Elnézést a hosszú címért.
Objektíve, miután szocialista főcsávók mindenféle pereputtyát lehetett, ez nem is kérdés.
Na de így, forradalom után?
Az ilyesfajta döntések két szempontból tanulságosak, egyrészt a devizahitelezéshez képest egyszerűek, mint a bot, másrészt pedig bemutatható rajtuk a az új kormány ügykezelési metódusa. Magyarul tanultak-e a fiúk valamit, vagy visszakanyarszunk a légügyi famíliához (torgyán doktor, ha nem rémlene).
A minisztériumi főosztályvezetés nem politikai funkció, tehát a forradalom nem érinti, az állás betöltője nem politikai kinevezett, hanem szakember. Vezetői tapasztalattal, mert ekkora bazi nagy minisztériumok főosztályainak irányítása nem sajátítható el holmi vezetéselméleti szemináriumok szorgalmas látogatásával.
Halvány fogalmam sincs arról, hogy jelen példánk alanya egyébként alkalmas-e az állás betöltésére, de a kinevezését kommentáló sajtóérdeklődés meglepetésként érte a minisztériumot, amit az alábbi, a válaszukból szemléző idézet is mutat:
Azért ezen még dolgozni kellett volna egy kicsit, mert gondolom nem ezt kérdezték, másrészt ilyesmit semmilyen kérdésre nem válaszolunk. Illetve akkor, ha nem tudunk értelmesen válaszolni a kérdésre. Akkor viszont nem sajtósnak megyünk.
Amióta Hoffmann Rózsa sajtósa új dimenzióba helyezte a digitális írástudatlanság fogalmát a Hírcsárda helyreigazításával, már tudom miért panaszkodtak mindig a jobbos politikusok, hogy az összes médiaiskolát, meg kommunikációs tanodást és szakot nyüves baller bértolnokok működtetik. De ennyire szarul azért nem állunk.
Tehát jószándékom jeléül, ingyért, ideírom, hogy miképpen is kell kezelni egy ilyen helyzetet, mert nagyon nincs kedvem szdsz szavazókkal arról kommentelgetni, hogy nemcsak koncentrációs táborok lesznek, meg háromhetes ülésezés, hanem nepotizmus is.
Tehát, az ízlésünkre, meg az élettapasztalatunkra hagyatkozva belőjük, hogy első látásra a szakmai alkalmassága és minden egyéb képesség tekintetében megfelelő kinevezettünk pedigréjében nincs-e olyan valami paca, amire az okvetetlenkedő sajtó rámozdulhat. Például, ha valakit Orbánnak hívnak, el kell mondani, hogy nem rokona szeretett miniszterelnökünknek. Ha meg az, akkor rögtön el kell mondani, annyira alkalmas, meg sőt. Fel kell sorolni azokat az objektív és felettébb szakmai eljárásokat, amelyek segedelmével arra a kétségbevonhatatlan következtetésre jutottunk, hogy unokaöcsénk a legalkalmatosabb az állás betöltésére. Egy profival meg kell íratni rendesen az önéletrajzát, hogy ne legyen benne a szörfoktatói múlt és benne legyen a 4 hét nyári gyakorlat a Lehman Brothers-nél (illetve most már úgy, hogy 4 hét Londonban egy világcégnél).
Ha magunktól nem érezzük, hogy az illetőbe beleköthetnek, akkor kérdezzük meg a portást (olyat, aki már néhány éve ott nyomja), például hogy „Lojzi bá' hány éves szok lenni egy főosztályvezető?”
Mindez akkor is érvényes, sőt akkor különösen, ha az illető tökéletesen alkalmas, de a szülei szerencsétlen névválasztása, vagy késői gyermekvállalása okán gyanú alá esik.
Szóval az én finom politikai ösztönöm azt súgja, hogy ezt azért egy kicsit jobban meg kéne magyarázni.