A racionálisan gondolkodó becsületes választópolgár a magyar politikai életben olyan helyzetben van, mint az a prédaállat a szavannán, akire a széplelkű zoológusok a testsúlyának másfélszeresét kitevő helyzetjelzőt akasztottak, viszont nagyon drukkolnak neki, hogy az a csúnya hiénafalka ne vegye észre. Nem csoda hát, hogy riadt arccal vizslatjuk, hogy ki tűnik fel az ellenzék egén, hogy az mszp és a posztszdszotikus (vegyétek úgy, hogy ebbe a kifejezésbe belepréseltem az apokalipszis és a diabolos szavakat) segédcsapatok násza után megyó II mezjelzéssel nekiszaladjon az Orbán Viktor nevével fémjelzett vészkorszak felszámolásának.

A helyzet kísértetiesen emlékeztet ugyanis a boldogemlékű századelőre, amikor is az elhízás előtt álló minitörpe (aki csak Torgyán doktor vállán állva látszott ki a parlamenti székből) megbuktatására törő demokraták olyan pártelnökkel rendelkeztek, kovács lászlóval, hogy a párt vezetőinek többségénél is pánikrohamot okozott a gondolat, hogy vele fussanak neki a választásoknak. A kis próbanácit rettentő erősnek gondolták és egyrészt magukat nem akarták kitenni a vereség kellemetlenségeinek, másrészt párton belüli ellenfeleiknek sem akarták megadni a halvány esélyt, hogy véletlenül befusson. Ezért egyeztek meg végül a megyó kandidálásába, ami azt az örömet is megadta nekik, hogy megtekinthették a kovács laca orcáját, amit bejelenteni kénytelen a miniszterelnöki álomfészekből őt kitúró, de nála azért nyilvánvalóan csekélyebb készségkészlettel rendelkező kakukkfiókát.

Most a helyzet hasonló. A mi attilánk miniszterelnöki ambíciói csak annak legszűkebb családi körében tűnnek evidenciának. Annak a pártnak az elnöke, aki Szanyi kapitánnyal volt kénytelen megküzdeni az elnökségért, eleve el kell hogy gondolkozzon a karrierje állapotán, csak abban bízhat, hogy közel se távol olyan jelölt ellenzéki oldalon, akivel az átlagos választó el meri engedni a térre az anyósa kutyáját. A szocialista pártnak ráadásul már igaz erős emberei sincsenek, akik nem szerepeltek a bűnügyi rovatban, vagy nem rezzennek össze az elszámoltatás szó hallatán.

Tehát reális veszélynek tűnik, mind nekem (leendő megszorítási áldozatnak), mind a mesterházinak, hogy az ilyen bajnai-félék, akikről megírta a népszava, hogy milyen remek miniszterelnök volt, továbbá alapítványa is van, illetve a szélsőlibsi amerikai körök pénzelik, rámozdulnak a lehetőségre. A bajnai végül is teljes mértékben megfelel annak a rejtett kritériumhalmaznak, amelyet a ballibsi miniszterelnökök megyó-fletó irányú sorozata kijelöl.

Még összepuszizkodott a kommunistákkal (de az internacionálét már nem tanulta meg készségszinten), amikor tehette, szimpatikusnak találta a fletót, az is őt. Annyi kétes gazdasági ügyben volt benne, amennyit egy nagyobb munkabírású menedzser két dolgos évtized alatt fel tud mutatni, kormányzati teljesítménye pedig gyurcsány ferenc-szintű sikerességével valahová szegény Rabár Ferenc és bokros lajos közé pozicionálja. Egyetlen esélye, hogy a baloldali sajtó már politikai szerepvállalása elején meglátta benne az „embert”, akit el lehet adni a kertévék törzsközönségének és akiben a liberális netes sajtó kommentelői beleláthatják a szakembert, a sikeres válságkezelőt.

Amúgy ez a sikeres válságkezelés bajnai-módra, a magyar politika ténylegesen legnagyobb hazugsága 90 óta. Gyakorlatilag folytatta az ország csődbevitelét, csak arra ügyelt, hogy a bukta már a kormányváltás után legyen. Persze ez így volt megbeszélve, hogy az új kormány idején bekövetkező csőd esetleg vissza is hozhatja a szocialistákat. Ha nincs kétharmad, valószínűleg így is lett volna, egy kisebb támogatottságú kormány tutira belebukott volna a 2010-es ügyintézésekbe.

És ezt az embert, gyurcsány évtizedes barátját, totális gazdasági alkalmatlanságot mutató miniszterét akarják új arcként visszahozni a baloldali véleményformálók.

Ez a megyó-projekt logopédiailag fejlesztett változata, azzal a különbséggel, hogy most egy rakás teljesen megjósolhatatlan viselkedésű és támogatottságú pártcsírával kell majd együttműködni, amelyeknek semmiféle fogalma nincs a választásokról, kampányokról meg mértékletességről, csak arra képesek, hogy felismerjék a sajtószabadság ellenségeit.

Ráadásul gordonka teljesen fogyaszthatatlan az elégedetlen fideszesek számára. Lehet, hogy nem volt elszámoltatás, lehet, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, de az tuti, hogy az előző nyolc év emblematikus figuráját bizonyosan nem akarjuk vissza. Ennyi erővel még a kóka is turizható entitás lehetne, igaz őtőle még teljes sötétségben is megvadulnak a lovak.

A bajnai-projekt a baloldal teljes impotenciájának kinyilvánítása.

Semmi szükség arra, hogy olyanok kerüljenek hatalomra, akik úgy kormányoznak, mint az elmúlt 22 évben bárki és a költségvetést is bedöntik minden évben. Mert azt az egyet nem lehet elvitatni az Orbán Viktor-féle európailag értéktelen csapattól, hogy a költségvetést képesek voltak nagyjából egyensúlyban tartani. És ráadásul nem is privatizáltak közben, hanem kommunizáltak!

Édes, nem?

Annak idején elkövettem egy írást ebben a tárgyban és az egyik kommentelő akkor azt írta, hogy figyeljem meg, néhány év múlva kint lesznek az elkövetők, mert ebben az országban ez a gyakorlat. Férfiasan el kell ismernem, hogy az illetőnek igaza volt, túlbecsültem a magyar igazságszolgáltatást és különösen a bírói kar intelligenciaszintjét.
Miután az első fokú bíróság ítéletével még meg lehetett békülni valahogy, habár az ítélet indoklása ott is elrugaszkodott a bírók által előszeretettel használt fogalomtól az „életszerűségtől”, de az ítéletek súlya legalább megfelelt a társadalom igazságérzetének.
A Győri Ítélőtábla ítélete és ténymegállapításai, mint ahogy a Kúriáé is, akkor is elképesztőek azonban, ha eltekintünk társadalmi elvárásoktól, holmi köznapi igazságérzettől és csak a valóságtól elrugaszkodott jogi gondolkodás homályában botladozunk.
A józan mindennapi tapasztalat alapján ha végiggondoljuk, hogy mi „életszerű” ebben az ügyben, akkor nem kell különösebben elmélyednünk az elkövetők bonyolult személyközi viszonyaiba, cizellált képet alkotnunk társadalmi helyzetükről, anélkül is mindannyian tudjuk, hogy egy napi életvitelszerűen együttműködő, brutális, gátlástalan bűnözői csoport (bűnszervezet) tagjai követték el ezt a bűncselekményt. Ezek az emberek tudatosan,nagy tömegben azért mentek a tett színhelyére, hogy bűncselekményeket kövessenek el, védelmi pénz kizsarolására készítsék elő a terepet, megfenyegessék az ott szórakozó embereket és nem utolsósorban azért, hogy kérkedjenek, megmutassák mindenkinek, hogy Veszprém belvárosában sem mer velük ujjat húzni senki, a hatóságok sem. Innentől kezdve annak a vizsgálgatása, méricskélése, hogy a gyilkosságot, gyilkossági kísérleteket szándékegységben, társtettesként, vagy akárhogy követték el, az igazságszolgáltatás megcsúfolása, primitív jogászkodás, a jog mentségként való felhasználása gyilkosok érdekében. Hiszen csak annyi történt, hogy ezek a gyilkosságra mindig kész bűnözők, berúgva és/vagy betépve, félreértették a helyzetet, megrémültek néhány nagy darab, kisportolt, szláv nyelven beszélő embertől, azokat konkurens bűnözőknek vélték és szisztematikusan elkezdték legyilkolni őket. Amikor azok menekülőre fogták, üldözték őket, majd szándékosan csak ölésre szolgáló technikákat felhasználva közösen meggyilkolták azt, akit értek. Az, hogy ki halt meg és ki maradt életben, csak a szerencsén múlott, a gyilkosok szándékán nem. Ezek az emberek, más szituációba, ha ellenállással találkoztak volna, vagy veszélyt vélelmeztek volna, ugyanezzel az elánnal mészároltak le volna mindenkit, aki eléjük kerül.
Ehhez képest a bíróságok nem vettek tudomást arról, hogy az elkövetők ugyanazon bűnszervezet tagjai, közösen mentek el aznap éjjel (erőszakos) bűncselekményt elkövetni, és különösen arról nem, hogy az alapján ahogy együttműködtek a gyilkosság és a gyilkossági kísérletek elkövetése során, már korábban általánosan eldöntötték, hogy bárkit megölnek, aki bármilyen módon veszélyezteti őket.
Ma Magyarországon ha egy több százszor bántalmazott nő a 327. félholtraverés során leszúrja a bántalmazóját, 10-12 évre számíthat, pont annyira, mint bármelyik átlagos rablógyilkos. A bíró rendszeresen megkérdezi az ilyen ügyekben a vádlottól (ha az önvédelemre merészel hivatkozni), hogy miért pont ennél a félholtra verésnél gondolta azt, hogy ezúttal a szegény áldozat nem hagyja félbe a dolgot? Az ilyen ügyekben az ügyész és a bíró (tisztelet a kivételeknek) lelkesen keresi azokat a tényeket, amelyekkel ráhúzhatják a vádlottra az előre megfontolt szándékot. Volt olyan bíró, aki a tárgyalás során abba az irányba mozdult el, hogy az az előre megfontolt szándék jele, hogy a tettes a konyhába menekült, ahol a kések vannak, egy ügyvéd ismerősöm pedig állítja, hogy joghallgatóként egy tárgyaláson maga hallotta, hogy a bíró a kérdéseivel abból próbált kilyukadni egy hasonló esetben, hogy az előre megfontolt szándék jele az, hogy a késeket egy hónappal korábban megélezték.
De az nem az előre megfontoltság jele, hogyha a tettesek felfegyverkezve mennek el bűncselekményt elkövetni. Az sem az, hogy minden megbeszélés nélkül hatékonyan együttműködnek a gyilkosság és a gyilkossági kísérletek elkövetése során. Az sem ad okot az előre megfontoltság gyanújára hogy egyikük sem próbálja megakadályozni a másikat abban, hogy a már gyakorlatilag harcképtelen áldozatot megölje.
Nem tudom, hogy a bírói kar egy része magától ennyire hülye (mert azért lehet értelmes ítéletekkel is találkozni), vagy valamilyen külső, vagy belső kényszer vezet olyan ítéletekhez, amelyek önmagukban alkalmasak a jogállam teljes lejáratására. De amikor egy a társadalom számára elfogadhatatlan ítélet alapjául, a tények és a jog szélsőségesen elkövetőpárti értelmezése szolgál, úgy hogy közben maga a bűnösség tényszerűen nem is kérdéses, akkor a jog társadalomellenessé, közösségellenessé, sőt a jogkövető emberek ellenségévé válik.
Egy rakás bűnöző nyilvánosan lemészárolt három embert (ketten csak a szerencsének és a kiváló magyar orvosoknak köszönhetik az életüket) és a bíróság hatalmas energiákat fektet abba, hogy ezek az emberek tizenegy-két év múlva újra kint legyenek. Nem azért küzdenek, hogy megindokolják a legsúlyosabb büntetést megalapozó tényállásokat, hanem azért tesznek meg mindent, hogy enyhébb ítéletet hozhassanak egy nyilvánvalóan olyan súlyú ügyben, aminél a józan ész szerint nem lehet súlyosabb.
Ez nem igazságszolgáltatás. Ez jogszolgáltatás a bűnözőknek és a társadalom nyilvánvaló, fennhéjázó megalázása, annak a kijelentése, hogy a bíróság úgy önálló hatalmi ág, amelynek nem kell a társadalom érdekeire, érzéseire, vágyaira figyelnie, az igazságra sem, csak a belterjes liberális jogelvekre. Nyilván az ügyészség munkáját is minősíti, hogy egy ennyire egyértelmű ügyben sem voltak képesek olyan vádat emelni, amely megalapoz egy elfogadható ítéletet, de már megszoktuk, hogy jó vádiratot csak az adott ügyben ártatlan emberek ellen képesek összehozni.
A Cozma-ügy a magyar liberális jogállam totális kudarca, amelyet olyan gyorsan elfelejtett elképesztő események fémjeleznek, mint a siófoki 500 fős bűnözőfelvonulás, a móri ügy első ítéletei, vagy a princz gábor -féle (95-ös értékű) 50 milliárd lopás másfél milliós pénzbírsága.
A bírók és a bíróságok egy része jelen állás szerint sérthetetlennek képzeli magát.
Azok is.
Amíg a jelenlegi társadalmi viszonyok fennmaradnak.
De egyre könnyebb bodzaszedőbe futni.

Végülis Örményországnak is kiadhattuk volna.

Az mindenesetre bájosnak tekinthető, hogy senkinek sem sikerült egyetlen olyan mondatot sem kiizzadni a témában, amin átsejlett volna az objektivitás homálya. 

Én már azt sem értettem, hogy miképp lehetett egy nyelvtanfolyamra beíratni, vagy egy folyosóra szállásolni két olyan ország polgárait, akik de facto háborúban állnak egymással. A háború ugyanis semmiféle hősies, illetve romantikus tartalommal nem bír (a filmművészet minden igyekezete ellenére) és elállatiasítja az emberek egy jó részét. És ezek az emberek, a jó helyi szokás szerint, hozták magukkal a háborújukat. 

Azt sem értettem, hogy akkortájt, amikor idős emberek rablási melléktermékként történő agyonveréséért maximum 15 évet méltóztatott kiosztani az igentisztelt bíróság, miért kapott életfogytot ez a csávó. Igen fura felfogása a valóságnak, hogy a háborús pszichózist nem tekintjük enyhítő körülménynek, míg a nehéz gyermekkort igen. 

Azt sem értettem továbbá, hogy miért nekünk kellene kiperkálnunk az azeri favágó életfogytiglanjának a költségeit. Szerintem teljesen jó ötlet volt kiadni a hazájának. Egyrészt kiderült, hogy a vonatkozó országban milyen felülemelkedetten vélekednek az örmények agyonveréséről. Másrészt, ha valakinek kétsége lett volna, az is kiderült, hogy az örményeket mennyire nem nyomasztja az azeriek agyonverése és hogy ebbe a torzsalkodásba csak marha nagy pénzért érdemes belekeveredni. Ha pííz megvan, a többi kit érdekel, hála istennek messze vannak. 

Amúgy (a halálbüntetés ellenzőinek) ha annak idején fölkötötték volna, ahogy azt kell az ilyen elállatiasodott gyilkosok esetén, akkor most az örmények küldenének csókot és az azeriek bombát. De miután Azerbajdzsánban van gáz és pííz, meg az oroszokkal is rosszban vannak, míg Örményországban csak szikla és konyak, szerintem ez a jobb.

És mégamúgyabban: Éljen Hegyi-Karabah népeinek szabad önrendelkezése!!!!

Marhák.

Nem mintha bármi közötök lenne hozzá, de a hétvégén a Fishing on Orfűn leszek. Tehát bizonyosan nem írok semmit. Mintahogy nem írtam semmit Roland Garros alatt, afelől sem lehet kétségetek, hogy a Wimbledon alatt sem fogok (különösen az első héten, amikor sok meccs van). Utána meg szerintem lemegyek a Balatonra.

De gondolom, inkább az élet értelméről akartok hallani valamit. Sajnos semmi új, de a sok szex állítólag enyhíti a kérdés megválaszolatlanságából eredő feszültséget.

Ha valaki nem vegyileg akar tompulni, ajánlom, hogy hangosan olvassa fel magának a Nemzeti Konzultáció kérdéseit, garantálom, hogy három, napon elfogyasztott barnasörrel egyenértékű élmény. Tervezem, hogy megpróbálom emberi nyelvre lefordítani a kérdéseket, de ezt az agyam hűtése csak napi 16 fok átlaghőmérséklet alatt teszi lehetővé.

Viszont a beteges zenei ízlésem jeleként idevésem, hogy melyik együttesek koncertjén fogok feltétlenül az első sorban részegen pogózni (fura, de ez nekem szintén valahogy rövid távon az élet értelmével van összefüggésben).

Péntek:

19:40 Üllői Úti Fuck (Brutális élmény, nem mondhatok mást, nálam az énekes srác tartja a legrészegebben, de még élvezhetően végigénekelt buli rekordját. )

21:40 Quimby (Tavaly a hatvan felé ballagó szállásadó nénink is arról érdeklődött milyen volt a Quimby koncert)

22:50 Pál Utcai Fiúk (Azok a nyolcvanas évek! Akkor kezdtünk fiatalok lenni.)

Szombat:

18:00 Európa Kiadó („időben jöttél időutazó”)

19:45 30y (Még nem döntöttem el, hogy ez jó, vagy szemét)

21:40 Kiscsillag ( A kapuzárási pánik zenekara):)))

23:55 Péterfy Bori & Love Band (A Katona Klárira buktam ennyire utoljára, de akkor még csak 6 éves voltam:)))

És persze bármi, amire a társaságomban lévő tanult felebarátaim rá bírnak beszélni.

Igaz, hogy a Mandiner elitista csapata engem természetesen nem kérdezett meg, hogy mi a bánat véleményem van a magyar jobboldal elmúlt tíz évéről és jelenlegi folyamatairól, de ez végül is teljesen érthető, hiszen még a bivalybasznádi Fuszulyka presszó előtt, de már a trágyató után, a semmibe bukik az európai perspektíva. Viszont nekem is van véleményem.

Itt ülök a Fuszulyka teraszán, nézem, ahogy az út túloldalán a virágba boruló cselőkeföldeken a lilásrózsaszín szirmokat borzolja a szél és azon tűnődöm, hogy miért is jár az eszemben a Nyugat, az álmaink földje, ahol a szabadság vet és a gazdagság arat, ahol a kultúra lakik és ma este biztos Nádas Péter felolvasó estre megy. Miért is van az, hogy hiába tudom, hogy el kellene vágyódnom innen valahová, oda, ahol a piacoknak hangulata van és bármelyik értékről azonnal megmondják, hogy demokratikus-e, valahogy én mégis a méhesben történő pipázást részesítem előnyben ehelyett. És nem teszek hitet nyilvánosan a modernitás diadalma mellett.

Mariska a pultoslány épp kihoz egy sört valakinek és én hálát adok az Isteneknek, hogy valami rejtélyes okból, talán a gravitáció törvénye elleni ösztönös lázadás erejéből, Mariska (A háta mögött Riska, de ez inkább kedveskedő, mint túlzással fajtajelleget kifejező becenévként adatott jelző.) nem visel melltartót, viszont vonzódik a ruhaanyagválasztásában ahhoz a transzparenciához, amit szerencsétlenebb történelmi fejlődésű országokban inkább a közpénzek elköltéséhez szoktak hozzárendelni. A piaci verseny eme módosító tényezője forgalmat növelt, meg árat, a Fuszulykában, mert a metafizikát elutasító, az alkoholt inkább vizuális effektek nélkül fogyasztó plebsz inkább az alszegi Bágyasztóba jár, ahol nincs ilyesfajta körítés, a szeszet a Rózsi ossza, aki viszonylag kevéssé antropomorf, annyira, hogy egész életében sikerrel kerülte el a szexuális tárggyá válást. Na annyit a hanyatló nyugat mételyéről a kapitalizmusról (szexről), meg a piacról, ott kanyarultunk el, hogy a Mariska mindezek mellett rendkívül formás lábakkal is rendelkezik, amelyek festészetileg talán a realista és az expresszionista irányzatok vegyülékeként írhatunk le, olyan nonfiguratív elemek hatásos alkalmazásával, amelyek ugyan meghúzódnak a perspektíva árnyékában, de mégis beférkőznek a befogadó tudatalattijába. Ez utóbbi azt jelenti, hogy Mariskának tetoválása nincsen.

Most, hogy Mariska (egy rövid ideig) nem takarja ki előlem Európát és újra kutathatom a látóhatár homályát, vissza is térhetünk ahhoz, hogy mi határozta meg a magyar jobboldal elmúlt tíz évét.

Azt nem tudom mondtam-e már, hogy Mariska meglepően intelligens, művelt és tudatos lény, aki egy humán és egy természettudományos diplomával adja 40%-kal drágábban a sört a külső adottságaira alapozva és olyan mélyenszántóan tudja ekézni az aktuális irodalmi Nobel-díjast, hogy mi hárman, akik értjük is miről beszél (és nem csak az érzéki ajkainak mozgását figyeljük), egy ideig próbáltuk rávenni, hogy térjen vissza Európába. Ezzel részben számunkra kellemetlen következményei miatt, illetve azért hagytunk fel, mert azzal érvelt, hogy pontosan tudja, hogy amit mond csak itt értik meg és olyat meg nem akar mondani, amit ott is megértenek. Nade ez csak megint valami, ami eltereli a figyelmünket a magyar jobboldal elmúlt tíz évéről, és jelenlegi folyamatairól.

Istenem! Lejtette a pincérkendőjét (amit most majd kicserél, tudom), mozdulnánk, de gyors, ő hajol le érte, hát sajnálhatjátok, hogy nem vagytok itt, a cselőkevirág lilásrózsaszínjébe bejátszik a terasz korlátjának királykékje, ami előtt a koromfekete miniszoknya és a fehér (keményített) gombos, de blúzszerű ingjének kontrasztja rajzolja ki egy tökéletes test kecses meghajlását, aminek esztétikai értéke a semmibe taszajtja eredeti célját, a pincérkendő felemelését. Óriási szerencse, hogy a kicsit lecsúszva ülök a székemen és így a lehajlással összhangban bemutatott piruett legizgalmasabb pontján nem csak irányban, hanem szintben is ülök. Most megint órákig nem tudok majd a magyar jobboldal elmúlt tíz évére és jelen folyamataira gondolni.

Mondtam már, hogy a Fuszulyka teraszán nincs térerő? Semmiféle se, süket a mobilnet is, de érdekes, mindenki csak elsőre teszi szóvá ezt a hiátust. Ugye azt mondanom sem kell, hogy a három szolgáltató egyöntetűen állítja, hogy van? Tányéros tévé viszont tényleg van, de a Reál-Bayern alatt a hétvégi Somogysámson-Dörgicse megyekettes labdarúgómérkőzés kézikamerás felvételét néztük, úgyhogy talán az se hiányozna, igaz tudtuk, hogy végén lesz igazi bírókergetés, meg ilyesmik. Arról nem is beszélve, hogy a Laja, az operatőr, az első hullámmal ért a játékvezetői öltöző ajtajához (ez az igazi 3D), olyan közelijei vannak a tűzvonalból, hogy lepetéznétek.

A fociról jut eszembe a technika, a technikai tudás, amiről meg az, hogy itt a pornó se hiányzik az embereknek, a Mariska például olyat tud, amit nem látsz a felnőttfilmeken és nem csak azért, mert ott nincs kamera. Ha ez egyszer megvolt, hiába csöndes a guminő, örökre unalmasnak fogod érezni az életet.

Nem a magyar jobboldalról volt szó? Hol is ágaztunk el? Azt mondtam már, hogy a Mariska Fidesz szavazó? Sőt, kihirdette, hogyha a faluban győz az mszp, akkor bezárja a kocsmát. Meg azt is mondta, hogy nála a gyász jele a melltartó. Azt hiszem ez utóbbi volt a döntő.

Persze, hogy megkérdeztük tőle, hogy miért. Azt mondta, hogy azért, mert ő hűséges típus és hogy ha egyszer elköteleződik az ember, akkor ne cserélgessen. Azt mondja, hogy szeretőt, esetleg férjet lehet cserélni egyszer-egyszer, de a gyerek apját, meg barátot nem. Hát nem egy magyar választópolgárhoz méltó válasz ez, de a lábfeje (meg a bokája) is gyönyörű. Hihetetlen, ahogy a lábujjkörmeinek festése mindig harmonizál az évszak színeivel. Egyébként ez itt mindig is mérsékelt jobboldali környék volt, csak a Bágyasztón túl lakik néhány libsi, de amikor megpróbáltak gyurcsányista propagandát csinálni a cigánysoron, a helyi oligarcha, a Bodzás pofozta ki őket a műútig. A Bodzás nem egy úriember az igaz, de komoly társadalomtudományos gondolkodása van az A 6-osához, ugyanis azt mondja, hogyha a helyi cigányok egyszer megtudják, hogy ők romák és nem cigányok, nemcsak őt mellyesztik meg osztozkodás közben, hanem a felszegen a mi tyúkjaink sem alhatnak többet hátul a gyümölcsfák ágain, sőt őriztetni kell nemcsak a cselőkeföldeket éréskor, hanem a halastavat is (ahogy Európában szokás).

Mi nem kedveljük a Bodzást, egyrészt mert sokkal több pénze van, mint ami nekünk irodalomelméletből összejön, másrészt viszont igaz, hogy tudja a rendet, csak akkor ül be hozzánk a teraszra, ha megengedjünk, valamint csak diszkréten skubizik és nem tesz illetlen megjegyzéseket a Mariskára. Igaz, ez utóbbi állapot elérése érdekében nagyon meg kellett vernünk három éve pünkösdkor, de a kezelés (teljes megdöbbenésünkre egyébként) a társaságban található pszichológus (ő biztos jobban tudta, hová kell ütni) szakértői véleménye szerint nemcsak a köreinkben fellelhető hölgyek iránti tiszteletet oltotta bele, hanem az IQ-ja is nőtt vagy 30 ponttal. Már kisebb nála a kamat, mint a három nagybanknál és a kilakoltatásoknál is humánusabb. A Bodzás azért tudott egyébként befurakodni a piaci résbe, mert a falu zsidója teljesen elmagyarosodott, nem pénzügyekkel foglalkozik, hanem termel. Habár ez mindig degenerált volt, szdsz-es se volt soha, már az iskolában is ő volt Széchenyi az iskolai színdarabban.

Azt meséltem már, hogy a Mariska, amikor az egyik választás előtt levelet kapott az szdsz-től, hogy írjon nekik, ha van véleménye, direkt szerzett egy egyszer használatos pelenkát (mert egyébként környezetvédelmi okokból mosta őket) és a fia produktumával elküldte nekik. Mondta, hogy kivárta, amíg olyat eszik a gyerek, ami után még az ő gyakorlott gyomra is forog. Gondolnád egyébként, hogy egy ilyen gyönyörűségnek már két gyermeke van? Okos, jól nevelt gyerekek, maguktól utálják a kereskedelmi televíziózást, nem is kell tiltani őket.

Miért is van olyan hiányérzetem? Talán a magyar jobboldal elmúlt tíz évéről és jelen folyamatairól akartam mondani valamit? De mit is?

Ja! Az elmúlt tíz évben rájöttünk arra, hogy most mi voltunk Szvatopluk és Kertész Imre Nobel-díjáért, a száz napos programért és azért, hogy elmehetünk „szabadon” rabszolgának nyugatra, odaadtuk a földünket a vizünket és a levegőnket a nyugati barbároknak. De mi legalább nem vártuk el Szvatopluktól (a szlovákok és/vagy a románok nemes királyától), hogy jó képet vágjon az ügylethez. Nekünk ezt most egyenlő felek, közös érdekeken alapuló szerződésének kell hívnunk.

A választóvonal az, hogy ki örül ennek és ki bánja.

Amúgy a magyar jobboldal elmúlt tíz évét és a jelen folyamatait az a keserű felismerés határozza meg, hogy minden, amit a jelenlegi Európától kaphatunk, elpusztítja mindazt, amit fontosnak tartunk és ami megtartotta a Nemzetet ezer éven át. Az elmúlt tíz évben tudatosult, hogy a Nyugat hanyatlása, a gazdagság és az önmegvalósítás, nem a szabadság és a jólét eljövetele, hanem az értelmetlenség megszokása és elfogadása. Most emésztjük azt, hogy a kommunistáknak abban az egyben igaza volt, amit a kapitalistákról mondtak. Igaz a kapitalisták is igazat mondtak a kommunistákról és ők is csak arról. Két pogány közt.

Egyébként ebből az egész posztmodern utáni post mortem aktusból nekem csak egy dolog jön be, nagyon csípem, ha a nők teljesen szőrtelenek. De nem feltétel.

A Mariskáról meg tudom milyen. De nektek nem mondom meg. Beeeeee.......

/Miért utáljuk a liberálisokat?(II)/

Ma reggel nézem a szép nevű Duna World tévét és belefutottam valamikor hét előtt a MÚLT-KOR Traktorista lányok című részébe. Ha nem is vagyok annyira öreg, hogy bukhatnék a traktoros lányokra (Ezzel kapcsolatos meghatározó élményem Udvaros Dorottya a „Te rongyos élet” című filmben elkövetett „Én vagyok a traktoroslány” kezdetű csasztuskája.), de a jelenség megvan szociológiailag, politikailag, propagandailag, régi filmhíradóilag, meg sokféleképpen.

A jelenbe fixált felebarátaimnak elmondanám, hogy az úgynevezett 50-es évek „haladásának” és „fejlődésének” egyik lényeges csapásiránya volt, hogy a nőket bevonták a termelésbe. Különösen nagy propagandaértékkel bírtak azok a szakmák, amelyekben a korábbiakban a rohadt népelnyomó reakciós imperialisták nem engedték érvényesülni őket. Egy nehézipari országban ilyenek voltak a martinász, a kazánkovács, vagy a különben is különösen retrográd mezőgazdaságban a coccialista fejlődés szimbóleuma, a traktor és az aztat vezető fiatal, fejlődőképes és a jövőbe megtörhetetlen bizodalommal tekintő traktorosleány.

Mai kifejezéssel élve a program nem igazán ért el átütő sikert, mert például a hetvenes-nyolcvanas években, amelyek jelentős részét volt szerencsém falun tölteni, nem igazán láttam traktoroslányt. Traktort és lányt külön igen, de traktoron lányt csak akkor, ha a traktoros becsajozott. Ha nem szebben, hanem másképpen akarunk fogalmazni, akkor azt is mondhatjuk, hogy az élet felülírta a számtalan voluntarista-bolsevista idiotizmus közt ezt is. Még a komcsik is rágyüttek arra, hogy ez az ötlet baromság.

A nagy kérdés ezidáig az volt, hogy ki az, aki nem jött rá arra, hogy ez úgy általában a hülyeség metafizikai mélységű kifejeződése? Na ki?

Hát természetesen a liberális élcsapat orcájának egyik legtanulságosabb csimbókja, a genderesek, azon belül a lokális csúcspont, a women's studies művelői.

Ugyanis az a nőként identifikálható szaki, akit ebben az ügyben megkérdeztek, a következő tartalmas mondattal örvendeztette meg a félálomban lévő nézőt: „Ez nagy lépés volt a magyarországi emancipáció folyamatában.” (Mármint, hogy egy csomó leány traktoros lehetett, pontosabban muszáj volt nekik annak lenniük.) Monda ezt, gondolom több ezer órányi traktorvezetési tapasztalattal, amelynek során naponta sokszor (feltehetőleg a rázkódástól) átjárta az emancipáció felemelő érzése.

Én most lusta vagyok megmagyarázni annak, aki nem akarja érteni, hogy ez úgy általában egy a Hattyú csillagképből is látható baromság. De azt gondolom nem kell magyaráznom, hogy az illető a magyar állam pénzén évtizedekig hülyítette a az egyetemi hallgatókat ilyen mélységű „gondolatokkal”. És minden egyetemen, ahol társadalomtudományokat nyűnek, rakásban állnak az ilyen egyedek.

Ez az egy mondat tökéletesen megmutatja, hogy miért is rühelljük és kell rühellnünk a liberális gondolkozást. Mert már arra is képtelenek, hogy a doktrínán kívüli tények bármelyikét egyáltalán észrevegyék. Ez körülbelül az a szint, amikor az „osztályellenség kivégzése” szóösszetételben az osztályellenség szó az etikai viszonyulás meghatározója és nem a kivégzés kifejezés.

Az meg mindent elmond a diktatúra működésének minőségéről, hogy a magyar királyi televízióban, ahol nyilvánvalóan maga Orbán Viktor dönti el, hogy mi mehet adásba és mi nem, a traktoroslányok „ötvenes évek”-beli történetének kontextusba helyezését olyan „szakértőkkel” végeztetik el, akiknek az emancipáció szó jelentése az, hogy a nők nehéz fizikai munkát végezhetnek.

Ma reggel 6 óra 49 perckor (a vonyarcvashegyi Szent Mihály dombon figyelve a napfelkeltét) értesültem a lesújtó hírről: Valamikor tegnap este 8 óra után, a végső csapást a Hír Tv keze által elszenvedve, Gyurcsány Ferenc tragikus hirtelenséggel politikailag elhunyt.

Az a fajta mélabú lett úrrá rajtam, ami akkor éri az embert, amikor valami alapvetően szörnyű, de mégis a mindennapok részévé lett rémálomból ébred.

Vége hát, hiszen már szinte mindenki nevet. Most megmagyarázom, hogy én miért sírok inkább.

A néhai az az ember volt, akinek sikerekben gazdag életútja példázza, hogy miféle tulajdonságok predesztinálnak valakit arra, hogy ezt az országot vezesse.

Az elhunyt már ifjúságában a könnyebb utat kereste, törekedett arra, hogy felfelé házasodjon, kihasznált mindenkit és sosem törődött azzal, hogy mit is gondolnak róla az emberek. Mindig meg is találta a könnyebb utat és a mindenkori országvesztők egyik legpatinásabb családjába házasodott be végül. A hihetetlenül erős mezőnyben érdemelte ki a legnagyobb hazug címét.

Fura, hogy egy korai botlása teszi teljesen komolyanvehetetlenné végül, de látnunk kell hihetetlen erővel leplezett, de mindenkor jelenlévő szánalmasságát, ami milliókat tévesztett meg egykoron.

Ez az ember 23 évesen nem érezte szükségét, vagy nem érezte képesnek magát arra, hogy maga írjon meg egy szakdolgozatot. Annyira bízott politikai hátszelében, hogy a legminimálisabb gondosságot sem tanúsította a csalás során. Ellopta felesége testvérének dolgozatát, egy az egyben leadta a sajátjaként a felét, még a címét sem változtatta meg. Jó közelítéssel tudjuk, hogy azóta is minden dolgát így intézte.

És ezt minden egykori és jelenlegi párttársa tudja és tudta róla. Soha senkiben nem volt annyi a baloldalon, hogy kiálljon nyílt színen és azt mondja ennek az embernek:NEM! Van egy határ amit nem lépünk át!

Gyurcsány Ferenc volt ugyanis az az ember, akinek bárminemű politikai és emberi tolerálása annak a kimondásával egyenértékű, hogy erkölcsileg mindent lehet a politikában és a gazdaságban. Ezért teljesen értéktelenek a Fideszt és Orbán Viktort érő balos támadások, mert Gyurcsány Ferenc léte önmagában tette teljesen hiteltelenné és nevetségessé a baloldalt.

Persze nem hal könnyen, saját maga és a közvetlen rajongói kör számára ő továbbra is a teljes jogú ellenorbán. Viszont most végre ballibék a maga pőre valójában tekinthetik meg, kit is sztároltak vagy tíz évig. Mi meg kiélvezzük az utolsó cseppig.

Amúgy nem a lebukási, hanem az elkövetési sorrend számít, tehát a schmittelni igének ezentúl teljes jogú szinonimája a gyurcsányolni. Igekötővel persze mást jelent továbbra is (lásd.: elgyurcsánytam).

 Először is egy teljesen érdektelen dolog: Tegnap este a blog PI értéke (az indulás óta) meghaladta a 700 000-t. Fogalmam sincs arról, hogy ez sok vagy kevés, de az 500 000-t nem vettem észre és a 750 000-t sem venném, az 1 000 000 meg messze van. Ezért ezt ünnepeljük meg. 

Tehát had köszönjem meg ezt azon néhány tucat válogatott olvasómnak, akik megható rendszerességgel ellátogatnak ide és konstatálják azt, hogy már megint nem írtam semmit. 

Egészen megrázóan kiváló meggyes piskótát tudok sütni, amely után szégyellni fogjátok, hogy mit gondoltok anyukátok pitéjéről. Ezért ezt kaptok, illetve csak én, és bármikor, de majd gondolok rátok, amikor majszolom.

És végül a tanulság:

A legutóbbi és bármelyik írásom kommentjeinek szomorú tapasztalata:

A humorérzék hiánya a leges legsúlyosabb bűn.

Szerintem két dolog miatt hajoltak meg a brüsszeli maoista technokraták Orbán Viktor előtt. Egyrészt azért, mert elkezdték kinyomtatni gyurcsány ferenc vádlott számára (a saját kérésére, nem az ügyészek ennyire hülyék, hanem a fletó, meg a törvény) a sukorói ügy negyvenezer oldalas vádiratát, ami annyira meglódítja a magyar GDP-t, hogy újra éltanulók leszünk (és ez mégiscsak a fletó érdeme lesz).

Másrészt  azért, mert a kínaiak egy tízmilliárd eurós hitelkeretet nyitottak meg a kelet-európai térség számára (valami olyan okból, aminek most lusta vagyok utánanézni). És végre leszivárgott valamelyik brüsszeli idióta nem teljesen retardált unokaöccsének alsóagyáig (aki szakértőként tengeti napjait), hogy Kína számára nem tétel szanálni néhány olyan EU tag kisebb országot, amelyek csuklóztatása egyébként kedvelt teremsport a Brüsszel-Velence-Strasbourg háromszög (tengely) liberális szeánszain. 

Brüsszel érdekérvényesítő képessége egyébként már csak eddig tejed. Ha valamelyik gazdagabb olajsejk európai politikát akarna csinálni, 15-20 milliárd dollár hatékony kölcsönzésével  simán felszabadíthatná a szekuláris zsarnokság alatt sínylődő kelet-európai gyarmatokat. (Bocs, itt jobbikos üzemmódba váltottam.)

Ja és ennyit az elvekről.

A politika egyik elbájoló tulajdonsága, hogy a résztvevők kölcsönös gyűlöletét kiváltó események vagy problémák, esetleg kérdések tárgyában folytatott nyálfröcsögős szájkarate során soha (nem szinte soha, hanem tényleg soha) nem kerül elő az a kérdés, hogy mondjuk filozófiai, illetve gyakorlati értelemben mi van a közvetlen ellentét mögött.

Én nem emlékszem, hogy 1990 óta valaki feltette volna azt a kérdést, hogy például miért is van köztársasági elnök?

A nemzet egységét sosem fejezte ki, az államszervezet demokratikus működése fölött sosem őrködött, sikerrel bizonyosan nem. Egyik sem ment soha szembe azokkal, akik megválasztották. Kiírta a választásokat, amelyeket egy naptár segedelmével is be lehetett volna ütemezni, eleget tett protokolláris kötelezettségeinek, belakta a Sándor-palotát, továbbá kormányalakítással bízta meg azt a csávót, akinek a hülye nép éppen aktuálisan bevette a dumáját. Ez utóbbit is tökéletesen ki lehetne váltani azzal, ha az új parlament minden hercehurca nélkül megválasztaná a miniszterelnököt.

És miről szóltak az elnökségek?

Göncz Árpád ott tett be az első szabadon választott kormánynak és Magyarországnak ahol tudott, olyan mértékben kiszolgálva az szdsz legszűkebb magjának hazaáruló hajlamait, hogy máig tabuként kezelik börtönmúltjának bizonyos részeit (például, hogy milyen tulajdonsága alapján volt börtönbeli beceneve az, hogy Patkány), vagy az, hogy a taxisblokád idején micsoda elképesztő törvénysértéseket követett el, illetve minden ízlésen és jogszabályon túl tevékenyen támogatta az szdsz 1994-es kampányát. Arról nem is beszélve, hogy 94 és 98 között az mszp-szdsz koalíció tevékenységét minden tekintetben rendben lévőnek találta.

Mádl Ferenc elnökségéről pedig esküszöm nem tudom miről szólt, pedig az az anonim politikafüggők csoportjában én vagyok a legtájékozottabb (és a legsúlyosabb eset).

Sólyom László öt éve meg annak az iskolapéldája, hogy mi történik akkor, ha egy személyes bátorság nélküli doktriner jogásznak kellene cselekednie, akinek csak a törvénybetűje a támasza és nem azok szelleme és az végképp nincs leírva pontosan az Alkotmányban, hogy egy gyurcsány ferenc nevűvel mit kell csinálnia.

Schmitt Pál története pedig annak a szomorú bemutatása, hogy mennyire csak egy hajszál választja el a fenségest a nevetségestől. Vagy csak annak, hogy a tekintély megszerzése és megőrzése milyen hihetetlen erőt igényel a személyiségtől, egy ellenséges környezetben.

Tehát épp ideje, hogy így 22 év után elmélázzunk, mi a fenének is van köztársasági elnökünk, különösen olyan, akinek jelenléte semmilyen hatást nem gyakorol az ország életére (kivéve, ha megbukik ugyebár).

A magyar történeti közjogi hagyomány folytatásával (1919 után) és a kormányzói főméltóság megteremtésével (innen és a mából nézve) azt az elképzelhetetlen helyzetet kívánták kezelni, hogy a főhatalmat birtokló és eredetileg mindenek felett álló király nincs többé és az akkori politikai helyzetben nem is választható ilyen. A király főhatalmának, illetve különösen személyének pótlása érdekében nyúltak vissza a kormányzói poszthoz annak újbóli létrehozásával. Természetesen befolyásolta őket az, hogy volt már ötletük arra, hogy ki az, aki ennek a kihívásnak meg tud felelni. De a személy ellen nem volt kifogása a politikát csinálóknak és az ország lakosságának sem, különösen azért nem, mert 18-19-ben megtapasztalhatták, hogy a gyenge állam, amelynek senkik állnak az élén, mennyire sérülékeny és mennyire szükség van a személyes bátorságra az ország kormányzásában. Az a katonai és emberi kiválóság, amelyet Horthy testesített meg, mint valódi, harcban edzett katona, illetve mint a császár egykori szárnysegédje általánosan tette elfogadottá az akkori Magyarországon. Erényei és hibái közismertek voltak, de jóakaratát alapvetően nem vonták kétségbe.

Horthy után Magyarország formálisan legmagasabb méltóságát olyan emberek viselték, akiknek nemcsak hatalma nem volt (kivéve Szálasi), hanem olyanok, akik semmiféle olyan múlttal nem rendelkeztek, amely alapján személyes kiválóságukra lehetett volna következtetni, továbbá működésük során világossá is vált, hogy pont személyes kiválóságuk látványos hiánya okán váltak alkalmassá a legmagasabbnak nevezett pozíció betöltésére.

A szocializmus ebben a nyugati politikafejlődés trendjét követte, a teljesen hatalom nélküli államfők kialakulása, nem a hatalmi ágak szétválasztását, hanem a tekintélyen alapuló hatalmi igény teljes elsorvasztását szolgálta. Ezzel az mondódott ki, hogy a liberális, demokratikus jogállamba nem fér bele, hogy legyenek olyan emberek, akik elég tekintélyesek és kiválóak ahhoz, hogy a liberális, demokratikus jogállam esetleges működési zavarait orvosolják, mint köztársasági elnökök. Az már egy másik kérdés, hogy a liberális demokratikus jogállam elsődlegesen nem igen teszi lehetővé, hogy becsületes és kiváló embereket termeljen ki a társadalom, másodlagosan pedig gyakorlatilag kizárja azok közéleti érvényesülését. Az sem mellékes, hogy a liberális, demokratikus jogállamnak igazából nincsenek is működési zavarai, hacsak nem a fasiszták miatt, azokat meg, miután igazából kívül esnek a liberális, demokratikus jogállam keretein, más úton kell eliminálni.

A köztársasági elnöknek nincs hatalma.

Létezésének értelme az, hogy személye és tekintélye annyira erős, hogy becsületességét, elkötelezettségét, realitásérzékét nem vonják kétségbe, illetve, ha kritikát fogalmaz meg, akár a kormányzattal, a politikai elittel, a gazdagokkal, menedzserekkel, a kóser mészárosokkal, illetve azok valamely csoportjával kapcsolatban, akkor azt mindenki illendően komolyan veszi. A köztársasági elnök nem válthatja le a miniszterelnököt, de akár négyszemközt, súlyosabb esetben nyilvánosan megvonhatja tőle a bizalmat. Egy normális esetben ilyenkor nem kétséges, hogy a miniszterelnök lemond, nem azért mert törvény erre kötelezi, hanem azért, mert a saját véleményétől függetlenül, elfogadja egy olyan erkölcsi autoritás létét, amelynek engedelmeskedik. Nem hiszem, hogy ennél létezik komolyabb fék, illetve ellensúly. Kétségtelen, hogy egy ilyen helyzettel, amikor a köztársasági elnök különösen rendkívüli esetben, személyes erkölcsi, politikai, vagy a közjóra vonatkozó meggyőződése alapján beavatkozhat a politikába, mind az őt jelölőkre (és megválasztókra), mind az elnökre magára mérhetetlen terhet rakunk.

Hát igen, nehéz kenyér, mint annyi más, de nem kell elvállalni.

Természetesen ez a nézet azon a csökönyös hiten alapszik, hogy vannak erényes és kiváló emberek, akik képesek megőrizni az intellektuális és az erkölcsi integritásukat akkor is, ha a szokványos emberi gyengeségek minden erejükkel nyomást gyakorolnak rájuk (kívülről és belülről).

Cikkünk második részében ezt a nézetet megpróbáljuk lefordítani a mai magyar helyzetre, illetve az állampolgárok és Áder János számára. Mert minden elnökség esély (Az elnökség szó ebben az esetben az egész ciklusban képviselt erkölcsi és etikai programra vonatkozik, amely a valóban elnökké /ez meg nem a megválasztásra utal, hanem arra, hogy a megválasztott „belenő a kabátba”/ váló személyt meghatározza.), amellyel eddig egyik elnöknek sem sikerült élnie.

Kezdjük persze először azzal, hogy szerintem azért a lemondási beszédbe belefért volna, úgy közvetlenül a lemondás bejelentése után, egy bocsánatkérés (Úgy általában azoktól, akiknek fájdalmat okoztam, vagy mi.). De kifejezetten jól komponált volt a dolog, volt annyira drámai az esemény, hogy mindenki, akibe szorult egy kis emberi érzés meg tudta állni röhögés nélkül.

Sőt, talán akár az is benne volt a pillanatban, hogy az ellenzék megengedje magának azt, hogy méltóságteljesen viselkedjen. De nem viselkedett és ezzel példátlan lehetőséget szalasztott el. Az LMP teljes szdszesedésének riasztó jelei ütköztek ki Jávor Benedeken, amikor tüntetői stílusban próbálta meg lereagálni az őt láthatólag meglepő eseményeket. Az éppen lemondó Köztársasági Elnök után megszólalni, van annyira jelentős pillanat, mintegy megadva a reakciók alaphangját, hogy ne rugdaljunk tovább, hanem emberi hangot üssünk meg. Elég lett volna megköszönni az Elnöknek a helyes döntését, az eddig elvégzett munkáját és sok szerencsét kívánni számára a továbbiakban. Sokaknak lett volna az az érzése, hogy lehet más a politika. Így csak azt érezhettük, hogy a Jávor Benedek egy marha, pont akkora marha, mint a többi. A mesterházy, akitől csak azt várnánk, hogy legalább egyszer szorítsa meg a Vónát, hozta saját szintjét. A Vóna is, de az ő szintje magasabban van. A gyurcsányisták erkölcsi felháborodása pedig általában annyira szürreális, hogy szinte éreztük Kövér László lelkének bal felől történő sajgását.

Ráadásul nem teljesen állt össze nekem, hogy az ellenzék miért is gondolta azt, hogy most jobb lesz neki?

Az már hetek óta nyilvánvaló, hogy SP lemondása leginkább a Fidesznek jó. A botrányból botrányba lavírozó magyar belpolitika teljesen eljelentékteleníti a fontos kérdéseket is, hiszen mindig nagyobb zajt kell csapni az előzőnél. Fideszes képviselők panaszkodtak az „elmúlt 8 évben”, hogy milliárd alatti lopásokról hiába tartanak sajtótájékoztatót, meg se írja őket az újság. Még két hétig az államfőválasztás lesz a fő téma, esetleg a Fidesz (pontosabban OV ugyebár) előáll valami meglepő jelölttel, akkor hónapokig lehet úgy kormányozni, hogy nem lát újságírót Némethné. És a meglepő jelöltből, kis intellektuális befektetéssel komoly versenyzők képezhetők. Aristo kolléga például Hegedűs Zsuzsát javasolja (asztali beszélgetés közbeni közlés). Nem hiszem, hogy a híresen erős magyar antifasiszta mozgalomra nagyobb csapást lehetne mérni, mint ez. Amúgy meg teljesen alkalmas a feladatra (hacsak nem ciki neki némelyik elődje) és partikuláris tulajdonságai, amik egyébként egy rendes embernél sosem számítanak, a politikai korrektség kánonja szerint is tökéletesen alkalmassá teszik. Csak azt kell elnézni neki, hogy kemény, mint a vídia és valószínűleg az egyik legnagyobb Orbán rajongó, akit csak a magyar (és a párizsi) flaszter ki bírt termelni. Csak képzeljük el a Vóna, meg a mesterházy arckifejezését, amikor ennek a jelölésnek a következményei leszivárognak a tudatalattijukba. És az sem lenne utolsó szórakozás, amikor Brüsszelben ékes francia nyelven elmagyarázza a magyar demokrácia specifikus tulajdonságait.

Azt közben teljesen elfelejtettem, hogy bosszút akarok állni Schmitt Pálért. Mert ugyebár abból, hogy a lemondása egy morálisan teljesen helyes döntés volt és így kellett lennie, nem következik, hogy mindenféle senkik, mindenféle következmények nélkül követelhetik azt.

Ezért szeretném megalapítani a: „Mindannyian ellenőrizzünk egy doktori dolgozatot!” Mozgalmat. (De mehetünk lejjebb is!:)))

Miután Pálinkás József közölte, hogy nincs kapacitás erre a nemes feladatra (amit elhiszek neki), valamint indok sincs rá (amit meg nem hiszek el neki), a magam szerény állampolgári eszközeivel szeretnék hozzájárulni a magyar tudomány és a magyar közélet megtisztulásához.

Elegendő aktív támogató esetén, a háború után, este hatkor, találkozunk a Kehelyben.

Szeretve tisztelt Fideszes felebarátaink megszokták a feltétlen támogatásunkat. Látni kellett volna az orcájukat, amikor az ember finoman felemlegette nekik, hogy ezt így egy szoci kormány idején is el lehetett volna intézni. Meg voltak sértve. Amíg még szóba álltak egyáltalán, addig elmondták, hogy mennyire nem tudjuk elképzelni, hogy mennyire nehéz nekik. A külső nyomás, a belső nyomás, meg ezt te onnan nem is értheted. Hiába mondtuk, hogy pont ez a baj, hogy nem értjük, mert akkor hátha nem is érthető. Szóval nem sikerült megértetnünk egymással, hogy mit nem ért a másik. De persze a feltétlen támogatásunk az kellett. Meg a megértésünk, sőt az természetes volt.

De minden ilyen harmonikus kapcsolatnak végeszakad egyszer. Nem értjük meg, nem akarjuk megérteni és ti nem értitek és ti nem akarjátok megérteni.

Ez a hajó már elment. A politikai racionalitás mellett (ami természetesen vitatható), a mindentől független becsület is azt kívánja, hogy Schmitt Pál mondjon le (és ez nem vitatható a tények ismeretében). Függetlenül minden magyarázattól, kényszertől, belső viszonyrendszertől. Ha sajnálom, ha kedvelem Schmitt Pált, ha megértem a Fidesz, vagy Orbán Viktor indokait akkor is pontosan tudom mit kíván a becsület.

Ráadásul ez már rég nem Schmitt Pálról szól.

Ez arról szól, hogy a jobboldali értelmiségnek, az erkölcsösséget (inkább) megkérdőjelezhetetlennek (mert mi nem tartunk olyan sokat magunkról:)) értelmező gondolkodásmódnak lesz-e igaza, vagy az erkölcs azon felfogása diadalmaskodik, amely ezeket a döntéseket is alárendeli a politikának, érdeknek, szükségnek.

Most szólok, hogy pont azért az utóbbiért rühelljük, gyűlöljük, vetjük meg a szocialistákat, ezért nem szavazunk soha rájuk és ezért megyünk át a túloldalra ha szembe jön egy. Azt gondoljátok, hogy lesz esélyetek a középosztálybeli tágabb értelmiségi holdudvar lelkes támogatása nélkül? Persze biztos ezt is elfelejtjük(mert eszünkbe villan a mesterházy értelmes tekintete), de végül is úgy fogunk gondolni rátok, mint a szocialistákra, hideg, esős novemberi napokon meg mint az szdszesekre.

Mi nem a balliberális értelmiség vagyunk. Nem nyeljük le, mint amazok a Gyulát, a megyót, a fletót, meg a libást.

Nem érdekel Orbán Viktor tekintélye, nem érdekel semmi, csak a becsület. Nagy szavak? Hát akinek az, az sem érdekel.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire marhára unom már ezt az ügyet.

Beteges hajlamaim ellenére most nem gúnyolódni szeretnék, hanem megérteni, illetve megértetni valamit.

Ritkán fordul elő ugyanis, hogy alkalmunk van felfogni, (egy szituáció áttekintő megismerése kapcsán) egy másik ember cselekedeteinek valós mozgatórugóit. A tegnap esti Schmitt-interjú ugyanis számomra világossá tett pár olyan tényt, amelyek ismerete nélkül alkottam véleményt a korábbiakban. Ezek a tények inkább pszichológiaiak, mint dokumentálható bizonyítékok, de felettébb tanulságosak.

Schmitt Pál ugyanis meglepően jó teljesítményt nyújtott. Nem volt szétesve, nem volt megsemmisítve, illetve megsemmisülve, erősnek és határozottnak mutatkozott. Sőt pusztán a külsőségeket és a viselkedést tekintve, én először láttam úgy viselkedni, ahogy egy köztársasági elnöktől elvárható. Harcol. Még csak nem is sarokba szorított vadként, hanem egészen elegánsan, finoman visszatámadva. Arról nem is beszélve, hogy abban az egy dologban bizonyosan száz százalékig igaza volt, hogy az mennyire mérhetetlenül nem elegáns, hogy az egyetem szenátusa a meghallgatása nélkül (és tegyük hozzá a vizsgálóbizottság és a doktori tanács is) hozott döntést.

Szerintem ő tényleg abban a hiszemben volt (és erre a hitre bizonyítékokkal is szolgált), hogy akkor és ott az, amit ő letett az asztalra, az elég. Sőt talán már azt is elhiszem neki, hogy nem egy stróman, hanem ő maga hozta össze ezt a szöveget. És ezért emlékszik úgy, hogy keményen megdolgozott ezzel az értekezéssel. Sőt, azt is elhiszem, hogy ott abban a közegben pozitív megerősítéseket is kapott evvel kapcsolatban, tehát az emlékeiben nem társul semmi sumákság, gazemberség ehhez a folyamathoz.

20 év telt el és talán joggal lehet mondani, hogy méltánytalan ennyi idő után egy kétséges ügyben, itt a kétségeket a tények kontextusaira értem és nem magára a tényekre, morálisan megsemmisíteni valakit.

Ez jó érvelés lenne, ha nem az elnökről lenne szó és nem vennénk figyelembe az elmúlt három hónap történéseit.

Továbbá nem gondolkoznánk tágabb körben a Köztársasági Elnöki Hivatal tekintélyéről, méltóságáról és funkciójáról, mint a szigorúan vett jogi megközelítés.

Kérem minden józanul gondolkozó felebarátomat, hogy most tekintsen el a Schmitt Pállal kapcsolatos, a politikában történő megjelenése óta tartó, karaktergyilkosságtól. Meg mindenféle balliberális gyűlölethörgéstől.

Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy vajon mikor is kell lemondania egy becsületes Köztársasági Elnöknek?

Egy becsületes Köztársasági Elnöknek akkor is le kell mondania, ha bizonyos formális és általános logikai kritériumok alapján helytelenül cselekedett, akkor is, ha ennek a tett elkövetésekor nem volt tudatában. Ez alól persze adhatna felmentést a közakarat (értsd: a balliberális véleményformálók nélküli közvélekedés), ha az méltányolná az Elnök egyéb érdemeit. De most ez nem áll fenn, többek között az elmúlt három hónap teljesen alkalmatlan ügykezelése miatt, ami teljesen nevetségessé tette Schmitt Pált.

Attól tartok egyébként, hogy mindentől függetlenül ez az eset Schmitt Pál (és számtalan politikusunk és egyéb felebarátunk) egy olyan jellemhibájára világít rá, ami úgy tűnik a legnagyobbak sajátja is (itt most megint vicceltem). Amellett, hogy képesek nagy teljesítményre is, ha tehetik bármilyen könnyítést elfogadnak, mert azt járandóságnak érzik, amit korábbi és későbbi teljesítményükkel kiérdemeltek.

Schmitt Pál védje meg a becsületét. Talán kisebb a bűne a saját szemszögéből, mint gondoltuk. De a becsület kényes jószág és habár visszaszerezhető, most nincs meg.

A visszaszerzés rögös útja pedig az, hogy akár a saját hite szerint ártatlanul bűnhődve is, meg kell válnia a hivatalától.

Schmitt Pál egy húsz évvel ezelőtti hibájáért lakol. Bizony ilyen hosszú az árnyék.

A Fidesz kezd abba az irányba csúszni, hogy nemcsak az lesz lassan igaz, amit a Népszabadságban írnak róluk, hanem az is, amit a Népszavában. Jól láthatóan a párt és a kormány belső magja teljesen a saját hatása alá került, nem értékeli megfelelően az ország hangulatát, sőt a saját támogatóinak hangulatát sem. Persze nem fognak ebbe közvetlenül belebukni, de ezt a presztízs és hitelességveszteséget, amit most elszenvednek nem fogják tudni helyrehozni.

Ez ugyanis nevetséges lesz, nagyon nagyon szánalmasan nevetséges.

És a vége úgyis az lesz, hogy le kell mondania.

Azok a belső viszonyok, amelyek ilyen mértékben korlátozzák egy politikai elit ítélőképességét, nem ismeretlenek előttünk. A gyurcsány-féle banda hosszú agóniája alatt megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor egy valóságtól elszakadt társaság álomvilágának szürreális összefüggéseiből következő (kívülről értelmezhetetlen) döntések határozzák meg az ország sorsát. A tét most még talán nagyobb, mert most nincs olyan szereplő a porondon, aki legalább a hitelesség reményében fogalmazhatna meg erkölcsi álláspontot. Az ellenzék erkölcsi állapota ugyanis hasonlóképpen romos.

Este nyolcig még a Fidesznek van lehetősége arra, hogy legalább azt a politikai lehetőséget megmentse, hogy eséllyel jelölhessen és választhasson olyan új köztársasági elnököt, akinek méltóságát és becsületét nem erodálják automatikusan megválasztóinak és elődjének bűnei. De ha SP tovább küzd és napokkal, ne adj isten hetekkel később lehet csak kikényszeríteni a lemondását, akkor a Fidesz tényleg abba a helyzetbe kerülhet, hogy mind az LMP-ét, mind a Jobbikot (itt most biztos viccelek), sőt a szocialistákat (mert ők meg ott fognak tolongani) is be kell vonniuk a jelölési folyamatba. A gyurcsány-féle banda hagyható ki egyedül, mert az ő jelenlétük bárkit diszkreditálna ugyebár.

Egy ilyen kompromisszumos jelölt pedig igencsak megnehezítené a megtépázott kétharmad dolgát. Arról nem is beszélve, hogy a levitézlett szoclib csoportok minden nappal nagyobb megdicsőülésüknek fogják vélni az eseményeket, sőt sokaknak az a benyomása támadhat (mert ilyen ostoba az emberi gondolkozás), hogy a bal oldalon holmi erkölcsökkel rendelkeznek.

Nincs annyira szörnyű politikai helyzet, amelyet nem lehet tovább rontani. Tehát ebben a helyzetben is van még tartalék.

A botrány kirobbanása után egy igen rövid ideig lehetett abban bizakodni, hogy SP megúszhatja a dolgot, hiszen akkor még nem volt világos, hogy az „elnök úr” a kisdoktoriját tokkal, vonóval reciklálta valahonnan. De január végére általános vélemény volt a jobboldali értelmiségi akolban is az, hogy SP, a bizonyos körökben azóta is szokásos módon jutott fokozathoz, mindenféle érdemi munka nélkül. A tudományos fokozatok nem kis része ilyen, egy további nagyobb kontingens elkövetői legalább fektetnek bele munkát, hogy az intellektualitás fájó hiányát legalább a szellemi tevékenység látszatával pótolják. A maradék 1-2% az (túlbecsülöm, de mindegy) az, ahol valódi munka és tudományos teljesítmény is van, de ezek az emberek fájó, miután értenek valamihez, inkább kerülik a politikát.

Az is egyértelmű volt, hogy ha egy politikus tudományos fokozattal rendelkezik minimum a második kategóriájú elkövetést kell produkálnia.

Ismétlem az már január végén egyértelmű volt, hogy SP azokban a nehéz időkben a normális irodalomjegyzék mellett 70-80 oldalnyi saját szöveget sem volt képes hozzátenni a „törzsanyaghoz”, hogy legalább valami halovány esélyt adjon azoknak, akik rosszul értelmezett klubhűségből meg akarják védeni.

És január végén az sem volt már kérdés a való világban, hogy SP-nek azonnal le kell mondania erkölcsi okokból. A vizsgálóbizottságosdi kitalálása után azt gondoltuk, hogy ezzel időt adnak SP-nek arra, hogy megromoljon az egészsége és tragikus hirtelenséggel lemondjon, valamikor február végén, március elején.

Ehhez képest az derült ki, hogy a OV és a Fidesz további éleselméjű vezetői abban a boldog hitben leledzettek március 28.-áig, hogy lehet olyan jelentést gyártani, amely alapján nemcsak nem veszik el SP kisdoktoriját, hanem amellyel lezárhatják az ügyet. És a két fáradt szemünkkel láthattuk, hogy úgy rácsodálkoztak az azt követő eseményekre, mint kisborjú a mészárosra. Láthatólag nemhogy tervük, hanem ötletük sem volt arra, hogy most hogyan is kéne viselkedni.

Ha a Fidesz és a jobboldali értelmiség között lenne valami érdemleges és mértékadó kapcsolat akkor már tudhatták volna, hogy SP tekintélye már januárban elenyészett (ezt még a közvéleménykutatók is mérték) és mindenki (köznyelvileg fogalmazva) ki van rá akadva. Ne feledjük el, most az a ritka helyzet van, amikor a jobb és baloldali (nem közvetlenül pártelkötelezett ) értelmiségi, sőt átlag szavazópolgár egyetért: SP amúgy is alkalmatlannak bizonyult a feladatára, hamarabb lett nevetséges, mint szerethető. Tekintélynélkülisége még elődeihez képest is szembetűnő, pedig nem volt magasan a léc. Ráadásul úgy bukott le, ahogy kell, látványosan, hosszan, megalázóan és kétségbevonhatatlanul.

Hol a realitásérzék emberek?

És ha már ellepett benneteket a trágyalé, legalább ússzatok(vagy tegyetek úszó mozdulatokat).!

A kormánypártok és a szavazói közötti mindmáig meglévő együttműködés tönkretételére a legjobb módszer, ha az amúgy is megtörettetett szavazópolgárokat egy minden szempontból vállalhatatlan és képviselhetetlen álláspont elviselésére akarjuk kényszeríteni, majd a totális bukta után hagyjuk, hogy a rovásunkra (és az ő rovásukra) elsüssék az összes poént SP-re vonatkozólag. Ráadásul a poénok jelentős része még jó, sőt igaz is.

A politikában az azonnal általában a döntés elhúzását jelenti, de ez most nem olyan azonnal.

SP-nek még ma le kell mondania és a Fidesznek be kell ismernie a felelősségét, hogy nem értette meg a helyzetet, valamint, hogy nem választott megfelelő embert.

Érzékelhető, hogy a kormánypártok vezetése (nem csak) ebben az ügyben volt képtelen reálisan érzékelni a helyzetet. A jobb oldali értelmiség általános véleménye eltér sok dologban a kormányétól. (Nem örülni, az esetek döntő többségében nem liberális irányba!:)))) Ideje lenne, hogy a Fidesz és a kormány saját szellemi hátországához forduljon és ne hivatkozzon állandóan a háborús helyzetre folyamatos kritikátlan összetartást követelve.

Először is kezdjük azzal, hogy olyan Köztársasági Elnököt akarunk aki Orbán Viktor felett áll valóban és pusztán a tekintélyével képes hatással lenni azokra a folyamatokra, amelyek átlépnek erkölcsi határokat.

 SP néhány napon belül mindenképpen lemond. Könyörgöm ne április elsején!

Amúgy meg most jobb?

Tényleg meg kellett ezt várni?

Jobb oldalon duplán nem népszerű, illetve kellemetlen Schmidt Pál lemondását követelni. Mert ugyebár ilyenkor összezárunk. Balosék meg valamiféle diadalként (Na ugye még te is belátod, te mocskos fasiszta?)élik meg ezt, mintha azon az oldalon lett volna egy olyan vezető politikus is, akinek nem kellett volna lemondani azonnal, ha erkölcsi kérdések kerülnek szóba.

Ebből következőleg (is) tanácsos eltekinteni azoknak az álláspontoktól, amelyeket érdek és elmebaj motivál és lekaparni a metafizikai alapokig.

1989 novemberében részt vettem egy kerekasztal beszélgetésen a A kolesz társalgójában, amely (a jelenlévők többségét képviselő enyhe fokban lábfetisiszta személyek /akkor még/ enyhe fokú alkoholos befolyásoltságának köszönhetően) azon témakörön belül igyekezett maradni, hogy mik is a szép női láb általános és speciális ismérvei?

A motivált témamegvitatás ellenére nem jutottunk olyan eredményre, ami bekerülhetett volna az évkönyvekbe és a társalgás egyre szürreálisabb megközelítéseket szült. Ennek kapcsán az egyik srác (És itt a személyeskedés mocsarába kell süllyednem, mert a srác barátnője nem rendelkezett olyan lábakkal, amelyek szóba kerülhettek volna az este során, mint ideáltípusok.) már erősen részegen (amikor az ember egyik szeme már nem hasonlít kellőképpen a másikra) elvesztve érdeklődését a széthulló beszélgetés iránt, kezében egy nagy vbk-val felém fordult és a következő levezetéssel ajándékozott meg:

„Te figyelj! Akkor ez most hogy van? Ha egy művész rajzol egy női lábat (vagy éppen mellet, vagy bármilyen páros szervet), akkor a másodiknál plagizálja magát, vagy csak tükrözi az elsőt?”

Én erre csak azt tudtam javasolni, hogy szerintem felesleges ilyesmin gondolkozni, de ha már igen, akkor valami szépre gondoljon.

Ennyiben maradtunk.

Én magam, amíg bármi érdekes is van a világban, nem szándékozom magam leellenőrizni azt, hogy amit az egyik ember írt az olimpizmusról (vagy mi a náthás fenéről), azt egy másik ember plagizálta, tükrözte, másolta, szimplán elcsórta, vagy bármi más perverzet cselekedett vele.

De arra letenném a nagyesküt, hogy ezt azért a mai fejlett tudományos eszközökkel meg lehet állapítani. Sőt, nekem olybá tűnt, hogy mintha ezt valakik már meg is állapították volna, hogy a nevezett dolgozat mintegy 80%-ban tartalmaz Georgijevet, valamint valami németet és franciát, továbbá némi guargumit (mert az mindenben van). Ez még csak nem is magyar termék.

Most akkor mégsem, illetve mégis igen? 215 oldalt is el lehet nézni?

Amennyiben viszont nem plágium, hanem eredeti szöveg (és várom a kettő közötti finom átmenetek részletező definícióját), akkor követelem az ellene folytatott hajszából hótisztán kikerülő Köztársasági Elnök nemtelen támadónak példás megbüntetését!

Könyörgöm valakit büntessenek már meg!

És a Damu Roland ártatlan.

Szerintem meg kell nézni és beszélni kell róla.

Majd húsz éve dolgozom és foglalkozom cigányokkal. Évek óta gondolkozom rajta, hogy meg kéne írni azt amit erről tudok, de sosem volt elég erőm hozzá, mert mindig amikor nekigyürkőztem eszembe jutott, hogy micsoda barmokkal kéne veszekednem, ha megírnám azt, amit tapasztaltam. Vannak bajok ezzel a filmmel, de sokkal kevesebb, mint a mainstream liberális állásponttal, mert abban egy atomnyi igazság sincs.

Az pedig, hogy mennyi hülyét lehetett toborozni az autodaféhoz mindent elmond arról, hogy a liberális hülyítés milyen mértékben pusztította a magyar társadalmat. 

Én szégyellem magam.

Ígérem, ha legalább öt cigányviccet mondtok, ami kifejezi a lényeget és nem rasszista, akkor a magam verzióját is előterjesztem.

Nagyon kemény lesz.:))))))

A drámai kezdés végett had osszam meg a kedves olvasóval beszervezési kísérletem történetét. 1988 április végén az ország a májusi pártértekezletre készülődött, a dolgozók a munkahelyeken izgatottan cseréltek eszmét a párt politikai vitaanyagáról, amelynek tézisei (ebben mindannyian biztosak voltunk) hosszú évekre határozzák meg a dolgozók államának jövőjét.

A laktanyában (ahol ekkoriban volt szerencsém tartózkodni) minden úgy zajlott, ahogy az elmúlt évtizedekben bármikor, a hazafias kötelességüket elhivatottan teljesítő sorállomány, a haza védelmét hivatásának választó altiszti, tiszthelyettesi és tiszti kar értő iránymutatása és atyai gondoskodása mellett védelmezte a Magyar Népköztársaság államhatárát.

Gyönyörű tavaszi este volt és miután lányok, nők nem voltak elérhető közelségben, a szolgálati helyiségben (gyengélkedő, orvosi szoba, mert egészségügyi katona voltam) található rádióban a Szabad Európa rádió magyar adását hallgattam. Ez a tevékenység akkoriban készült átkerülni a tiltott kategóriából a tűrtbe, hogy aztán 1988 őszén már elsődleges hírforrásként szolgáljon a hivatásos állomány számára is. De akkor még nem szerettem volna kipróbálni, hogy mi lenne akkor, ha mondjuk a politikai tiszt megtudja.

Így utólag visszagondolva ezek voltak az utolsó napok a Kárár-rendszer történetében, amikor még azt hihette az ember, hogy ha Kádár elvtárs nem is, de rendszer örökké tart.

A szolgálatellátás rendje megkívánta, hogy az ügyeletes tiszt, valamikor a koraesti órákban, amikor még nem itta magát teljesen le, körbejárja a laktanyát és ellenőrizze a szolgálatellátás megfelelőségét. Kovács őrnagy, aki valamiféle kémelhárító vagy mifene volt a laktanyában nem nagyon szokott ügyeletes tiszt lenni, mert egyrészt túl magas volt a rangja és a beosztása ehhez, továbbá mert koradélutánra beszédképtelenre itta magát. De valamiért kegyvesztett lett és büntiből berakták a hétvégére ÜTI-nek. Tiszteletreméltó fegyelmezettségről téve tanúbizonyságot, amikor 6 óra körül megjelent a gyengélkedőn még tudott beszélni, sőt határozottan tettrekész részegnek mutatkozott. Engem sokkírozott a megjelenése, mert a kapuügyeletes úgy tájékoztatott, hogy az őrnagy elvtárs számára a kocsmából áthozott alkohol mennyisége és annak fogyatkozási üteme, objektív biológia okokból, ezt nem teszi lehetővé. De mint tudjuk az alkoholtolerancia egyedileg néha valószínűtlen tartományban tapasztalható.

Szerencsémre a hírek utolsó mondatainál toppant be, de ez a három mondat is egyértelművé tette volna akárki számára, hogy nem a Kossuth rádió szól. Kovács őrnagy azonban már nem volt csúcsformában beszédértésileg, csak annyit jegyzett meg, hogy milyen nyíltan beszélnek ma már a problémákról a rádióban.

Majd letelepedett velem szemben az asztal túloldalára és átható pillantást vetett rám. Hosszú pillantás volt, úgyhogy volt alkalmam megállapítani, hogy így ültében és mozdulatlanul is kileng vagy 15 centimétert jobbra-balra, valamint, hogy az arcizmai már merevek, mimikára nem számíthatok. Csuklott egyet és a következő kérdéssel lepett meg:

„Kommunista maga Paranoid elvtárs?”

Ez akkoriban olyan kérdés volt, ami egyenértékű volt a szexuális beállítottságra vonatkozó (negatív ) érdeklődéssel. Ösztönszerűen válaszoltam:

„Ezen még nem gondolkoztam őrnagy elvtárs.”

„De a párt politikájával ugye azért egyetért?”

„Nagy vonalakban feltétlenül.”

„És akkor kész azt tevékenyen támogatni is?”

„A magam szerény eszközeivel.”

Fogalmam sem volt, hogy hová akar kilukadni, enyhén szürreális volt az egész, a sejthető válasz miatt már a bevonulásunkkor is kerülték annak a firtatását, hogy mi a véleményünk bármiről is, mert nagyon jól tudták, hogy nem örülnének annak, amit hallanának.

Néhány újabb csuklás után az őrnagy mélyen a szemembe nézett és nagyjából a következőket mondta:

„Paranoid elvtárs, nem mindenki olyan elkötelezett, mint maga. Sajnos vannak olyanok is, akik nem támogatják teljes mellszélességgel a párt irányvonalát, sőt mások elkötelezettségét is igyekeznek megingatni. Bizonyára az ön környezetében is vannak olyan személyek, akik a kapitalizmus talmi csillogásától megszédülve a dolgozók érdekeivel ellentétes politikai meggyőződésüket hangoztatják és másokat is befolyásolni igyekeznek? Nem szabad engednünk, hogy a szocializmus védelmére hivatott fegyveres szervezetek berkeiben ilyesmi üsse fel a fejét.”

Igyekeztem okosan és főleg kérdően nézni, mert kezdett leesni, hogy mire akar rávenni.

„Bizonyos vagyok benne, hogyha maga ilyesmit tapasztal, azt maga jelenti a feletteseinek, illetve nekem. Abban is biztos vagyok, hogy pártunk és kormányunk, illetve az ön feljebbvalói honorálják ezt a példamutató szolgálatellátást. Nem tudom hogyan képzeli a jövőjét, de a rendőrség, illetve az egyéb fegyveres szervezetek örömmel látják azokat az intelligens fiatalembereket, akik a sorkatonai szolgálatuk alatt tanúbizonyságot tesznek a rátermettségükről és a nép iránti odaadásukról.”

„Igazából nem vonzódom a fegyverekhez őrnagy elvtárs.”

„Nem csak fegyverrel lehet szolgálni a néphatalmat, hanem az élet bármely területén. A felsőoktatásban, a munkahelyeken, bármelyik közösségben. És a párt mindig tudja kiben bízhat meg. És mindig megbízható embereket akar látni a fontos helyeken. Gondolkozzon el ezen. Aztán ha meggondolta keressen meg valamelyik nap az irodámban. Rendben?”

„Meggondolom, őrnagy elvtárs.”

Feltápászkodott, erős, férfias kézfogás szemkontaktussal, majd egy oldalazó tánclépés, aminek a keretében lekoccolta az ajtófélfát, káromkodás, majd elhalkuló dúdolgatás ahogy távolodik a folyosón.

Azt most homályban hagyom, hogy politikai éleslátásból, vagy erkölcsi okokból nem látogattam meg az őrnagy elvtársat.

Sosem fogom megérteni azt az erkölcsi álláspontot, amely szerint az „ügynököket” (jelentsen ez a szó bármit is) még 20 év után is jól meg kell szívatni, míg azok akik a rendszert a legfelsőbb szintekig működtették és a hálózat előnyeit a rendszerváltás után is a végletekig kihasználták politikailag és gazdaságilag, vígan élnek és továbbra is aktív szerepet játszanak az ország irányításában és boldog tulajdonosai a privatizált közvagyonnak. Minimum, hogy már logikailag is fordítva kéne kezdeni ezt az egészet.

Ez ugyebár egy indulatblog. Praktikusan arra szolgál, hogy kanalizálja azokat az indulatokat, amelyek felhorgadnak az emberben a mindennapi hírfogyasztás folyamatában. Ha nem tudnánk kiengedni a gőzt, még a végén felkeresnénk valamely eltévelyedő felebarátunkat és egy softball (mert ugyebár felvilágosult fasiszták vagyunk vagy mi?) ütővel próbálnánk átrendezni a gondolatokat a kobakjában. A modern ember sajnálatos módon meg van fosztva attól, hogy lincseléseket látogathasson csekély belépti díj ellenében, vagy hogy fustéllyal rámenjen a haragosára, ezért vagy kommentel a neten (ami a távolodó buszról történő ökölrázással egyenértékű), vagy ha szeret sok rosszat olvasni magáról akkor blogot ír. Bizonyára a tudatalattinkban az munkál (mármint nekem és az Androidnak, illetve nekem és a Paranoidnak, ahogy tetszünk egymásnak), hogy pozitív hatást gyakoroljunk embertársaink lelkivilágára. Ezért próbáltuk mindig arra orientálni a Kedves Olvasókat, hogy embertársaikat azok személyes tulajdonságaik és cselekedeteik okán gyűlöljék, nem pedig azért, mert például zsidók, cigányok, buzik, vagy liberálisok. Szerencsére a felsorolás első három tagját nem én soroltam egymás mellé rosszindulatból, hanem a liberálisok (állítólag) jóindulatból, tehát ha jól értem magam akkor a liberális odatuszakolásában nyilvánul meg a tudatalattimban rejtőzködő Gyűlölet.

Ráadásul pechemre, iciget, cigót, buzeránst is ismerek rendeset, sőt még liberálisat is, amivel tudom, hogy kilépek a realisztikus történetmesélés keretei közül, de ha én nem tudom feldolgozni, ti is szenvedjetek meg vele.

Politikai ellenfeleink dehumanizálása sajnos nem vezet oda, hogy világos legyen számunkra, mi a franc bajunk van velük, élvezettel gyújtanánk rájuk az alsónadrágot, de kásásan fogalmazzuk meg, hogy pontosan miért is.

Sőt sajnálatos módon rendszeresen kapok azon becsületes fasisztákat, hogy a fogalomhasználatukba beette magát a liberális métely.

És ez az alapvető problémánk, a liberális fogalomhasználat teljes győzelmet aratott a világ leírására szolgáló fogalomrendszerek versenyében, sokaknak olybá tűnik fel, hogy ez egy objektív, tudományos, egyedül lehetséges rendszer (módszer), sőt a vitát már le is zárták a liberalizmus által eldöntött kérdésekről. Élet és halál, szabadság és egyenlőség, vallás és hit, testvériség és szolidaritás, nemzet, jog és demokrácia, kisebbség vagy többség csak a liberális felfogásban értelmezhető, az ebből történő bármilyen kilépés nem más, mint az auswitz-i vonat kerekeinek kattogásra történő alakzatban menetelés.

Nem vitatkozhatunk a liberálisokkal, mert elfoglalták a fogalmakat. Ha kimondom azt hogy szabadság vagy hogy haza, nem azt mondom amit mondani akarok, hanem azt, amit mondanom kell szerintük. Ha azt a szót használom, hogy zsidó, cigány, vagy akár azt, hogy meleg, nem én döntöm el, hogy mit is akartam mondani, hanem ők. És a legszörnyűbb, hogy már én is elhittem nekik, hogy a cigány szó feltétlenül valami rosszat jelent és nem gyermekkorom Józsiját és azt az utánozhatatlan stílust és hanghordozást, ahogy alkudozik, vagy hogy Gézuka problémája az, hogy nem büszke melegségére és nem az, hogy a homoszexualitás nem feltétlenül tesz boldoggá, vagy, hogy Zoli zsidóviccei öngyűlöletre utalnak és nem humorérzékre.

Tehát egy olyan projektet hirdetek meg (persze a szokott igénytelenséggel), hogy az alapvető természetes fogalmakat helyezzük vissza régi környezetükbe, illetve úgy aktualizáljuk őket, hogy mentesek legyenek a liberális elfajulástól.

Vegyük vissza a fogalmainkat és akkor visszakaphatjuk a világot is.

folyt. köv.