Kb száz napja van hivatalba a kormány. Ettől mindenkit olyasfajta értékelési láz ragadott el, mint az x faktor zsűriét hivatalból.

A száz napban az a szép, hogy a közigazgatásban jártas emberek számára egyértelmű, ennyi idő alatt éppen arra telik az új kormánynak, hogy egy már a valósághoz közeli állapotot sugalló, áttekintő képet összehozzon az ország állapotáról. Amit kormányzás címén ilyenkor művelni szoktak, az azoknak a prekoncepcióknak a tényekhez nem feltétlen ragaszkodó átpaszírozása, amiket még ellenzékben sikerült összehozni.

Ha a korábbi szocialista kormányokhoz hasonlítjuk a jelenlegit, akkor egy tökéletes egyezést tapasztalhatunk: Azoknak is és a mostaniaknak is sikerült minden posztra, ami eszükbe jutott az első hirtelenkedésben, a saját embereiket kinevezni.

A Fidesz persze sokkal rátermettebb, mint a szocialisták, hiszen mindemellett sikerült élniük többségükkel és például képesek voltak balhé és pártszakadás nélkül köztársasági elnököt választani. Ha emlékszik még valaki ez az mszpszdsz többségnek volt hogy nem sikerült.

Kétségtelen, hogy a kétharmad a felettébb barátságos köztársasági elnök segedelmével túl tud terjeszkedni a hazánkban szokásos foglalási technikákon, de azért eltart egy darabig, amíg a mszpszdsz 8 éves működése során elért tökéletességet elérik.

A kormányzás valóságos tartalma azonban a következő költségvetésből derül majd ki, valamint abból az alkalmazkodóképességből, amit a valós problémák irányában tanúsít majd a kormányzati aprómunka során az új hatalom.

Két a kormányzati és törvényalkotási aprómunka körébe tartozó lépés mutatja meg leginkább annak a veszélyeit, amikor alapos előkészítés és elemzés nélkül, bizonyára a gyors és hatékony beavatkozás szándékával ugrottak neki a problémának.

Az egyik ilyen az ötven igazolatlan órányi iskolai hiányzás utáni szankciók bevezetése.

A felvetés maga üdvözlendő, az iskolakerülés tömegessé vált az elmúlt néhány évben, már-már gyakorlatilag ellehetetlenítette az iskolarendszer bizonyos elemeit és rombolta az egészének a maradék tekintélyét. A meglévő szankciókat (pl. pénzbüntetés) a jegyzők nem alkalmazták. Ennek okai szerteágazóak, de sem a közigazgatás, sem a gyermekvédelem nem rendelkezett valóságos szankcionálási lehetőséggel, vagy bármilyen egyéb beavatkozási eszközzel a rábeszélésen kívül. Sólyom László pedig egyik utolsó döntésével kegyelemben részesítette azokat a szülőket, akiket a bíróság letöltendő szabadságvesztésre ítélt a gyermekeik iskoláztatásának évekig tartó, folyamatos elmulasztásáért.

Az ötven óra azonban majdnem két hétnyi tanítási nap igazolatlan elmulasztását jelenti. Aki ennyit lóg, azt az iskola már az esetek döntő többségében régen elveszítette, a tanéve valószínűleg ismeretszerzés szempontjából legfeljebb formális lesz, még ha le is osztályozzák végül (az ötven igazolatlan óra sokszorosa kell ahhoz, hogy valakinek már jogilag is értékelhetetlen legyen a féléve). A való világban, függetlenül attól, ami papíron, a nyilvántartásban van, azok a gyerekek „kezelhetőek”, akiket a lógások megkezdésekor elér a gyermekjóléti szolgálat, vagy optimista alapesetben a szülő. Az ötven óra után következő „védelembevétel” nevű jogintézmény pedig mostanra gyakorlatilag a vicc kategóriájává süllyedt hatékonyságát tekintve, azokban a társadalmi csoportokban, ahol a legnagyobb szükség volna a beavatkozásra.

Az egész rendszer beteg, a meghozott jogszabályi változás pedig csak egy látszatintézkedés, annak megértése nélkül, hogy a teljes gyermekvédelmi rendszert úgy kell átalakítani, hogy képes legyen hatékonyan megakadályozni az iskolai lemorzsolódást. Hiába lesz ugyanis jobb a közoktatás, ahhoz a gyerekeknek meg is kell jelenniük ott és eleget kell tenniük nem csak megjelenési, hanem tanulási kötelezettségeiknek is. Ez utóbbi ténykörülmények nyolc évig meghaladták az oktatási és gyermekvédelmi kormányzat ingerküszöbét, gyanítom intelligenciaszintjét is.

Pedig „I love Hoffman Rózsa!”.

A másik hasonló, csak a rendszer egy elemére koncentráló lépés volt a húszezer forint alatti lopásokkal kapcsolatos hercehurca. Miként Pintér Sándort, szeretjük ezt az intézkedést is.

Azonban mindig elfelejtődik, hogy a büntetőrendszer egy egész, amelybe nagyon ritkán lehet úgy belenyúlni, hogy nem hozunk létre aránytalanságokat, abszurditásokat, diszfunkciókat, amelyek aztán embertelenségekhez és az egyébként elvileg támogatható intézkedések rosszhírűvé válását eredményezik. A három hobbitolvaj kamaszlány esete tökéletesen rávilágít erre a jelenségre.

Ha a rendszer legalsó pontjain, relatíve kemény intézkedési lehetőségeket vezetünk be, akkor fel kell készíteni arra az azt végrehajtó állományt, hogy a keményebb szankciók és intézkedések mechanikus alkalmazása értelemszerűen vezet egyes érintettek érdekeinek nagyobb sérelmére.

Köznyelvileg: Ha nagyobb bunkóval sunyunk oda, akkor ha tévedünk a sunyás alanyát illetőleg, akár a bűnösség, akár az elvetemültség tekintetében, akkor a végén nagyobbat is tévedtünk, nagyobb igazságtalanságot is követtünk el. Ezt pedig nem szeretnénk, ugye?

Arról nem is beszélve, hogy jól látható, a büntetési rendszer és módszer szigorítása felfele nem történt meg, a szabálysértések és a bűncselekmények következménye nem aránylik mindig megfelelően egymáshoz.

Mindkét lépés esetében komoly minőségi reparációra van szükség. Amennyiben néhány hónapon belül ez nem történik meg a tapasztalatok alapján, akkor ezekben a kérdésekben joggal lesz kritizálható a hatalomgyakorlás minősége és módszertana.

Az önkormányzati választások után már nem lehet rövid távú politikai érdekere hivatkozni.