Akarom mondani a bankoktól. Az IMF-től. A Világbanktól.

A sajtószabadságtól. A köztársasági elnök jelölésétől. Az alkotmánybírók jelölésétől.

Akkor rémültem meg igazán, amikor arra ébredtem hajnali kettőkor a pincében, hogy pizsamában fehér festéket kevergetek egy ócska, a „KISZ szervezet tulajdona” jelzetű pléh csöbörben, amelyet még családunk elfajzott, a gyári „kisztitkárságig” süllyedt tagja mentett haza a korai hetvenes évek az éjszakai békeharcából. Ennek a szeánsznak integer része volt, hogy a progresszív fiatalok, szigorúan a munkaidőn kívül, a város nem műemléki védettségű, illetve frissen mázolt pontjaira (mert ezen feltételek teljesülésének hiányából korábban volt némi, a békeharchoz méltatlan ügyintézés a pártbizottságon) a rohadt imperialistákra dehonesztáló, a világ demokratikus fiataljaira remélhetőleg lelkesítően ható feliratokat helyeztek fel. A progresszió tüzétől hevült ifjak a háborús uszítókra mért acélkemény csapások előtt a terepen fellelhető italméréseket is útba ejtették. Ennek következtében nem csak a helyesírásuk és az írásképük romlott, hanem képtelenek voltak felmérni azt, hogy hol kéne elhelyezni azokat a feliratokat úgy, hogy a legjobban szolgálják a nemzetközi munkásmozgalom érdekeit. A „spontán” ifjúsági mozgalom végét az jelentette, hogy közvetlenül Saigon eleste előtt a városi kisz bizottság vesztesége festékes vödörben, időjárás álló fehér festékben és pemzliben elérte a népgazdaság teljesítőképességének határát. A pártbizottság, szembesülve az „anyagcsata” költségeivel, feloszlatta a „Halál AZ impraliStákra!” és az „EL a kezekel Vie” feliratok elkövetőiből álló kicsi és elkötelezett társaságot. De az emberi haladás örök mementójaként vagy negyven évig virított az „El a kezekel Vietnámtó!” felirat a három, a háború óta lakatlan házból álló zsákutca két házának falán, az időtlenségbe meredve figyelmeztetve a haladó ifjúságot az imperialisták mohóságára.

A feliratot ugyan megkísérelték kijavítani, de a pártbizottság állományából egy funkcionális analfabéta elvtársat küldtek, aki sem a betűtípust nem tudta lemásolni, sem a helyesírásra nem volt rálátása.

A rokont kiemelték, „függetlenített” kisztitkár lehetett volna, de ő a politikai karriert mérnöki előmenetele megtámogatásának és nem életcélnak szánta, három hónap után dühében disszidált és dúsgazdag fejlesztőmérnökként vitte el a májzsugor negyedik felesége mellől nem sokkal a rendszerváltás után. A feleségek miatt persze nem örököltünk tőle semmit, de legalább az elmúlt harminc évben nem kellett vödröt vásárolni senkinek a közvetlen rokonságból. A festék persze hamar beszáradt, a pemzlik szőre pedig egyszerűen elbomlott. A vödrök azonban a szocialista ipar remekei, van amelyik még most sem rozsdásodik. A felirat egészen tavalyig megvolt, amikor is a városi párttitkár építési vállalkozóként fungáló unokája kirakatta az önkényes lakásfoglalókat (önkormányzati költségen) a három házból és 35 lakásos lakóparkot rittyentett a helyükre.

Mint már mondtam igazán megijedtem, mert amikor a lábamra dőlt tíz egymásba helyezett vödör, és alvajárásomnak véget vetett a bal nagylábujjam zúzódásos sérülése, a következő feliratot fedeztem fel a szuterén szenes falán:

„El a kezekkel a jegybank elnök fizetésétől!”

A jelenség metafizikai elemzése szerint amellett, hogy rejtett hajlamom van a progresszióra, a vödrök aurája, miután bevételezték őket a „kiszbizottság” állományába és a nagyterem színpada alatt végighallgattak két teljes kihelyezett marxista-leninista esti egyetemet, annyira erős, hogy a velük való fizikai kontaktus még így negyven év után is előidézi a megvilágosodást és a haladó, korszerű, etikus, a proletáriátus érdekeit szolgáló eszmék befogadását.

„Éljen a jegybank elnök 8 milliós fizetése!”

Na tessék, ez meg automatikus írás volt.

Teljesen természetes, hogy akkor is tartanunk kell a hiánycélt, ha éhen döglünk. Egyértelmű, hogy a külföldi tulajdonosokat nem adóztathatjuk meg, hiszen ők profitot termelni jöttek ide, nem adót fizetni.

Természetes, hogy az EU, meg az IMF sokkal kedvesebb a baloldali, mint a nemzeti kormányokkal. A fasiszta, nacionalista csőcselékkel keményen kell bánni ám!

Nincs szánalmasabb annál, mint amikor egy szutykos kis balkáni állam diktátora egyenrangúnak képzeli magát a nagy Sztálin Elvtárssal.

Az elállatiasodott ellenzék, miután egyéb már nem jutott eszébe, a liberálplutokrata-judeobolsevista világösszesküvés félelmetes erőit felhasználva, elintézte, hogy a Bors című újság a hőség sújtotta lakosságot Szenes Andreával fenyegesse.

Évek óta beszélünk a politikai helyzet elfajulásáról, de ehhez képest a Nyilatkozat kifüggesztése maga a demokrácia hárfájának lágy muzsikája.

Andrea a Horn érában türemkedett be a közszolgálati televíziózásba, ami már akkor is bőrkiütéseket okozott arra érzékeny esztétikai érzékkel és ízléssel rendelkező egyéneknél. Akkori kormánypárti képviselőkkel készítgetett alácsókolós interjúkat, amiket D. illetve D.-F. Tomika nehezményezett, aminek jutalmául ő lehetett az első nem kormánypárti, de legalább belvárosi jellegű alany. Teljes balladai homály rejti azokat az erővonalakat, amelyek őt az első Orbán kormány idején oly magas pozícióba repítették. Mindkét változat riasztó, akár maguktól, akár a kisgazdák nyomására helyezték el Andreát, fogalmat alkothatunk arról a közegről, ahol a felvetéstől nem esnek le azonnal röhögve a székről.

Emlékeim szerint alelnöki tevékenysége (pénzügyi részleteit nem ismerem) nem okozott érezhető állagromlást a tévé műsorában. A királyi tévé gyakorlatilag 1990 óta gáz, ciki, legfeljebb az változott, hogy a vállalhatatlan kormánypártiságot milyen színvonalon adták elő.

Ennyit a kétharmad sem bír ki.

Egy bizonyos napi átlaghőmérséklet felett elveszítem a szokott toleranciámat, és a mindent elborító emberi hülyeség elkeserít hirtelen.

A legutóbbi sírógörcsöm oka az a jelenség, hogy hogyan reagál szeretett hazánk politizáló lakosságának nem csekély hányada arra a tényre, hogy egy másik része kifüggesztett holmi hivatalokban valami nyilatkozatot.

Magával a nyilatkozattal egyszer volt alkalmam találkozni, ha jól emlékszem Orbán Viktor előadásában. Hát formailag nem egy nagy eresztés. Ennél bármikor, egy csekély összegért különösen, sokkal jobbat fogalmazok. Tartalmilag is el lehet mélázni rajta, hogy manapság szabad-e ekkora pátosszal rámozdulni a témára, nem túlzás-e azt gondolni, hogy a lepusztult bazdmegelős lakossági átlag képes-e felfejteni a szöveg mélyrétegeit?

Attól se vagyok hasraesve, hogy egy olyan parlamenti határozatot nyomatnak, amelyet csak a Fidesz-KDNP szavazott meg. Egy ilyesmit igazán csak az legitimált volna, ha a komcsik kivételével mindenki megszavazza. Vagy legalább az LMP.

Persze a jelenlegi kormányzat felhatalmazása és hatalma e nélkül is meglehetőst nagy, így miért is ne levelezhetne szeretett választóival?

Miért is nem lehet egy parlamenti határozatot, amelyet egy kétharmados többség fontosnak gondol kiplakatírozni mindenfelé?

Azon lehet vitatkozni, hogy miért is él bennük ilyen gerjedelem, valamint azon is, hogy nem-e kéne felvenni valami csávót a szövegek gondozására, de a kommunikáció tacepaós formájának felelevenítését a rákosi-rendszer gyakorlataként üdvözölni az aránytévesztés tankönyvi alapesete.

Orbán Viktor és a Fidesz tényleg azt gondolja, hogy ők most történelmi felhatalmazást kaptak arra, hogy itt és most belecsapjanak a lecsóba. És tényleg a demokráciában lehetséges legnagyobb felhatalmazást kapták, sőt, híresen széthúzó nemzetünk viszonylag nagy tömbje támogatja törekvéseiket, gyanítom amióta mérik az ilyesmit, a legnagyobb. A dolog történelmi persze csak akkor lesz, ha jól kormányoznak, de valljuk meg egy ilyen politikai, közjogi rendezkedéshez nemcsak erő, hanem lelki hevület is kell, amit ilyesfajta gesztusokkal kívánnak közvetíteni a lakosság felé.

Lehet, hogy másfajta gesztusokat kellene választani.

Egyértelmű persze, hogy a Fideszt és „reformjait” rühellő emberek számára jelenleg az egyetlen fegyver a Fidesz ellen a közhangulat rombolása. Amire ez a kifüggesztősdi kiváló alkalmat szolgáltat.

Tanulni kéne a múltból. 1998 és 2002 között rendszeres programja volt a baloldali értelmiség ikonjainak, hogy a lukács györgy szellemétől nyert ektoplazmában fetrengve rettegték a sátánt, mert Orbán Viktor a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke szerda reggelente rendszeresen interjút adott a közszolgálati rádióban. Ezt az eseményt is a demokrácia nyílt színi lemészárlásaként tételezték.

A Fidesznek tanulnia kellene abból, hogy ellenfelei milyen stratégiával és taktikával nyuvasztják. A mai Magyarországon a patetikus, pátoszos hangnem nem menő.

Azoknak pedig, akik kritikával és nem gyűlölettel viszonyulnak a Fideszhez és Orbán Viktorhoz, meg kell tanulniuk, hogy a ballib véleményformálók kórusának témái csak jól hangzanak, de csak az eszelős gyűlölet hajtja őket.

Orbán Viktor beszél hozzánk. Miután ő a miniszterelnök, szerintem tanácsos meghallgatnunk és megérteni mit is akar. És ha nem tetszik amit akar, akkor meg tanácsos nem egyből elküldeni az anyjába. És nem azért, mert elvisz az AVH, hanem, mert mindannyiunk érdeke, hogy a kormány érzékelje és komolyan vegye a közhangulatot és nem csak érzelmi, hanem érdemi kérdésekben is.

Az elmúlt években a blogszféra, úgy összességében független és sokszínű bírálója volt egy teljesen kontrollálatlan, erkölcstelen hatalomnak és sokat tett annak látványos bukásáért.

Ez egy másfajta hatalom, ha igaz, és akkor nincs értelme ugyanúgy basztatni, mint az előzőt.

Ezt is meg tudjuk buktatni röpke nyolc év alatt bizonyosan. De talán ez jobban nevelhető, különösen ha emberi hangon beszélünk vele, és talán tanul is valamit.

Ennek talán több értelme van.

Én értem a viccet, de ez a névsor nem vicces és az erkölcsi értéke is csak annyi, amennyit egy havas henrik, Fekete Pákó, biszku béla triászból ki lehetne préselni. (Persze elnézést kérve Pákótól, hogy ilyen kétes alakok társaságában emlegetem.)

A horváth csaba, akit a tehetsége az mszp budapesti elnöki székébe repített és aki egyúttal annak főpolgármester jelöltje is e három illusztris személyt ajánlja az LMP-nek kettőjük közös jelöltjének. A címben szereplő hármat persze, mert ez nem evidens ugye, pusztán a nevek alapján.

Az, hogy az mszpszdsz konglomerátum elmebeteg, retardált szociopata tolvajok gyülekezete, azt viszonylag hihetően bizonyította az elmúlt két ciklus kormányzati teljesítménye. De azt, hogy minden értelmesnek vélelmezett cselekedet, amit ennek a bandának tulajdonítunk valaha is csak a véletlen következménye, azt mindennél ékesebben bizonyítja ez a névsor. A csabika, az ingyenesség feltalálója lehet, hogy ezúttal is csak a nagymamáját kérdezte meg, mielőtt önálló politizálásba kezdett, habár erre feltehetőleg felhatalmazása van, hiszen sikeres városvezetői tevékenysége folyományaként lobbizták fel Tarlós István étlapjára könnyű előtelnek.

Ez a jelölési logika a tökéletesség spétjével ajándékozza meg Orbán Viktor személyzeti politikáját, ezen az alapon a torgyán jocót kellet volna elnöknek jelölnie annak idején.

Három ilyen alakkal előhozakodni a jelenlegi helyzetben olyasfajta rövidlátásra vall, amelyet csak Lukács Györgybe hődült, az antiszemitizmus elleni harcra felesküdött baloldali értelmiségiek kizárólagos társaságában eltöltött élet alatt lehet megszerezni.

Igazságügy miniszterként, operatív vezetőként bárándy annyira megbukott, amennyire csak lehet. Arról nem beszélve, hogy a legótvarabb ballib politikai irányzat reprezentánsa, mszp-s mezben ugyan, de a mostanra teljesen felszámolódott szdsz sátánon túli, az örök sötét felé eső elveit képviseli egy pedofil sorozatgyilkos óvodai felvételi beszélgetésre tartalékolt stílusában.

A vágóról mindent leírtam már, az ő személyének felvetését az teszi különösen realisztikussá, hogy a szóbajöhető szakterületek egyikén sincs meg az elemi tapasztalata sem.

Az szdsz egykori elnöke pedig annyira elfogadható személy LMP-és körökben, mint egy tőzsdespekulációval foglakozó, természetvédelmi területen nukleáris hulladékfeldolgozót építtető, rasszista ork.

Vajon milyen kényszerképzetek sugallják az mszp-nek, hogy a magyar politikai spektrum legbalszéléről turizott primitív droktrínerekkel meg lehet szerezni az éhező panelprolik és az újbalos idealisták szavazatait? Ráadásul ez utóbbiak pont azért alakultak meg, mert feltűnt nekik, hogy szeretett pártjuk nem más, mint a szervezett bűnözés egy különösen gusztustalan újragondolása.

És Budapest is elesik. Néztek majd bután, amikor a Tarlós leveri az okulárétokat.

Újonnan választott elnöke lészen nemsoká a Magyar Köztársaságnak.

E magasztos pillanat közeledtére bepárásodik szemünk, elszorul torkunk, és kutatja lelkünk, ki lesz majd az, aki felmagasztaltatik.

Ez különösen annak fényében érdekes, hogy ennél jobban csak az mindegy, hogy gréczy zsolt vajh tudja-e forróbban szeretni az ő ferencét.

1990 óta ugyanis a mindenkori köztársasági elnök felettébb keveset tett hozzá rajongott demokráciánk működéséhez.

Mindannyiotok árpi bácsija annyira közel állt az szdsz-hez, hogy csak a különösen bonyodalmas sziámi ikrek szétválasztásában rutinos sebész tudta volna eldönteni, hogy hol ér véget pethő iván és hol kezdődik a független demokraták e mértékadó díszpéldánya. Az „első” köztársasági elnök méltó folytatója ebben a magyar történelmi hagyománynak, miszerint a legfőbb közjogi méltóság egyszerre nem rendelkezhet a következő tulajdonságokkal: Becsület, Ész, Bátorság, Integritás. A legjobb persze az, ha mindegyiket mellőzi, hiszen néhány szerencsés történelmi pillanatot leszámítva az önálló akarattal rendelkező szimbolikus méltóságok eltakarítása a végrehajtó hatalom részéről, ki szokott váltani, mind társadalmi, mind nemzetközi felzúdulást.

Még ha fel is tesszük, hogy 90 és 94 közötti tevékenységét valamiféle elvi alapállás vezényelte és nem a tartótisztje, akkor is elfogadhatatlan, hogy látványos tétlenségével és hallgatásával hozzájárult Horn Gyula (a Gyula legalább politikus volt és nem is tehetség nélküli, sőt, persze szigorúan csak szocialista utódaihoz képest, neki még becsülete is volt) miniszterelnökségéhez. Pedig az akkori politikai helyzet megengedte volna, hogy a diktatúra egy emblematikus figuráját erkölcsi alapon taszajtsák ki a legfőbb hatalomra esélyesek közül. Ha ez megtörténik, és világossá válik, hogy a diktatúra derékhadából nem választható miniszterelnök, akkor ma nem itt tartanánk. És ennek kinyilvánítása a demokrácia működése felett őrködő köztársasági elnök feladata lett volna elsősorban. Ki másé?

Mádl Ferencnek is megadatott a történelmi lehetőség, hogy politikai döntés helyett erkölcsi alapon ítéljen. A megyó nevű politikai képződményről hamar kiderült, hogy a diktatúra egy szakaszában pont a helyén volt, na nem miniszterként, hanem akkor, amikor a titkosszolgálatok pszichológiai szakértelmének eklatáns példájaként, arra használták amire alkalmas és való. A kollégái megfigyelésére, szimpla vamzerkedésre. Azért erre, mert képességei, erkölcsi alapállása, hajlamai és ambíciói erre alkalmassá tették. És csak erre. Az akkori köztársasági elnöknek pedig szintén nem volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, akár a saját politikai sorsa árán is, hogy kimondja: Egy ilyen ember nem lehet a köztársaság miniszterelnöke.

Az elmúlt húsz év köztársasági elnökei közül Sólyom László emlékeztet leginkább arra a képre amilyennek e méltóságnak lennie kéne. De éppen ezért az ő felelőssége a legnagyobb, hiszen őt sokan képesnek gondolták arra, hogy valóban megvédje az államszervezet demokratikus működését.

De nem tette.

2006-ban hallgatott, pedig abban az évben a demokrácia számtalan halálos sebet kapott a győztes pártoktól és a hatalomban maradó miniszterelnöktől. Pontosabban megszólalásainak és cselekedeteinek ereje nem álltak arányban a nemzet és a demokrácia sérelmére elkövetett cselekményekkel.

Sólyom László azt mutatta meg, hogy képtelen kilépni jogász gondolkodásának keretei közül és nem kíván konfliktusokat vállalni a demokráciát kiüresítő, rabló, csaló bagázzsal szemben, hanem az alkotmány legszűkebb értelmezésénél maradva, néhány szofisztikált mondattal letudta demokráciavédő szerepét.

Pedig nem csak ezért fizetjük. Hanem azért, hogy valóban a legfőbbként, akár személyes (és nem csak politikai) kockázatot vállalva, valóban megvédje az alapvető eszményeket.

A politika adott esetben megkíván drámai gesztusokat, végletes cselekedeteket. De csak akkor, ha a helyzet is végletes és hiteles emberek tesznek ilyesmiket.

2006-ban és értelemszerűen az azt követő években egyre nehezebb teherként cipeljük, hogy vezető politikus nem követhet el olyan politikai bűnt, amely indokául szolgálhatna távozásának. Sőt 2006 után ez már bizonyos köztörvényes bűncselekményekre is kiterjesztésre került.

Ha az elmúlt 20 évben a köztársasági elnökök valamelyike egyszer is azt monda volna, hogy elég, hogy itt van a demokrácia vége, hogy neki és az adott miniszterelnöknek nincs helye egyszerre a magyar közéletben, nem itt tartanánk.

Semmiféle erkölcsi mérce nem létezik, a köztársasági elnök csak jelképes jogi gesztusokat tehet, ha úgy gondolja, hogy alkotmányos feladatköreinek megfelelő kihívásokkal kerül szembe. Pedig feladata nem jogi elsősorban, hanem tekintélyre alapuló, mert az elé kerülő problémák jogilag alapvetően nem megfogalmazhatóak.

Tekintélye pedig nincs. Társadalmunk mai állapota nem kedvez a tekintélynek és mindent meg is tettek az elmúlt húsz évben, a balliberális értelmiségiek különösen, akik a közbeszédet befolyásolták, hogy ne legyen működő és hatékony tekintély, sem egyes ember, sem szervezet, ebben az országban. A köztársasági elnök tekintélyét az elnökök rombolták le a legjobban. Úgy, hogy észre sem vették, és úgy, hogy a politizáló társadalom sem vette észre igazán.

Illene végre megérteni, hogy Orbán Viktor túlhatalmát leginkább egy olyan elnök nyesegethetné hatékonyan, aki valamikor 2006 szeptemberében kirúgta gyurcsány ferencet a következő kedves szavakkal:

„Ön hazudott a magyar népnek, a nemzetnek, meghamisította a költségvetési adatokat, tudatosan, előre megfontoltan, a hatalma megtartása érdekében. Csalással nyerte meg a választásokat.

Elvárom, hogy azonnal nyújtsa be a lemondását, valamint elvárom, hogy az önök szavazataival is oszlassák fel a parlamentet, hogy új választást írhassak ki. Önnel nem beszélek többet, a kézfogását nem fogadom. Elvárom, hogy ön soha többé ne vállaljon politikai-közéleti szerepet a továbbiakban.”

Informálisan pedig tudathatta volna a két kormánypárt vezetőivel, hogy amennyiben ez nem történik meg, lemond, annak egyidejű bejelentésével, hogy megszűntnek tekinti azt a demokráciát, amelyben elnöknek választották.

Na ez esetben lett volna futkosás, meg rendezkedés.

Amúgy meg a fletó és a bal-liberális politikai, értelmiségi és gazdasági elit eliminálásáért cserébe nem tűnik nagy árnak, hogy csökkentik a simor fizetését, kirugdalják a szoci képviselők feleségeit a köztisztviselői karból, újra buktatnak alsó tagozatban, újra megnyitnak börtönöket, vagy hogy konzervatív bírákat jelölnek alkotmánybírónak.

De így, úgy őszintén, nem mindegy kit választanak meg most elnöknek?

Van olyan csávó, aki igazán nemet mondana?

A mocskos kommunista tömeggyilkosok és a magyar „rendszerváltás” érdekes sajátsága, hogy olyan huszadrangú férgek, mint biszku elvtárs például, aki egyébként bizonyára példás családapa és kiváló nagypapa, belepofázhatnak abba, hogy hogyan, ki és mikor minősíti akasztófáktól ékes munkásságukat, hamár az ő felakasztásuk elfelejtődött valahogy.

Az ember tényleg nem tér magához, hogy ezeknek a csávóknak az orcáján milyen hihetetlenül vastagra sikeredett a bőr. Ahelyett, hogy otthon a pöcegödörben próbálnának beleolvadni a számukra megfelelő környezetbe, felveszik a nyugdíjat és fel vannak háborodva ha valaki rákérdez, hogy milyen is volt kirugdalni a sámedlit 18 éves, évekig siralomházban tartott gyerekek és orvostanhallgatók alól.

Arról nem is beszélve, hogy a nem utódpárt prominensei, hiller és mandúr elvtársak, akiknek már életkori okokból sikerült lemaradniuk a korszak akasztgatós részéről, és be kellett érniük kisebb súlyú bűncselekményekkel, kifejezendő tiszteletüket a mozgalom hardcore korszakának nagyjai iránt, elfelejtettek elfáradni az Országgyűlés kulturális bizottságának azon ülésére, ahol biszku elvtárs is szóba került volna, persze nem pozitív kontextusban.

Ott rontottuk el, hogy ezeknek az embereknek, hamár nem kellet nekik egy magánzárkában felolvasni minden egyes nap, napestig, maguknak hangosan sztálin elvtárs műveit, nem magyaráztuk el alaposan, hogy azért ez nem jelenti azt, hogy nem tarjuk őket az emberiség legaljának.

Ki kellett volna tagadni őket a rendes emberek közösségéből. Vagy legalább a kapujuk előtt kellett volna pisiltetni a kutyát.

Fel kellett volna venni a vallomásukat, hogy mindenki olvashassa tőlük az ilyesfajta mondatokat: És akkor elrendeltem, hogy kényszervallatás útján szedjék ki belőle a bűntársai nevét. Utasítottam, hogy a feleségét a munkahelyéről, a gyerekét a gimnáziumból rúgják ki. Keveseltem a halálos ítéletek számát. Elleneztem, hogy megkegyelmezzenek neki. Parancsba adtam, hogy lőjenek a felvonulókra.

Nem tettük. És most a vén gyilkos rinyál, hogy megzavarjuk a békés öregségét, pedig már vagy 50 éve nem akasztatott fel senkit.

Nem lehet megúszni, egyszer ki kell mondani:Nincs feledés, nincs bocsánat, nincs visszaút a becsületes emberek közösségébe.

Aljas gyilkos vagy és aljas gyilkosként fogsz meghalni is béla bá'.

Nem vettük el az életedet és a szabadságodat, de becsületed nincs, és nem is fogunk úgy tenni mintha lenne.

Az közismert tény, hogy minden becsületes magyar embernek elemi szükséglete, hogy legyen valami függősége. Az átlag mucsaiak nagy része a hagyományos magyar agysejtszivacsosítóra is rá van kattanva, persze a kávé, a cigi, a kertévé, a netes pornó és egyéb érdekességek mellett.

Mégis csak az alkoholizmus a virtigli magyar függőség és nem a mindenféle nyugati, illetve keleti huncutság, amely idegen a magyar néplélektől.

Az a tény, hogy a rohadt hortista-fasiszta, népelnyomó bitang úri rend volt szíves ezt a korlátozást megalkotni, amelyet minden azóta regnáló magyar kormány fenntartott, szigorúan a bevételek fokozása érdekében persze, csak azt bizonyítja, hogy a retrográd erők is hajlamosak néha az idealizmus mocsarába szédülni.

A házi „párlat” készítés, hogy szeretett miniszterelnökünk eufemizmus gyanús kifejezését használjuk, betiltása Magyarhonban, olyasfajta elvetélt kísérlet volt, amelyhez hasonlatosnak legfeljebb a levegő fogyasztásának mérséklésére vonatkozó, adójellegű, önbevalláson alapuló rendszer lenne tekinthető.

A pálinka ugyanis egy olyan viszonylag széles körben elfogadott fizetőeszköz, amely ellentétben a papírpénzzel, otthon is előállítható, viszonylag jó minőségben, egy-két gyümölcsfa, valamint néhány szerény technikai felszerelés segedelmével. Szorgalmasan elő is állította a lakosság élelmesebb része folyamatosan, minden rezsim alatt, a kb. egy millió magyar alkesz, valamint a további hasonlóan milliós nagyságrendű reménybeli hörpintő örömére, hiszen a házilagos előállítás és fogyasztás emberemlékezet óta már nem volt szigorúan üldöztetve a fináncok által.

Apróbb ház körüli munkák, szerelések, rövidebb, nagyobb erőfeszítést igénylő csoportos tevékenységek ellenértékeként és hangulatjavítójaként a nemzetgazdaság mikró folyamatainak olyan mindennapos része a pálinka, hogy nélküle nem csak a gazdasági közhangulat romlana drasztikusan.

Gyakorlatilag helyi pénzként is funkcionál, csak azért nem szorítja ki a forintot (a Grasham törvény érdekes alváltozataként), mert ellentétben az állami fizetőeszközzel ez nem csak elfogy, hanem a folyamat során meg is semmisül.

Attól nem kell félni, hogy a lakosság most hirtelen rászabadul a hullott gyümölcsre és jártasság híján mérgezi magát, ez csak a szeszgyártó nagyipar riadalma, mert félti bevételeit. A csillogó szemű szakértők szerint ugyanis az elemi gondossággal elkövetett pálinkafőzés következménye szinte mindig minőségibb főzet, mint amit a nagyüzem vegyileg, profitorientáltan megpróbál rásózni a gyanútlan és tapasztalatlan próbaalkeszre. A saját magad főzött páleszért ugyanis magad felelsz, és az értő fogyasztó nem csak a hátad mögött fogja kifejteni, kendőzetlen nyíltsággal, a véleményét, hanem rögtön a benyeldeklés pillanatában a szemedre lobbantja, ha az elején és a végén keletkező förmedvényt is beleeresztetted, a volumen növelésének kisstílű érdekének engedve.

Én magam más függőséget választottam (szex) és sose iszom pálinkát, de pártolom, hogy a kormány az emberi szabadságjogok kiterjesztése okán, a multinacionális szeszipar lelketlen hiénáinak, legalábbis részbeni, kikapcsolása útján kívánja a helyi erőkre bízni a bódulás módjának megválasztását.

„Párlat” emberek, „párlat”!!!!

Díjazzuk a fennköltség és a gyakorlatiasság eme életképes elegyét.

Amúgy meg az a fura rézből készült ekcájg a padláson, amit a nagymama még tud használni valószínűleg, az amire szükséged van most.

Ne felejts el rendszeresen májfunkciót nézetni.

Ne félj van kisebb is.

 www.orszagalbum.hu/pictures/nagy/1236901858.jpg

Hát persze, hogy mindenki jobban ismeri a magyar költségvetés állapotát, mint a magyar kormány.

Hát persze, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen megaszondták a brüsszeli demokraták, hogy a magyar költségvetés idei hiánya annyi és ezt az nem írja felül, hogy holmi költségvetési, meg gazdasági folyamatok mást mutatnak, meg hogy árvíz, meg belvíz, továbbá, hogy nem annyi.

Így jártunk.

Magyarország gyakorlatilag a 2003-as költségvetés elfogadása óta csődben van, hiszen akkor foglaltak először törvénybe olyan kötelezettségeket, amelyekre már a rövid távú fedezet sem volt meg. Az teljesen ízlés béli kérdés, hogy a gazdasági teljesítmény csökkenésének, valamint az államadósság és hiány finanszírozási költségnövekedésének melyik pillanatában mondjuk azt, hogy csőd. Konkrétan, hogy a jövő fölzabálásának melyik állapotát tartjuk már riasztónak. Szocialista felebarátaink, egészen visszafalták magukat a jövő hétig, hogy már csak a 25 milliárd eurós mentőcsomag mentse meg őket időlegesen. Érdekes folyamat ez, az elpusztított jövő mindkét irányba növekszik, a csőd egyre közelebb jön, míg következményeinek elhárítási periódusának vége riasztó sebességgel kúszik a végtelenbe.

Nem lehetünk csődbe, hiszen ez most az eu számára kellemetlen lenne nagyon, továbbá mi, miután minket rühellenek a legjobban hagyományosan Európában, nem reménykedhetünk semmiféle könnyítésben, vagy segítségben, még szimpátiában sem.

Az, hogy a gazdaság beindítására így semmiféle eszköze nem lesz az új kormánynak, az annyira se érdekli őket, mint az, hogy mennyit keres egy kínai gyermekmunkás.

Legyen minimális a költségvetési hiány, fizessünk, mint a katonatiszt, segítsük a multinacionális tőkét, mint eddig, és akkor esetleg, mérhetetlen liberalizmusukban és demokratizmusukban, eltűrik, hogy a szlovákiai magyarok az otthonukban esetleg még beszélhessenek magyarul, továbbá hogy meggyászolhassuk nemzeti tragédiáinkat és csatavesztéseinket. Persze nem túl hangosan és óvatosan, nehogy megsértsük valamelyik tömeggyilkost nemzeti hősként számon tartó ország érzékenységét.

Senkinek nem érdeke egy erős és érdekérvényesítő Magyarország. A mi szépen hízogató államadósságunk kamatait évtizedekre előre beleszámolták a tőke megtérülési mutatóiba.

Európai értékek? Ugyan.

Ezek a született demokraták és liberálisok nyolc évig mindent, de mindent elnéztek a megyó, fletó, bajnai triásznak, beleértve a költségvetési adatok rendszeres, nagyívű meghamisítását, a sokszor a nyugati multik érdekeit szolgáló gigászi méretű korrupciót, a tömegbelövetést, a rendszeres lecsatlakozást az orosz érdekek mellé, mert tesznek ezek nagy ívben az európai értékekre, pontosan annyit akarnak kihozni ebből a közép-európai eu bővítésből, mint annak idején a Szovjetunió a cccp nyugati irányú bővítéséből.

A lehető legtöbb hasznot.

És amíg a magyar állam és költségvetés pengeélen táncol, de fizetőképes, addig perkáljuk a legnagyobb kamatot. Ha lenne egy sikeres konszolidáció és gazdasági fellendülés, akkor elveszítenék a bevételeik és befolyásuk jó részét.

A legszomorúbb az, hogy az állítólag független magyar sajtó, gyakorlatilag egyöntetűen fordult a saját kormánya ellen, teljesen elhallgatva, nemcsak a eltérő, hanem az árnyalt véleményeket is.

Magyarország csődben van. Ha megint sikerül megakadályozni a valóban mélyreható és radikális átalakulást, és minden marad a régiben, valószínűleg az utolsó történelmi esélyünket veszítjük el, a legalább az ország méretéhez és egyéb kapacitásunkhoz illeszkedő, nemzeti erő és érdekérvényesítő képesség visszaszerzésére.

A jövőt az elmúlt nyolc évben éltük fel. Rosszabbul fogunk élni az bizonyos, pusztán csak az a kérdés, hogy a rövid és középtávú javulás esélye nélkül, vagy tényleg a javulás reális esélyének tudatában.

Ez utóbbit minden baloldali kormány megígérte egyébként 1948 óta. Minden egyes általuk kirobbantott válság után, általában ugyanazok, újra odaálltak a nemzet elé és újra megígérték, hogy legközelebb minden jobb lesz.

A ballib gondolkodásmód szerint most is fontosabb a spekulatív piac jóindulatát megnyerni, mint egyszer végre szembenézni a helyzettel.

Ezt a válságot most végre egyszer nem azokkal a módszerekkel kellene kezelni, amelyek használata minden egyes alkalommal új, még hatalmasabb válságok magvát vetette el.

Amikor Kósa Lajos egy konferencián ecsetelte a szerinte nagyon komoly bajban lévő hazai gazdaság állapotát, a hazai reakciók egyből az ő egészségügyi állapotára kérdeztek rá és nem a gazdaságéra.

Azt már megszoktuk, hogyha esik a forint, mindig keresnek egy olyan előzőnapi kijelentést valamelyik fideszes politikustól, amelyik alkalmasnak tűnik negatív piaci reakciók kiváltására. Az, hogy a forint évek óta hullámvasutazik, valamint csak a fideszes politikusok kijelentéseitől romlik, minden mástól javul (ha nem így lenne már 800 forint lenne egy euró) az marhára nem érdekel senkit. Az egyik legszebb maradéka a szocialisták mindenkori kampánystratégiájának, hogy nem tőlük, meg a gazdaságpolitikájuktól, hiszen attól csak javulhat, hanem természetesen Orbán Viktor felelőtlenségétől romlik bármelyik gazdasági mutató. Az is közismert tény, hogy jobboldali kormányok idején ugyanazok a gazdasági mutatók, ugyanazon az értékekkel a gazdasági összeomlás megkérdőjelezhetetlen jelei, viszont baloldali kormányok regnálásakor a sikeres gazdaságpolitika kétségbevonhatatlan ékkövei.

Ezért van az, többek közt, hogy a gazdaságról a saját anyukája sem tudja, hogy hogyan is van, meg persze attól, hogy az elmúlt nyolc éveben a pénz- és gazdasági miniszterek mindig a helyzetnek megfelelően hazudoztak.

Nálam jobban senki sem kívánja, (habár nincs devizahitelem), hogy Kósa Lajos csak a szokásos fideszes nyomulás keretében végezze terepelőkészítő munkáját és ne a tények birtokában nyilatkozzon felelősen.

Logikusnak tűnik ugyanis, hogy a Fidesz, heves vágyakozásában arra, hogy a következő választásokat is megnyerje, a teljes rovancsolást még az elején, úgy akarja lefolytatni, hogy ájulást színlel a gazdasági adatok láttán, majd lendületből mindent megváltoztat, miközben a szaros bilit, kb. 20 másodpercenként, az mszp már amúgy is bomlástermékekkel díszített kobakjára üríti. Ez logikus és szükséges lépés.

Világos, hogy egy teljesen működésképtelen országban olyan változások szükségesek, amelyek megrengetik a fundamentumokat és a mindennapi élet rutinjait is egyaránt. Ilyesmivel persze nem lehet választást nyerni, valamint nincs olyan politikai erő, még siker esetén sem, amely egymagában képes elvinni a balhét és ki is bírja a következmények teljességét. Miért is hibáztatnánk hát a Fideszt azért, hogy a trutyi 95%-áért felelős mszpszdsz bagázs nyakába akarja varrni a politikai felelősség döntő többségét az emberek előtt?

Persze lehet, hogy Kósa Lajos igazat beszélt. Az ő politikai arculatába belefér az, hogy a rossz hír bejelentése inkább növelje, mint csökkentse népszerűségét.

Ez persze, mint szinte minden politikai helyzet, olyan helyzet, ahol mindkét félnek elemi érdeke, hogy hazudjon. Csak utólag és közvetett bizonyítékok alapján dönthetjük majd el, hogy milyen is volt a gazdaság állapota valójában.

Formális logika szerint a Fidesz még igazat is mondhat, hiszen, ha tényleg nagy a baj, akkor ez a legjobb pillanat a szörnyülködésre és arra, hogy a lakosság szembesüljön vele, hogy az LCD TV-t nem kellett volna megvenni. Ha a gazdaság még az élők sorába tartozik, akkor is előnyös az ország számára a tragédiával való szembesülés, annak elfogadása, növeli a reformtoleranciát ugyanis. Túl és félre fogyasztunk ugyanis, ebben a stílusban, ahogy előadjuk magunkat az elmúlt években, nincs felfele út. Magyarán nem a piacok a lényegesek, hanem az, hogy a lakosság támogatja-e a nagy ugrást?

Azt viszont végképp nem értem, miért kéne elhinnem az országot nyolc év alatt teljesen lelakó politikai és értelmiségi elitnek, hogy most épp életében először igazat mond? Nekik aztán végképp érdekük hazudni, ha a választópolgárok rádöbbennek, hogy mit hagytak hátra, mert a 80%-20% arányú nem az mszpszdsz vircsaftra még nem tartalmazza a teljes rádöbbenés morcosságát, akkor az elszámoltatás alapossága és motiváltsága még kellemetlenebb lehet. Ráadásul szocialista felebarátaink abban reménykednek, hogyha sikerül a Fideszre tolniuk a gazdasági összeomlást, akkor hamarabb visszatérhetnek, mint ahogy hagyó miklós egészséges testtömegűre satnyul az előzetesben.

Szeretnék egyetlen érvet hallani annak indoklásául, hogy a korábbi pénzügyi kormányzat miért is nem hazudik most?

Amikor tavaly az idei költségvetést tervezték, azt hazudták, hogy ez nem választási költségvetés. Pedig az. Ha nem az lenne, akkor a kiadási oldala 600-800 milliárd forinttal kisebb lenne és tényleg 4% körül lenne a hiány. Az mszp-nek meg kb. annyi képviselője lenne a parlamentben, mint az LMP-nek. Hát persze, hogy végrehajtható költségvetést terveztek. Pontosan, mint az előző években mindig.

Magyarországon a független sajtónak is óriási hibája az, hogy nem fogták azt fel, hogy a dolgok már sohasem lesznek olyanok, mint voltak. Gazdaságilag, politikailag, társadalmilag, erkölcsileg a végére értünk annak a korszaknak, amikor volt miből megvásárolni előbb az emberek lojalitását, később a szavazatát. Reménykedjünk benne, hogy ezt a kormány is tudja.

Lehet, hogy már csak az igazsággal lehet megszerezni az emberek támogatását.

A baloldali értelmiségiek reménykedése ellenére nem volt csodavárás (ha volt az szocialista berkekben volt, hogy nem kapnak ki ennyire), amelyet majd az új kormány ellen lehet fordítani.

Az emberek csupán működő, patrióta és erős kormányt akartak, amelyik dolgozik.

Lehet, hogy Kósa hülyeségeket beszél, de ezt nem olyan embereknek kéne megítélni, akik oszkót és bajnait szavahihetőnek tartják.  

Pécsett nyolc egyetemi dolgozót, többek között a gazdasági főigazgatót, és mondhatni hagyományosan, az informatikai igazgatót csapperolt be a rendőrség, holmi bűnszövetkezetben elkövetett vesztegetés miatt.

Hát nem lepődtünk meg.

A „Ritka, mint a tisztességes közbeszerzés!” közmondássá nemesült már réges-rég.

Tuti, hogy nem lesz elég börtön, mert csak a mi szeretett alma materünkben való kutakodás következményeiből leköthető a megyei kapacitás, sőt az egyetemmel nem szerencséltetett megyék kótereiben is tudnánk fokozni a zsúfoltságot.

Egyébként ez is egy módja az elitcserének, amely módszer ráadásul találkozik a lakosság természetes igazságérzetével, valamint az új kurzus kampányígéreteivel.

Ha esetleg a buzgó gazdasági nyomozóknak marad némi fölös idejük, akkor javaslom például az alábbi ügy vizsgálatát is, ami csak a korábbi szorgos hétköznapok átlagos ügymenetéből egy.

A dolog lényege azonban az, hogy lassan az a kérdés, vajon rendelkezik-e az állam annyi erőforrással, nyomozóval, ügyésszel és bíróval, amely ennyi és ennyire összetett ügy kinyomozásához és bírósági lezárásához kell?

Ügyvédből hála istennek van elég, úgyhogy a gyanúsítottak és vádlottak alapjogai nem fognak sérülni, megfelelő jogi védelemben lesz majd részük, habár már az ügyvédekre is le-le sújt a légycsapó.

Évek óta nem hiszitek el nekem, hogy mennyien és mennyit loptak.

El lesztek képedve.

Azon kívül, hogy a politikai pártok mély egylényegűségről téve tanúbizonyságot, ott pancsolnak be a szociknak, ahol tudnak (mely rítusban részt vesz maga a céltábla is, ha valahogy kimaradnak egy körből, készségesen lefejelnek önszorgalomból egy kéznél lévő kemény, lehetőleg dudoros tárgyat), az ég egy adta világon semmi nem történik a parlamentben.

A kormányprogram vitája a legnagyobb ködevés, amit csak ki lehet találni, maximum az derülhet ki, hogy ki mennyire szépen tud beszélni valamiről, aminek tartalmi elemei a nyelvtani elemek egyeztetésére korlátozódnak.

Miután az is hagyomány, hogy a kormányok nem csak a választási ígéreteikre, hanem a kormányprogramra is kellő távolságtartással tekintenek, a tét nélküliség felszabadítóan kellene hogy hasson a társaságra. Az új kormánypártok számára csak az értékes időt veszi el a kormányzás átvétele előtti legfontosabb pillanatokban, míg az ellenzéki képviselők legfeljebb elálmodozhatnak róla, milyen buli is lesz, ha ők jutnak egyszer oda.

A szimbólumokra, gesztusokra érzéketlen korunkban pedig nem várható el a tömegektől és bal-liberális progresszió képviselőitől, hogy vegyék a fáradságot és az azt megillető alapossággal dekódolják a Fidesz értelmiségi rétegrejtvény könnyedségével megfogalmazott cirádáit.

A kormányprogram vitájának vezérszónokai tulajdonképpen megragadhatják az alkalmat, hogy a jeles aktus apropóján mondjanak, üzenjenek valamit azoknak, akik mérhetetlen türelmük és a magasztos pillanatok iránti perverz érdeklődésük következtében nézik a parlamenti közvetítést.

A kormányoldalt hagyjuk, őket úgyis az első kormányzati intézkedések első következményei alapján ítéljük majd meg.

Az ellenzék azonban azzal járulhat hozzá legjobban (és csak egyedül azzal) a kormányzás, és a nap sikeréhez, ha szépen beszélve elkezdi a hidegháborús magyar politikai közhangulat enyhítését.

Mondhatni természetes, hogy ennek a kívánalomnak csak a szocialisták nem voltak képesek megfelelni.

Az m. attila nevű csávó, aki legújabban a párt ifjú reménysége (még a megyó szerint is a megújulás záloga), olyan beszédet rittyentett, amely nem csak csökött retorikai képességekről, a helyzet teljes félreértéséről tanúskodott, hanem azt a szomorú tényt is demonstrálta, miszerint ezek a csávók pontosan annyira hülyék, amilyennek kormányzati teljesítményük alapján látszanak. Nemcsak nem értik a helyzetet, hanem aktívan erősítik annak rájuk nézve kellemetlen elemeit. Nem néznek szembe azzal, hogy a szavazók nyolcvan és a lakosság kb. 90 %-a őket teszi felelőssé mindenért (beleértve a túlnyomóan nedves és szeles időjárást is). Az ifjú reménység szónoklata, néhány erőltetett poénon kívül teljes egészében a 2002-es, véletlenül jól eltalált, az első Orbán kormány hülyeségeit jól kihasználó és még a médiatúlsúlyuk idején sikerre vitt kampányuk címszavait idézte vissza. Ez a duma már 2006-ban is csak azért volt sikeres, mert egyrészt nettó szavazatvásárlással párosult, másrészt olyan gátlástalanul hazudtak mellé, ami még a magyar viszonyok között is elképzelhetetlennek tűnt. Merő anakronizmus volt ez, szánalmas, nevetséges és legfőképpen meggyőzően tette kérdésessé, hogy ki is az ellenzék vezető ereje.

A jobbik vezérszónokának teljesítménye nem nevezhető másnak, mint kellemes meglepetésnek. A korábbiakban egy kültelki strici finomságával operáló vóna gábor olyan beszédet mondott, amelyet cinikusabb lélekkel simán lehetne a liberálbolsevista, judeoplutokrata világösszesküvésbe történő belesimulásként értékelni. Nem csak támadta a kormányt, hanem hangsúlyozta a számára pozitív elemeket, kifejezetten visszafogott (magához képest különösen) retorikai eszközöket használt, úgy zsidózott és cigányozott (a buzik már nem is számítanak?), hogy abba tulajdonképpen nem is lehet első körben belekötni. Az előzmények ismerete nélkül már majdnem komoly parlamenti pártnak tűnnének, ha a villanyszerelő csávót valahogy kezelni tudnák.

Az LMP vezérszónokai tudták leginkább megbecsülni, hogy hol és milyen helyzetben vannak igazából. Pont annyira hangsúlyozták intellektuális fölényüket a szocikkal és a jobbikkal szemben, hogy az nyilvánvaló, de ne visszatetsző legyen, nehogy valakinek eszébe jusson az szdsz primitív, arrogáns, voluntarista nagypofájúsága róluk, ami az amúgy is belvárosi értelmiségiekkel telezsufizott pártnak a gyors politikai halállal lenne egyenértékű. Tettek gesztusokat a Fidesz felé (elhelyezett rúgásaik a nevetés katarzisát kínálták annak, aki húsz éve sem hagyta ki ezeket a napokat) úgy, hogy tárgyalóképességüket megőrizzék, sőt ezt a tárgyalóképességet már ebben a körben is úgy pozicionálták, hogy az még a jobbik felé is meglegyen.

A szocik még 90-ben sem voltak ennyire karanténban. Szögesdrót, kutyák, felszólítás nélkül tüzelő őrség, hogy az általuk terjesztett métely ki ne törjön. Senki nem veszi komolyan őket.

Lehet, hogy mégis normális parlament lesz ez?

A tíz milla a mélygarázsban esete óta tudom, hogy az kispolgári csökevény nálunk, hogy a ritka és kisösszegű pénzügyeinket ügyvédnél (lakáseladás, vétel), vagy kölcsön esetében a bankban intézzük.

Lehet, hogy azért mert az egyik ágon tisztviselő, sőt a másikon köztisztviselő família vagyunk, már az óvoda másodikban fel lettünk homályosítva, hogy ne fogadjunk el semmit, mert az nem helyes.

És azzal se várták meg az iskolát, hogy elmondják: Ha pénzt veszel át, nagyobb összeget, mindig tanúk előtt, dokumentálva, lehetőleg ügyvéd havernál, vagy ilyesmi. Ha egy pénzátvételnél az elismervény, meg a tanúk nem kívánatosak, akkor az a pénz sem kívánatos.

Meg is szoktuk számolni.

És a jogcímet valami szerződés, vagy egyéb dokument rögzíti, aláírva, lepecsételve, stb.

Azt készséggel elismerem, hogy a legénybúcsún a művésznőktől nem kértem számlát (pedig az összeg a fizetésemhez képest nagyobbnak volt minősíthető), de mind a húszan megesküszünk, hogy szívességből voltak ott.

Arra akarok kilyukadni, hogy wieszt elvtárs pénzátvételi rutinja olyan mértékben nélkülözi a hivatalosságot, mint egy utcai rablás. A hivatali helyiségben meg magánpénzügyeket csak nagyon gyerekszoba nélküli emberek szoktak intézni, különösen négyszemközt.

A weiszt elvtárs habitusa és úgy általában a génállománya inkább ketrecet valószínűsít, mint kék fodrokkal díszített ágyacskát, de legalább a legfogékonyabb életszakaszában trenírozták a bezártság elviselésére.

Aki a filmecske alapján elhiszi, hogy az ügylet nem esett kívül a BTK vonatkozó passzusainak hatókörén, azoknak nem ígér sok jót a közeljövő.

Történelmi időket élünk, még van szabad sajtó és még üldözik a lopást.

Használjuk ki a lehetőséget, jelentsünk fel mindenkit, aki lopott!

Ha most a szoci és szdsz-es tolvajok zömét lecsukják, meg néhány fideszest is, lehet, hogy rögzül a népség-katonaság pici fejecskéjében, hogy úgyis mindenki rápacsál a végén.

Feljelenteni úgyis szeretünk.

Mi ez ha nem történelmi esély?

Azokban a percekben, amikor hagyó miklós utolsó fájdalmas, búcsúzó pillantását vettette a konyhája asztalán reszkető …. Prémium Párizsi maradékára, megalakult az új magyar parlament.

A szóvirágok rétjén csellengve végre megtudhattuk, hogy Orbán Viktor pontosan mit is akar. Illetve csak a közös tudattágulatba forradalmi hevülettel beszippanó egyedek tudhatták meg, de aki nem tud egy szeánszon beilleszkedni az magára vessen. Orbán Viktor teljes komolysággal folytatta a revolúciós retorikát, ami teljesen megfelelő értelmezési keretet kínál egy, a következő néhány hónapban lefolytatandó, (98-as nevén) egész pályás letámadáshoz, illetve elszámoltatáshoz. A mi forradalmunk lényege ez esetben az lesz, hogy kezdetben kicsire nem adunk, majd ha már a rendteremtés katarzisát közösen átéltük, beszélhetünk azokról a csúnya konkrétumokról is. De ki a fene akar szőrözgetni, mindenféle faktumokkal vergődni ünnepi pillanatokban? Az ünnep a szimbólumok helye.

Vegyük végig tehát e felemelő aktus jelképes kommunikációs aktusainak listáját.

Az, hogy a Fidesz olyan, a koalíciós időszakban (1945 után), a demokratikus pártok képviselőjeként dolgozó, majd a Magyar Közösség perében elítélt embernek országgyűlési képviselőséget ad, újra és újra bizonyítja, hogy gesztusai a történelmi folytonosságnak szólnak. Dr. Horváth János személye nagyon keveseknek üzen, de azon keveseknek sokat mond. Mint a Magyar Közösség perében, koncepciósan súlyosan elítélt ember unokája, én sem felejtek.

A jobbik képviselői esküt tettek a Szent Koronára, illetve előtte. Ez szívük joga. Még ha kitör is a frász tőlük, teljesen megértem őket. Amit nem értek az a szocik végtelen butaságot és arroganciát sugalló megnyilvánulása és szállasizása. Aki idióta nácit akar látni, az tekintse meg a szocik szlovákiai testvérpártjának a koalíciós partnerét, jan slotát, olvasgasson tőle, hozzá képest vóna gábor majdnem szimpatikus. A lendvai ildikóhoz képest is az lenne ez a mellényes ember, ha megértené, hogy bizonyos (számos) megnyilvánulása parlamenti keretek közt még kevésbé radikalizmus, mint eddig, sokkal inkább primér bunkóság. Ha a jobbikos képviselőknek nem sikerül normális, emberi viszonyt kialakítani a Fideszesekkel és az LMP-sekkel, akkor úgy elszigetelődhetnek, hogy eljelentéktelenedésük nem csak politikai lesz, hanem emberi is, és ilyesfajta tőkéjük már eleve sem volt sok. Ha az mszp 90-ben megkapta a lehetőséget, hogy demokratikus fordulatot tegyen, akkor ezt a lehetőséget a jobbiknak is meg kell kapnia, akkor is, ha ez a gesztus a szociknál nagyon nyilvánvalóan nem jött be.

Azt is megtudtuk például, hogy Sólyom László nem egy forradalmár alkat, olyan látványosan lelte a hideg miniszterelnöke politikai nyilatkozata alatt, hogy már aggódtam, hogy elvitte egy jól időzített gutaütés, a forradalom a szavazófülkékben szókapcsolat harmadik befogadásakor.

Az Elnök hosszasan rugdalta, igaz nem szöges bakancsban, csak sima félcipőben a jobbikot, teljes joggal, viszont a megértés legkisebb jele nélkül, pedig ha meg akarsz szelídíteni valakit, kell némi empátiát mutatnod az elmebaja iránt.

Az Elnök ráadásul rámosolygott az LMP-re (nem arcizommozgásilag persze, nem maradtatok le semmiről), igaz csak verbálisan, zöld értékek képviselőinek vélelmezve a benzinszagú, belvárosi szmogba szürkült belvárosi értelmiségiek csapatát.

Schmitt Pál első házelnöki megnyilvánulásaként akkorát bepancsolt mesterházy attilának, amekkorát csak lehet eszközhasználat nélkül. A sokak számára mindig puhának tűnő Schmitt (aki most is majdnem ovóbácsis stílusú bemutatkozó beszédet mondott) házelnöksége nem mindenkinek tűnt jó ötletnek, Orbán Viktor szokásosan problémás személyi döntései egyikének vélelmezték. Gyanítom azt felejtették el, hogy aki évtizedeken keresztül talpon tudott maradni a MOB és a NOB minden emberi képzeletet felülmúló kamarilla politizálást igénylő közegében, ahol mozambiki vagy észak-koreai „sportdiplomatákat” kell távol tartani a folyosói lövöldözésektől, vagy a magyar sportvezetők szavazatát kell megtartani, nagyobb aranydarabok és gyöngyök mellőzésével, annak a magyar parlament, egyébként nemzetközi mércével mérve is visszafogott viszonyai, nem képezik kihívás tárgyát.

Amúgy meg figyeljétek a fletót, ahogy a legszélén kornyadozik. Ketrec neki a jelentéktelenség. És az se baj, hogy szokja a ketrecet.

A Székely Himnusz eléneklése lehet, hogy talán egy kicsit tényleg sok a nemzeti hevületből, habár a hagyó miklós sorsán tűnődő, internacionálét danolgató komcsi képviselők vertyogása ebben az ügyben is csak annyira hiteles erkölcsileg, mint egy szekeres imre alkoholos májbajának foglalkozási ártalomnak (honvédelmi miniszterség) történő elismertetésére tett kísérlet.

Nem történt semmi igazából, de végül mégis minden máshol van már. Nem igazán helyes, hogy egy parlamenti választásnak ekkora tétje legyen, de ezek a most regnáló illúziók kedvesebbek a szívemnek, mint azok, amelyek a plazmatévék számában mérik a nemzet jólétét.

És most fiúk, nyomás dolgozni!

 Lehet, hogy parizer!

Szép nap ez a mai, egy csomó szimpatikus elvtárs mentelmi joga megszűnik, némelyek gondolom már össze is pakoltak, hogy ha jön az autó, ne a hozzátartozóknak kelljen a fogkefét, meg a szappant utánuk vinni. A szocialisták meg kétségbeesett kísérleteket tesznek abban a tárgyban, hogy valahogy bárki másra kenjék azt a barna, bűzlő, paszta szerű anyagot, amit egymásról kapargattak le a frakcióülésükön.

Szeretném, ha minden kedves választópolgár, aki úgy emlékszik, hogy már 2002-ben és 2006-ban is az LMP-re, jobbikra, vagy a Fideszre szavazott, felidézné, hogy valami csúnya adminisztrációs hiba következtében ezek a csávók kormányozták Magyarországot nyolc évig.

Engem egyébként nem aggaszt különösebben, hogy jobbikos a nemzetbiztonsági bizottság elnöke, ahol szekeres imre honvédelmi miniszter lehetett, ott ilyesmi nem okoz érezhető biztonsági kockázat növekedést. Ha jan slota megkapná a kettős állampolgárságot és ő lenne a bizottság elnöke, ő róla sem hiszem, hogy tudna annyira igyekezni, hogy überelje ebben a szegmensben imruskát.

Az jól látható, hogy mind a jobbik, mind az LMP egyenlőre küzd, mint malac a jégen azzal a kihívással, miszerint, mi a fenét is kell csinálnia egy parlamenti pártnak?

A jobbik néhány apróbb marhaságon kívül lapított, hogy valami kis meglepivel durranthasson a nyitó ülésen, habár arra azért futotta nekik, hogy a szocikat rávigyék a trágyalé tavat fedő fóliára. Az LMP is örömmel vett részt, egyéb érdemi hozzájárulás híján, ebben a játékban, gondolom örömmel konstatálták, hogy a szocik tényleg annyira hülyék, amilyennek lefestették őket egykori szdsz-es rokonaik, üzletfeleik és egyéb felebarátaik.

Ma egykor jó mozi lesz, bekészítjük a popcornt és a kólát, hátradűlünk és figyeljük, kihasználja-e Pali bátyánk az alkalmat, hogy elmerengjen feddőleg az egymással marakodó kis pártok méltatlan viselkedésén.

Az első menetet a Fidesz nyerte, ellenzéke nem bizonyult sem okosnak, sem kedvesnek, sem mértékletesnek.

És a rock'n roll csak most kezdődik.

 .

A régi szép időkben, amikor a világméretű progresszió még nem szökkent szárba és a pénzügyi rendszert az jelentette, hogy a kincstárban stimmelni kellett az aranyaknak és egyéb drágaságoknak, a pénzügyminiszter jogelődjét, a kincstárnokot, karóba húzták, ha trükközések voltak az egyenleggel.

Persze azokban az őszinte időkben is lopott mindenki ahogy tudott, de annak a biztos tudatában, hogy amennyiben őfelsége bepöccen, a hóhér annyira kreatív lehet amennyire csak akar. Ez azt eredményezte, hogy erős uralkodók idején viszonylag elfogadható szintre lehetett leszorítani a korrupciót.

Ha viszont őfelsége liberálisabb szellemben (ezt akkoriban a népség-katonaság a maga felvilágosulatlanságában nem örvendetes humanizmusnak ítélte, hanem mindközönségesen löttyedt szerszámúnak tartotta szeretett uralkodóját) intézte a közügyeket az adóbérlők érthető túlbuzgósága sok esetben vezetett egész vidékek elnéptelenedéséhez.

Az emberi faj sok évezredes tapasztalata az, hogy általában minden szentnek maga felé hajlik a keze és hogy sokat tesz minden társadalom általános moráljáért az, ha a lopás minden formáját hatékonyan és határozottan büntetik.

Nem kívánom itt filozófiai fejtegetésekkel égetni magam, de e kérdésben vallott alapálláspontom az, hogy a létező kapitalizmus erkölcsi és emberi értelemben ugyanakkora katasztrófa, mint a létező szocializmus, pusztán csak gazdaságilag (valójában technológiailag) sokkal sikeresebb.

Az észak-atlanti civilizáció történetének elmúlt korszaka nem szólt másról, mint a személyes felelősség eltüntetéséről. Nem tud akkora baj lenni, hogy valakit igazán rendesen, évtizedekre elrekkentsenek egy kellemetlen helyre, ha áldásos tevékenysége következtében egy ország, esetleg egy kontinens becsődöl például.

A görög válság szép tanulsága, hogy egy ország komplett politikai elitje minden személyes következmény nélkül követhet el olyan könyvelési trükköket (szigorúan a hatalma megtartása érdekében), amelyek akár a globális pénzügyi rendszert is megrengethetik, ahogy a nagybankok tevékenysége ezt már egyszer nem régen megtette a világgazdasággal.

Itt olyan méretű pénzügyi mahinációkról van szó, amelyek zushlag-egyenértékre számítva több millió éves zártintézeti tartózkodást involválnának.

A világ banki és pénzügyi rendszere nemcsak átláthatatlan és kaotikus, hanem számtalan eleme tartalmaz triviális matematikai lehetetlenségeket, amelyeket elismerten nemcsak a politikusok nem értenek meg, hanem a bankok vezetői sem. Ez persze nem zavarja őket a szakértésben, meg a döntéshozatalban sem. Amiről nem tudunk, amit nem értünk az nincs is.

És ennek a folyamatosan válságokat generáló rendszernek sincsenek igazából felelőségre vonható gazdái.

De nem csak a pénzügyi elit érinthetetlen, hanem a politikai is, hiszen a választhatóságát (ami talán az egyetlen megragadható eleme a politikai felelősségnek) egyetlen államadóság eltitkoló és felhalmozó pénzügyminiszter és miniszterelnök sem veszíti el, nemhogy a felhalmozott vagyonát, kapcsolati tőkéjét, esetleg a szabadságát sem.

Pontosan tudja mindenki, aki egy kicsit is gondolkozott már életében, hogy kiknek és főleg milyen módszereknek köszönhetjük országunk állapotát. Mégis kudarcaink egyik legnagyobb kovácsa (hogy az egyéb, a színesfémek iránti érdeklődését ne is említsük) veres jani nem a büntetés-végrehajtás valamelyik mosodájában könyvelgeti az alsógatyákat, hanem az Országgyűlés költségvetési bizottságában kamatoztatja a „szakértelmét”.

A magyar történelem legnagyobb békeidős válságáért nem felelős senki, legalábbis annyira nem, hogy megnevezzék és elvegyék tőle a lehetőséget, hogy a következő választás előtt újra hatékonyan hazudhasson.

A mai alapjaiban liberális felfogás alapja az a teljesen téves meggyőződés, hogy a jó törvények és az erkölcsről való papolás hatékony és becsületes működést eredményez.

Pedig nem. Hatékony és eredményes, továbbá becsületes működést, az egyszerű törvények, a biztos számonkérés, a valóban rettegést keltő büntetés, és az átlátható, megérthető, felfogható felelősségi viszonyok biztosítják.

A felelősöket meg kell büntetni.

Mindegyiket és nagyon.

És ha erre az intézményrendszer nem képes, akkor a rendszert is át kell alakítani. Ha nem megy a dolog a jelenlegi elitekkel, akkor nem néhány ezer embernek, hanem millióknak kell részt venni az ország vezetőinek napi kordában tartásában tehát a Felelős gazdaság ás költségvetési politikáért nevű politikai erő megalapításában és az azt megtestesítő tüntetéseken.

Több pénz nem követelhetünk, mert az nincs.

Kevesebb lopást és a felelősök megnevezését és politikából való kitaszítását viszont igen. Ez utóbbiakért még nem is kell kevesebbet fogyasztanunk és többet dolgoznunk, amire egyébként egyetlen politikus sem bírna rávenni bennünket.

Javaslom, hogy minden parlamenti ciklus végén legyen arról népszavazás, megítélendő a képviselők négy éves tevékenységét, hogy akarja-e a nép azt, hogy a kormánypárti és az ellenzéki képviselők folytathassák politikai karrierjüket. Ha szabályok szerint a nem győz, akkor az adott politikai pártok kötelesek olyan képviselőket indítani a következő választáson, akik még nem voltak képviselők.

Legyen az is része az alkotmánynak, hogy minden kormány legyen köteles legalább az adott év előtti év GDP-nek 5%-val (mint összeggel) csökkenteni az államadósságot.

Persze ezek itt mind abszurdumok.

Még szerencse, hogy 20-30-40 milliárd euróval növelni az államadósságot az nem abszurd.

Mert az már megtörtént. És kaptunk is belőle.

Az ember sokszor azzal vigasztalja magát, hogy a független magyar bíróság ítélete az nem egy vicc, illetve legalább a komoly ügyekben nem az.

A móri ügy óta azonban tudjuk, hogy csak a mészárszék előtti réten legelésző báránykák vagyunk és akkor ítélnek el bennünket valamiért, amikor nincs kéznél más. A Zsanett ügy óta meg azt is tudjuk, hogy úgy nyomoznak ahogy akarnak.

Tánczos Gábor és S. Sándor (Balla Irma meggyilkolása) ügye két eklatáns példája annak, hogy a magyar igazságszolgáltatás is komoly válságban van.

Mindkét esetben különösen brutális gyilkosság elkövetésében találtak bűnösnek embereket és mindkét esetben megdöbbentően csekély büntetést szabtak ki rájuk ( 13 illetve 12 év).

Közös a két ügyben az is, hogy mindkét esetben rendkívül komoly kétségek merültek fel a vádlottak bűnösségével kapcsolatban, olyan kétségek, amelyeket az ítélet nem tudott megnyugtatóan feloldani.

Mindkét esetben olyan kérdések merültek fel, amelyek a mindennapi vaslogika és józan ész alapján is komoly kétségeket hagytak a közvéleményben.

A sajtóban és az interneten fellelhető információk alapján mindkét ügy nélkülözte a perdöntő bizonyítékokat, valamint mindkét ítélet megválaszolatlanul hagyott rendkívül lényegesnek tűnő kérdéseket.

Személy szerint, a rendelkezésre álló információk alapján erősen kétlem, hogy a két elítélt elkövette a terhükre rótt bűncselekményt, vagy legalábbis az ítélet nem felel meg nemhogy a minden kétség nélküliség, de még az erős valószínűség követelményének sem.

Véleményem szerint ezt az ítéletek is tükrözik, hiszen nagyon brutális, különösen kegyetlen bűncselekmények elkövetőire szabtak ki nemcsak a mindennapi igazságérzethez, hanem tulajdonképp az ítélkezési gyakorlathoz képest is viszonylag csekély büntetést.

Persze fogalmam sincs mi történt valójában, nem vagyok a tények teljességének birtokában, de mint átlag felett informált, a közügyek és a jog és igazságszolgáltatás iránt érdeklődő állampolgár nem hiszem, hogy egy jogerős és egy elsőfokú ítélet helyes lenne, ezekben a nagy port felvert ügyekben.

Akár a sajtó tudósítási gyakorlata, akár az igazságszolgáltatás nyilvánossága (pontosabban nyilvánosságának torz és hiányos volta), akár az esetlegesen ténylegesen hibás, téves ítéletek, vagy az előbbiek kombinációja eredményezi azt, hogy az ilyen ügyek következtében jelentősen romlik az igazságszolgáltatás iránti bizalom, a jelenség mindenképpen veszélyes és kezelendő probléma.

Számtalan más bűncselekmény típusnál is komoly aránytalanságok tapasztalhatóak az ítélkezési gyakorlatban, amely nem éri el a közvélemény ingerküszöbét (Például gyilkossággal végződő hosszú ideig fennálló családon belüli erőszak, ahol a végül önvédelemből gyilkoló bántalmazott tízéveket kap.).

Nyílván itt sem egyértelműen fehér vagy fekete semmi sem, de jelenleg nagyon kevés kontrollja van a rendszeren belül az igazságszolgáltatásnak, kívülről meg szinte semmi. A móri ügy téves ítéletének utóélete mindennél jobban mutatja ezt.

Én sok mindent képes vagyok hinni. Hiszek a Mikulásban, abban, hogy a börtönben megjavulnak a visszaeső bűnösök, sőt azt sem esik nehezemre, hogy elhiggyem, a Stohl Buci józan volt,a amikor tök részegen balesetet okozott.

Amit nem tudok elhinni, az az, hogy a BKV mintegy 2 milliárd forint nagyságrendben tévesen, duplán utalta ki az áprilisi fizetését egy rakás dolgozójának. A BKV megfogalmazása szerint:

„...az április havi elutalt munkabérek, egyes letiltások és levonások egy része banki-informatikai hiba miatt kétszer került a bankok felé elküldésre".

A „banki-informatikai hiba” kifejezés, gondolom eufemizmus lehet arra mondatra, miszerint: „Totális káosz van nálunk, teljesen kaotikus az ügyviteli-pénzügyi rendszerünk, továbbá senki nem ért semmihez, és valaki (konkrétan Mancika, aki a menedzsment legnagyobb szexuális élményeiért felelős egyébként), a túlterheltség miatt (kávézás, „20 perc megbeszélés az igazgató úrnál”, sminkigazítás, telefon anyucival, fodrász, kozmetikus, „20 perc megbeszélés az igazgató úrnál”/tavasz van ugyebár/, stb.) belezavarodva a rutinfeladatokba, nem csak a masszázsra vonatkozóan értelmezte a „Csináld újra!” felszólítást, hanem az utalásra és a kávéfőzésre is.”

Ennél csak az lehetne rosszabb, ha Mancika nem végez egyéb közérzetjavító feladatokat, és szakmai elkötelezettsége és kompetenciája birtokában volt képes egy-két enterre könyökléssel két milliárdot még egyszer elutalni. Úgy, hogy azt egyetlen ellenőrző mechanizmus sem észlelte, vagy nincsenek is ellenőrző mechanizmusok.

Adminisztrációs hiba egyébként az, ha az ember külföldi útja során a masszázsszalon számlát (Sweet Lotus LTD. massage) a céges hitelkártyára terheli, vagy a magánra, amit otthon a felesége havonta kipipál.

Két milliárd forintot kétszer elutalni tévedésből, több ezer számlára, az nem adminisztrációs hiba, hanem a dilettantizmus, a nemtörődömség, az alkalmatlanság, a tehetségtelenség, a képzetlenség olyan tömeges összesűrűsödése, hogy csoda, hogy nem alakul ki egy fekete lyuk. Habár a közpénzekre a BKV eddig is olyan hatással volt, mint a fekete lyuk az anyagra, most már szerintem lassan nem csak az mszp-t szippantja ki a tér-idő kontinuumból, hanem Budapestet, meg az országot is. Görögország? Ugyan. A BKV az igazi válságövezet. A BKV-nál persze az is hír, hogy a dolgozók fizetését utalták kétszer és nem a menedzsment prémiumát.

Innentől komolyan aggódhatunk, hogy egy a kormányváltástól nervózus ügyintéző a Pénzügyminisztériumban, az államadósságot (mert az itt a legnagyobb szám és így kiugrik a többi közül), egy indiszponált pillanatában elutalja egy kajmánszigeti bankszámlára (mert azt tudja a legjobban fejből). És meg is magyarázza, hogy azért rendelt rögtön az utalás után repülőjegyet (csak oda), hogy a helyszínen hozza rendbe a hibáját.

És én ezt el is hinném ezek után.

Azon nagyon kevés ember közé tartozom, aki kedveli Pintér Sándort. Nem dicsekedni szeretnék ezzel, vagy személyiségem egyéb problémáit elbagatelizálni, de van a csávóban valami.

Ha kirakja az ember a fotóját a tyúkólban, a csirkék alakzatban mozognak és aláírva, lepecsételve és teljesen tisztán adják le a tojásaikat a tartóba.

A bűnözőket még rosszabbul érinti ez a kinevezés. Pintér Sándor ugyanis karban tartotta az ismereteit a magyar alvilág rétegződéséről, valamint kavarta, csak úgy a saját örömére, mint Piszkos Fred, az elmúlt nyolc évben is. Ebből kifolyólag sem a bűnözők, sem a liberálisok nem találják szerethetőnek, sőt a Fidesz hívek is csak Orbán Viktor személyes utasítására. A szerethetőség állapotának elérése nem tartozik belügyminiszterünk született tulajdonságai közé. Elég ha például a rendőrök kedvelik (bármit is jelentsen ez a szó ebben az összefüggésben), mert nekik kell hatékonynak lenniük és végre valaki olyan lesz a főnökük, akinek a rossz fiúk elkapása a lényeg és nem kolompár orbán megélhetési bűnözésről vallott nézeteinek illesztése a rendőri gyakorlathoz.

Pintér az ideális ember erre a feladatra, arra a hírre, hogy ő a belügyér egyből duplájára ugrik a rendőrök önbizalomszintje, valamint a bűnözők adrenalinja.

Élvezetes hallgatni, ahogy mesterházy atika közvetíti a környezetében tapasztalható rettegést: „Egy oligarcha fog leszámolni a többivel!”

Csak azt felejti el, hogy vele ellentétben a lakosság 99%-a egyetlen oligarchát sem ismer, bizonyára a maldívi nyaralások és a zártkörű partik elmulasztása okán. Ezért a lakosság a biztonságérzetén fogja lemérni az új belügyminiszter sikerességét és nem azon, hogy a beesett arcú szocialista politikusok összerezzenek-e egy rendőrautó látványától.

Persze tudom, mindenkinek jó indokai voltak, parancsra tette, vagy azt hitte a nemzet érdekében cselekszik, esetleg azzal fenyegették, hogy újra meg kell tekintenie élőben, amint hagyó miklós parizert eszik. Ez utóbbi fenyegetés elhárítása számomra emberileg elégséges indítéknak tűnik szinte bármire, beleértve azt is, hogy az illető bevállaljon egy threesome-t lendvai ildikóval és vadai ágnessel, de tartok tőle a bíróság nem lesz ilyen belátó.

Azt csak szobatudós liberálisok gondolják, hogy a háborúkat a genfi konvenció szabályai szerint vívják, vagy a sikeres bűnüldözők makulátlan, hótiszta, szűzlelkű puttók, akiket elsősorban az etikai tökély megvalósítása vezényel és csak másodsorban preferálják a hatékonyságot.

Pintér Sándor az, akinek látszik. Egy rendkívül kemény, dörzsölt, tapasztalt, kevéssé gátlásos rendőrtiszt, aki üzletemberként élvezettel kóstolt bele a magyar biztonsági szakma bürökjébe. Ez utóbbi jobb kiképzés, mint az amerikai tengerészgyalogságé. Talán inkább tiszta Afganisztán, habár szerintem a talibán ennyire nem veszélyes. Pintér szakmai karrierjének csúcspontját nem a magyar alvilág felvilággá változtatásában találja meg szerencsénkre, hanem abban, hogy felszámolja az elmúlt nyolc évben elképesztő mértékben megerősödött és az államigazgatásba is beépült, némi eufémizmussal érdekcsoportoknak nevezett ágenseket és természetesen újjáépítse a rendőrséget és az egyéb rendvédelmi szervezeteket és a lakosság igényeihez igazítsa a közbiztonságot.

Pintér Sándor feltétlenül lojális a miniszterelnökhöz és elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a szocialisták az elmúlt nyolc évben nem voltak képesek a kreatív jogalkalmazás eszközeivel felszámolni a Fideszt és marginalizálni Orbán Viktort. Dőreség lenne azt várni, hogy egy, csak a tanszéki és egyetemi (kétségtelenül kemény) pozícióharcokban edzett, jogászprofesszorra bízza majd az új kormány hitelességét először próbára tevő közbiztonsági kérdést az új miniszterelnök.

Pintér Sándor iránti rajongásunk persze nem jelenti azt, hogy nem szükséges a lehető legalaposabban ellenőrizni nevezett tevékenységét, mert gyanúnk szerint felettes énje valószínűleg megengedőbb a liberális jogállami eszközök tekintetében, mint azt például Sólyom László üdvösnek tartaná.

Pintér Sándor egy fegyver, egy rendkívül randa mordály (amit vágott ólomdarabokkal töltenek), amit a Fidesz azért választott, mert tisztában van ellenfeleinek minőségével. A szabály csak annyi, hogy erősen kell markolni ezt a slukkert (W. A.).

Egyébként meg a drazsé után a Drakula gróf miatt se szólhatnátok.

Teljesen alaptalanul persze, de abban reménykedtem, hogy a saller hatására, amiért volt szíves a választópolgárokhoz fáradni a „baloldal” és láthatólag még mindig körbemegy tőle, képesek lesznek végre valami olyan irányba elmozdulni, amit kis jóindulattal pozitívnak tételezhetünk.

A horváth nevű elvtárs azonban olyat alkotott május elsejei hatállyal, amelynek elkövetése olyan mértékben kérdőjelezi meg nevezett épelméjűségét, amennyire az a gondnokság alá helyezés közvetlen veszélye nélkül lehetséges.

Miután nevezett cselekménye előtt egyeztetett a szocialista párt vezetésével ez ügyben, nem csak azt konstatálhatjuk, hogy közöttük nincs elmegyógyász, hanem azt is, hogy valószínűleg ők is dezorientáltak egy kicsit térben és időben. Milyen közeg az kérdem tisztelettel, ahonnét ilyesmivel ki lehet szédülni a kora májusi napfényre? Ahol nincs senki aki ráugorna az ennyire különös dolgokat hangoztató kollégára és ülne rajta addig, amíg a rohammentő el nem szállítja valamelyik magánklinikára. Ahol aztán újra élheti azokat a szép 2005 végi, 2006 eleji szép napokat, amikor a csúcson volt az álomvilág, szárnyalt a népszerűségi index és az akarat a tények fölé magasodhatott.

Az ötlet abszurditására jellemző, hogy még baloldali értelmiségit sem nagyon lehetett találni, aki képes volt a tőle megszokott kecsességgel levezetni, hogy a dolog teljesen rendben van és csak az tehet neki keresztbe, hogy OV nem utazván BKV-val és rühelvén a budapestieket személyesen fog olyan törvényeket alkotni, hogy ne lehessen.

A 14. havi nyugdíj ehhez képest maga volt a merő bokrosizmus, a nyers megszorítás, a fiskális szigor.

Mindig kedves szokása volt a hatalomnak bizonyos országokban, hogy szorgalmazta ádáz ellenfeleinek elmekórtani állapotfelmérését. Nincs viszont demokratikus szokásjog arra nézvést, hogy mit kell akkor tenni, ha kerülni akarjuk a diktatúra látszatát, de aggódunk politikai ellenfeleink mentális egészségéért.

Ezért aztán óvatosan azt javasoljuk, hogy talán érdemes lenne megfontolni a csaba jelöltségét, mert láthatólag összeroppanóban van a súly alatt.

Röviden összefoglalva, ez nem populizmus, ez valami sokkal szomorúbb.

Talán be lehet tudni bölcs mértéktartásomnak, de a még vagy húsz napig nem létező Orbán-kormány tobzódást még nem látom indokoltnak bírálni, viszont szeretett baloldalunk újdonatúj metamorfózisa felserkentette érdeklődésemet.

Elmúlt nyolc évünk sikereinek kovácsai, most már, hogy az ország minden gondja-baja nem nyomja a vállukat, nem pihennek, hanem legott ott lihegnek a páston, hogy elvégezhessék a baloldal újjászervezésének gigászi feladatát. Új név, új logó, új emberek.

Hála istennek, az avitt maradiság felett aratott számtalan győzelem következtében számtalan ifjú és tehetséges, elkötelezetten baloldali, szabad pártmunkás közül választhat a bőség zavarától láthatólag megittasult, de némileg össze is zavarodott párttagság.

Itt van például máris lendvai ildikó, aki mindig annyira új arc tud lenni, amennyire a plasztikai sebészet száguldó fejlődésének tempója azt megengedi. A „Demokratikus cenzúra” című brossúra örökbecsű szerzője a parlament alelnöke lesz a hírek szerint, hiszen hiteltelen lenne a párt, ha ez a tőrőlmetszett demokrata, számtalan elmúlt siker kovásza, nem védelmezné a demokráciát a színeiben, körmeszakadtáig kapaszkodva az alelnöki szék bársonyába.

Vagy tekintsük a választási diadal kovácsát, az LMP-t legyalázó, a jobbikot szoros, heroikus küzdelemben legyőző, az mszp-t Angyalföldön diadalra vezető, már az Ifjúsági és Sport Minisztériumban is emberfeletti munkát végző ifjú reménységet, mesterházy attilát. Csak a legnagyobb rosszindulattal lehet a jövendő frakcióvezetőt bármihez is hozzákötni, amit a háklis lakosság esetleg nem kedvelhet a szocialistákban. Új utakat kereső politikáját és stílusát mi sem bizonyítja jobban, minthogy szerdán, a reá talán nem a legjobb fényt vető választási eredmények után, képes volt teljesen megújulva kijelenteni, hogy a nemzetközi trendekbe illeszkedő tőzsdei folyamatok és forintárfolyam oka Orbán Viktor. Ez annyira új politikai irányvonal, hogy a szocialisták ellen szavazó választópolgárok ezt halván rögtön meg is bánták, hogy máshová szavaztak, és nem a megújult szocialistákra, akik ezt az egy dolgot még nem mondták soha.

Vagy a szocialisták reménységeként tekinthetünk gyurcsány ferencre is, akit sokan kívánnak a párt élére. Ha van ember, aki szilárd sziklaszirtként magasodhat a barna tenger árjában, az a politikából bölcs mértéktartással hátrább húzódó, sikereit a szocialista pártnak ajándékozó exminiszterelnök. A rajongók tömegétől övezett szocialista ikon méltósággal viseli a reá rakott terhet. Tudja, hogy csillogó tehetségét becsülő hívei, akik nem agyatlan zombik, mint Orbán lakájlelkű hordája, joggal várják tőle azt a friss, lendületes megújulást, amelyre a baloldal sikereit elorzó és lekicsinylő orbániáda ellen szükség van. A volt miniszterelnök nem képvisel semmi olyat, ami őt a pártja által elkövetett és ellenségei által felnagyított hibákkal a leghalványabb közösséget mutatna, maga az új, a korszerű, a progresszív, az előremutató.

Ha ez a három reménység összefog, olyan trojka jöhet létre, amely olyan példátlanul elementárisan újíthatja meg a magyar baloldalt, hogy Orbán Viktor képére fagy a sátáni kacaj.

Annak a felismerése és programszerű képviselete, miszerint Orbán Viktor hibás mindenért, amely ténynek az mszp-ben történő felismeréséért évtizedek óta küzd a baloldali értelmiség, végre kiemeli az mszp-t a sematizmus mocsarából és új élettel töltheti meg a párt kommunikációját. Valamint el kell gondolkozni azon is, hogy a nyüves választópolgárok viselkedése, miszerint szavazgatnak össze vissza, nem involválja-e azt, hogy a párt választójoggal és parlamentarizmussal kapcsolatos elhamarkodott álláspontja újragondolandó. Gyengébb emlékezetű olvasóink kedvéért: Az elmúlt hat választásból háromszor nem a baloldal nyert, ami alapjaiban kérdőjelezi meg a demokrácia többjelöltes választási procedúrán alapuló felfogását.

Folyamatban továbbá biszku béla bácsi klónozás útján történő feltámasztása is, hiszen az öreg harcos tapasztalatára, emberségére, munkásmozgalmi frissességére e három kiválóságnak is szüksége van, valamint ő mindenki számára új arc lehet, különösen azok számára, aki nem vettek részt kínvallatáson, így vagy úgy, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, a Belügyminisztérium pincéjében.

Nem szoktam jósolni egyébként, de íme egy megvalósult.

Látszatra az mszp.

Valójában azonban e választás legnagyobb vesztese a baloldali értelmiség, a társutasságot a legvállalhatatlanabb pillanatokban is megtartó, a végletekig kitartó baloldali értelmiség.

Ez az értelmiség hagyta 1994-ben, a választási győzelem reményében, hogy Horn Gyula legyen az mszp listavezetője, majd támogatta, hogy az ország miniszterelnöke legyen. Ez az értelmiség elárulva az szdsz szavazóinak akaratát, támogatta a koalíciót.

A baloldali értelmiség volt az, aki kigyűlőlt mindenkit a nemzeti progresszió hajójából, aki nem tudta egyszerre támogatni az mszp posztkommunista elitjét és az szdsz önérdekelvű szélsőséges liberalizmusát. A baloldali értelmiség csinált húsz éves virtuális pogromot a korszak legtehetségesebb politikusának eliminálásáért, mert képtelennek bizonyult hasonló kaliberű személyiség felmutatására.

A baloldali értelmiség hagyta, hogy a középszerűnek is csak a szervilizmus ormain járva nevezhető medgyessy legyen az mszp eleve vesztesnek szánt miniszterelnök-jelöltje, majd annak erkölcsi halálakor, ahelyett, hogy kikövetelte volna távozását, két évig hagyta ámokfutni.

A baloldali értelmiség volt az, aki a bukás leheletét érezve nem emelt szót az ellen, hogy egy köztörvényes privatizőrt tegyenek meg miniszterelnöknek és támogatta annak minden hazugságát, amellyel a kormányzás helyett csak a választók megtévesztésére koncentrált. Ez az értelmiség eltűrte az ország gazdasági válságba kormányzását, az államadóság mértéktelen növekedését, hogy megtarthassa a hatalmát az őt jóltartó politikai bűnbanda. Ez az értelmiség nem hogy lapított, hanem megpróbálta az ellenzékre kenni a felelősséget, amikor kiderült a választások után, hogy minden hazugság volt. Ez az értelmiség nemcsak nem tekintette a politikai és az emberi ellehetetlenülés felülmúlhatatlan aktusának az öszödi beszédet, hanem szakrális kinyilatkoztatásként hivatkozva rá vallásának alapjává tette. Ez az értelmiség kéjes vigyorral figyelte az utcai harcok közrendőr áldozatait és ünnepelte a fideszes tömegeket összeverő „rendőröket”, eltagadta az események mögötti nyilvánvaló hatalmi szándékot és kormányzati alkalmatlanságot.

Ez az értelmiség hatalmon tartotta gyurcsányt, asszisztált további három év elvesztegetéséhez és egészen a legutóbbi időkig nem vett tudomást a kormányzati korrupció intézményesüléséről.

Ez az értelmiség szükségesnek tartotta, hogy az mszp teljes kormányzati impotenciával társuló agóniája egy évvel tovább tartson, egy olyan miniszterelnök vezetésével, aki alig kevésbé felelős a válságért, mint korábbi főnöke.

Ez az értelmiség semmiféle önkritikát nem gyakorolt, sem a válság tűrhetetlenné válásakor, sem a korrupciós gépezet mindent átható elemeinek napvilágra kerülésekor.

Ez az értelmiség inkább az mszp-t támogatta a kampány során, ragaszkodva a számtalanul megbukott politikusokhoz akkor is, amikor azok hitelessége már nem volt mérhető.

Ennek az értelmiségi körnek sem ötletei, sem személyi javaslatai nem voltak a válság egyik pontján sem, tagjai úgy ragaszkodtak gyurcsányhoz, mint az a hatalomhoz.

Ez a csapat semmit nem tudott mondani az elmúlt években a magyar társadalomnak a fasisztaveszélyen és az antiszemitizmuson kívül.

És ez az értelmiség holnap reggel úgy fog nekiállni gyalázni Orbán Viktort és a Fideszt, mintha ők lennének az erkölcs és tudás mértékei a világmindenségben. Úgy fogják támadni az új kormányt, ráhányva minden nyolc év alatt felhalmozódott szennyet, mintha semmi, de semmi közük nem lenne semmihez.

Ne hagyjuk!

Ezek az emberek minden erkölcsi alapjukat elvesztették arra, hogy bárkit és bármit megítéljenek.

Ezt az élvezetet, tudniillik, hogy számon kérjük Orbán Viktoron a jó kormányzást, megtartanánk magunknak.

2010 április 25.-én este kb. nyolcra megszámolják a szavazatokat, és ha az új titkárnő miniszoknyás lábai elterelik az OVB vén kecskéinek figyelmét arról a kétségtelenül szórakoztató lehetőségről, hogy a választások eredményét, például annak sokkírozó arányai miatt, eltitkolják a politikailag láthatólag éretlen lakosság elöl, akkor eljő mindaz, amivel majd húsz éve fenyegetnek bennünket mindenféle emberek.

Orbán Viktoré lesz az ország, a hatalom és a dicsőség.

A liberalizmusnak annyi, rosszarcú mellényes emberek fejjel előre, arcal lefelé, nekifutásból, a becsukott ablakon keresztül (2x5mm üveg), a negyedik emeletről, kőrakásra hajították le, és biztos, ami biztos alapon utána dobták a Manci néni három ajtós, vastag oldalú tölgyfa ruhásszekrényét is, az aljában az Új Ember összekötözött 12 évfolyamával együtt (plusz négy évfolyam Pártélet /72-76/, begyújtásra félretéve).

Förtelmes jogtiprások sorozata következik, nem a liberális értelmiség fejében kavargó káosz szerint szerveződik az ország, hanem a szavazatok több mint felét megszerző párt vezetőinek lelki defektusai fogják meghatározni a magyar életet.

Azt hiszem a tolerancia bajnokai számára nem létezik nagyobb csapás, mint ezt látni, érzékelni, megélni, hogy ez emberek, azok a paternalizmusra vágyó pitiáner, posztkádárista senkik, úgy élnek, ahogy akarnak és nem úgy, ahogy a felsőközéposztálybeli belvárosi értelmiségiek a havi hatszáz lepedő biztonságából (mert válság van és le kellett mondani a Newsweek előfizetést is), a New York-i tapasztalatok alapján megírják nekik az ÉS-ben.

Semmi nem fog stimmelni. Nem lesz elég bevinni a mikinek a hivatalba negyven deka parizert, hogy az ember tanácsot adhasson, nem lesz pénz a berlini művészhaverok budapesti kiállításaira és rászabadul a piac a baloldali médiákra is, nem lesz állami emlő, aminek puhaságán el lehet hajcsikázni, amikor a bunkó olvasók már nem veszik meg az egykori kormányzati tanácsadók szövegeivel telezsúfolt termékeket.

Minden rendőrautótól összerezzenő, a bűnügyi hírekben csupa ismerőssel találkozó, egzisztenciális gondokkal küzdő, piacképes szaktudással nem rendelkező, ismerősei által messze elkerült elvtárs de izgulsz ugye, mikor is ötlik eszébe odabent hagyó elvtársnak a veled töltött szép idők emléke?

Bele kell törődnünk, rengeteg embernek lesz jó oka ebben az országban, hogy rettegjen a következő években. Ha igaza van Bibónak akkor demokratának lenni annyi, hogy nem félünk (jó tudom nem pontosan ezt mondta, de a balos értelmiségiek azt hiszik, hogy igen). A rossz hír az, hogyha egy demokráciában valaki félni kénytelen akkor ennek szükségszerűen az az oka, hogy vagy nem demokrata, vagy bűnöző, vagy a magyar verzióban mindkettő.

A demokrácia veszélyes hely, nincs stabil hatalom akihez örökre dörgölődzni lehetne. Pedig a független értelmiségiek legfontosabb ismérve mifelénk, hogy annyira függenek, mint hagyó miklós aktuális étvágyától a húsipari részvények ármozgásai, és ha nem tömörülhetnek valakinek a kimeneti nyílásánál, aki dob nekik rendszeresen, akkor annyira megutálják szabadságot, mint egy túletetett kanári.

Ez nem egy liberális ország fiúk. A projektetek látványosan nem jött be.

Felelősségrevonás van és még lesz is. Hogy nektek nem szóltak, hogy lesz? A keller elvtárs dolgaiból se gondoltátok, hogy van ilyen? Hát szar ügy.

Orbán Viktor markáns alakja most kibontakozik a választói akarat ködéből, és a dolgok jellegéből adódóan kénytelen lesz szétcsapni köztetek.

És miért is csodálkoztok azon, hogy mi nem aggódunk?

Megdöbbent és elszomorít az a közöny és nemtörődömség, amit a magyar értelmiség nagy része, valamint a magyar átlag választópolgár tanúsít a minap lezajlott országgyűlési választások eredménye által kirajzolt politikai helyzet veszélyeinek tárgyában. Elképesztő, hogy országunk határain túli barátainak féltő aggódása, amely olvasható minden mértékadó újság véleménycikkeiben, a választások előtt még csak figyelmeztető jelleggel, míg a választások után keserű ténymegállapításként, nem hatott a keleti despotizmus posványszerű állóvizében dagonyázó magyar lakosságra.

Máig komoly a veszélye annak ugyanis, hogy a magyar országgyűlésben olyan erők szereznek egyharmadot, vagy esetleg akár annál kettővel-hárommal több mandátumot, akik minden demokrata, országát féltő ember számára teljesen elfogadhatatlanok. Én személy szerint az ellenzék egyharmadát ma a demokráciára leselkedő legnagyobb veszélynek tartom.

Az ügyefogyott magyar választási rendszer diszfunkciói következtében, holmi kompenzációs és területi listákon, olyan politikai pártok képviselői óvakodnak be a parlamentbe, akik egyébként, ha felgyújtják a villanyt, sebesen rejtőznek el a padló repedéseiben. Nem tudom meggondolta-e a tisztelt választópolgár, hogy ha nem állítjuk meg a demokráciára fenekedő fenevadat, az is előfordulhat, hogy szanyi tibor is tagja lesz a következő parlamentnek? Elgondolkodott-e valaki ennek az eseménynek a közegészségügyi következményein? Tanácsos talán átfutnunk azon személyek névsorán, akik a magyar szocialista párt színeiben például beleszólhatnának a nemzet sorsának alakulásába, ha szavazók jövő vasárnap nem rettennek meg ettől a lehetőségtől:

Nagy valószínűséggel az mszp-frakció tagja lesz ugyanis várhatóan: Mesterházy Attila, Lendvai Ildikó, Kovács László, Gyurcsány Ferenc, Botka László, Szekeres Imre, Kiss Péter, Simon Gábor, Lamperth Mónika, Ujhelyi István, Hiller István, Molnár Csaba, Puch László, Juhász Ferenc, Veres János, Vadai Ágnes, Varga László, Bárándy Gergely, Szűcs Erika, Szabó Imre, Varga Zoltán, Boldvai László, Burány Sándor, Garai István Levente, Gúr Nándor, Horváth András Tibor, Oláh Lajos, Sós Tamás, Iváncsik Imre, Lukács Zoltán, Kolber István, Harangozó Tamás, Nemény András, Pál Béla, Baracskai József, Tóbiás József, Göndör István, Kovács Tibor, Harangozó Gábor, dr. Simon Gábor, Tóth József, Tukacs István, Nyakó István, Baja Ferenc, Vitányi Iván, Ficsor Ádám, Gőgös Zoltán, Szabó Vilmos, Káli Sándor, Horváth Csaba, Molnár Zsolt, Steiner Pál, Pál Tibor, Józsa István, Szili Katalin, Ipkovich György.

Van-e olyan becsületes szívű magyar ember, aki nyugodt szívvel hagyná e latrok kezén szeretett hazánk szívének egyetlen dobbanását is?

Szerencsétlen, amúgy is csalódott jobbikos nemzettársainknak ezekkel az egyedekkel legyenek kénytelenek egyezkedni, ha meg akarják akadályozni a Fidesz sikeres kormányzati tevékenységét és szerkezeti reformjait, hogy négy év múlva az ellenzéknek nehogy egy sikeres és boldog országban kelljen felvenni a harcot a kormányzati túlhatalommal? Szabad-e egy naiv jobbikos fiatalembert, vagy egy tapasztalatlan elempés leánykát kitenni annak a veszélynek, hogy miután a parlament egy rejtett zugában betoltak egy közös jointot, és boldog mosollyal botorkálnak vissza az ülésterembe meghallgatni Orbán Viktor tartalmas expozéját az elszámoltatásról, lendvai ildikóval fussanak össze a félhomályban és ebből következőleg hamvas lelkük jóvátehetetlen sérüléseket szenvedjen?

Habár ildikótól csak akkor nem kell rettegnünk a parlament sötétjében, ha az állami ellátás más formáját részesíti előnyben vele kapcsolatban az illetékes hatóság.

Aztán persze ott van maga az ember, aki körül kikristályosodik majd az új baloldal, a Galamus-csoport istene, a legnagyobb demokrata, a köztársaság fogalmának innovatív megújítója, akinek az elmúlt nyolc évet köszönhetjük. Az ember, aki csekély 40 milliárd euró költséggel elodázta a sátán eljövetelét, akit, hite szerint, jobban szeretnek a nyugdíjasok, mint a 13.havit. Komolyan fenyeget a veszély, hogy ha az ellenzék megugorja az egyharmadot, a delejes személyiségű rohamreformer ellenzéki tevékenységét is kénytelenek leszünk elszenvedni. Ami, kormányzati tevékenységének ismeretében, amellett, hogy ez is pont annyira lesz hasznos, mint az, érzésre olyan lesz, mint lassú szopogatással kinyerni az ízanyagokat a szárított teveürülékből.

Drága Szeretve Tisztelt Választópolgár Felebarátaim!

Ne engedjük, hogy az ellenzék túlhatalmat szerezzen! Állítólag az elmúlt nyolc évben is az ellenzéki túlhatalom akadályozta meg a reformokat. Ha az ellenzék megint túlnyeri magát és egyharmadot szerez, megint szöszmötölni kell a hatékony döntéshozatal előtt. Szabad-e kitenni az amúgy is agyonterhelt kormánypárti képviselőket annak, hogy a feltétlenül szükséges alkalmakon kívül (plenáris ülés, bizottsági ülés, büfé, ebédlő, mellékhelyiség, illegális dohányzás) máskor is, holmi frakcióegyeztetéseken, meg szakértői munkacsoportokon azzal mérgezzék magukat, hogy olyan kérdésekről egyeztetnek, amik úgyse ott dőlnek el?

Mondjunk nemet az ellenzéki pártokban tomboló féktelen hatalomvágyra, a hatékony kormányzást akadályozó akadékoskodásra!