivétel nélkül piacfetisiszta, hogy értékes tehetségüket a magángazdaság kevésbé embertpróbáló langymelegében kamatoztathassák.
Javaslom tehát, hogy az 2002-2006 és 2006-2010-es parlamenti ciklus azon parlamenti képviselőinek passzív választójoga/választhatósága/ (mind országos és mind önkormányzati szinten), akik a vonatkozó nyolc év (2003-2010) bármelyikében megszavazták az ország költségvetését (illetve a pótköltségvetéseket), szűnjön meg, továbbá ne lehessenek többé közalkalmazottak és köz-, illetve kormánytisztviselők.
Továbbá ez a szabály vonatkozzon minden olyan költségvetést megszavazó képviselőre a jövőben, akinek a megbízatása (4 év alapesetben) alatt az ország adósságállománya növekedett.
Ezt, mint nevezett adósság kötelezettje, elvárom, sőt követelem.
(Ha már akasztani, meg vagyonelkobozni nem illendő.)