Hát persze, hogy mindenki jobban ismeri a magyar költségvetés állapotát, mint a magyar kormány.

Hát persze, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen megaszondták a brüsszeli demokraták, hogy a magyar költségvetés idei hiánya annyi és ezt az nem írja felül, hogy holmi költségvetési, meg gazdasági folyamatok mást mutatnak, meg hogy árvíz, meg belvíz, továbbá, hogy nem annyi.

Így jártunk.

Magyarország gyakorlatilag a 2003-as költségvetés elfogadása óta csődben van, hiszen akkor foglaltak először törvénybe olyan kötelezettségeket, amelyekre már a rövid távú fedezet sem volt meg. Az teljesen ízlés béli kérdés, hogy a gazdasági teljesítmény csökkenésének, valamint az államadósság és hiány finanszírozási költségnövekedésének melyik pillanatában mondjuk azt, hogy csőd. Konkrétan, hogy a jövő fölzabálásának melyik állapotát tartjuk már riasztónak. Szocialista felebarátaink, egészen visszafalták magukat a jövő hétig, hogy már csak a 25 milliárd eurós mentőcsomag mentse meg őket időlegesen. Érdekes folyamat ez, az elpusztított jövő mindkét irányba növekszik, a csőd egyre közelebb jön, míg következményeinek elhárítási periódusának vége riasztó sebességgel kúszik a végtelenbe.

Nem lehetünk csődbe, hiszen ez most az eu számára kellemetlen lenne nagyon, továbbá mi, miután minket rühellenek a legjobban hagyományosan Európában, nem reménykedhetünk semmiféle könnyítésben, vagy segítségben, még szimpátiában sem.

Az, hogy a gazdaság beindítására így semmiféle eszköze nem lesz az új kormánynak, az annyira se érdekli őket, mint az, hogy mennyit keres egy kínai gyermekmunkás.

Legyen minimális a költségvetési hiány, fizessünk, mint a katonatiszt, segítsük a multinacionális tőkét, mint eddig, és akkor esetleg, mérhetetlen liberalizmusukban és demokratizmusukban, eltűrik, hogy a szlovákiai magyarok az otthonukban esetleg még beszélhessenek magyarul, továbbá hogy meggyászolhassuk nemzeti tragédiáinkat és csatavesztéseinket. Persze nem túl hangosan és óvatosan, nehogy megsértsük valamelyik tömeggyilkost nemzeti hősként számon tartó ország érzékenységét.

Senkinek nem érdeke egy erős és érdekérvényesítő Magyarország. A mi szépen hízogató államadósságunk kamatait évtizedekre előre beleszámolták a tőke megtérülési mutatóiba.

Európai értékek? Ugyan.

Ezek a született demokraták és liberálisok nyolc évig mindent, de mindent elnéztek a megyó, fletó, bajnai triásznak, beleértve a költségvetési adatok rendszeres, nagyívű meghamisítását, a sokszor a nyugati multik érdekeit szolgáló gigászi méretű korrupciót, a tömegbelövetést, a rendszeres lecsatlakozást az orosz érdekek mellé, mert tesznek ezek nagy ívben az európai értékekre, pontosan annyit akarnak kihozni ebből a közép-európai eu bővítésből, mint annak idején a Szovjetunió a cccp nyugati irányú bővítéséből.

A lehető legtöbb hasznot.

És amíg a magyar állam és költségvetés pengeélen táncol, de fizetőképes, addig perkáljuk a legnagyobb kamatot. Ha lenne egy sikeres konszolidáció és gazdasági fellendülés, akkor elveszítenék a bevételeik és befolyásuk jó részét.

A legszomorúbb az, hogy az állítólag független magyar sajtó, gyakorlatilag egyöntetűen fordult a saját kormánya ellen, teljesen elhallgatva, nemcsak a eltérő, hanem az árnyalt véleményeket is.

Magyarország csődben van. Ha megint sikerül megakadályozni a valóban mélyreható és radikális átalakulást, és minden marad a régiben, valószínűleg az utolsó történelmi esélyünket veszítjük el, a legalább az ország méretéhez és egyéb kapacitásunkhoz illeszkedő, nemzeti erő és érdekérvényesítő képesség visszaszerzésére.

A jövőt az elmúlt nyolc évben éltük fel. Rosszabbul fogunk élni az bizonyos, pusztán csak az a kérdés, hogy a rövid és középtávú javulás esélye nélkül, vagy tényleg a javulás reális esélyének tudatában.

Ez utóbbit minden baloldali kormány megígérte egyébként 1948 óta. Minden egyes általuk kirobbantott válság után, általában ugyanazok, újra odaálltak a nemzet elé és újra megígérték, hogy legközelebb minden jobb lesz.

A ballib gondolkodásmód szerint most is fontosabb a spekulatív piac jóindulatát megnyerni, mint egyszer végre szembenézni a helyzettel.

Ezt a válságot most végre egyszer nem azokkal a módszerekkel kellene kezelni, amelyek használata minden egyes alkalommal új, még hatalmasabb válságok magvát vetette el.