A régi szép időkben, amikor a világméretű progresszió még nem szökkent szárba és a pénzügyi rendszert az jelentette, hogy a kincstárban stimmelni kellett az aranyaknak és egyéb drágaságoknak, a pénzügyminiszter jogelődjét, a kincstárnokot, karóba húzták, ha trükközések voltak az egyenleggel.

Persze azokban az őszinte időkben is lopott mindenki ahogy tudott, de annak a biztos tudatában, hogy amennyiben őfelsége bepöccen, a hóhér annyira kreatív lehet amennyire csak akar. Ez azt eredményezte, hogy erős uralkodók idején viszonylag elfogadható szintre lehetett leszorítani a korrupciót.

Ha viszont őfelsége liberálisabb szellemben (ezt akkoriban a népség-katonaság a maga felvilágosulatlanságában nem örvendetes humanizmusnak ítélte, hanem mindközönségesen löttyedt szerszámúnak tartotta szeretett uralkodóját) intézte a közügyeket az adóbérlők érthető túlbuzgósága sok esetben vezetett egész vidékek elnéptelenedéséhez.

Az emberi faj sok évezredes tapasztalata az, hogy általában minden szentnek maga felé hajlik a keze és hogy sokat tesz minden társadalom általános moráljáért az, ha a lopás minden formáját hatékonyan és határozottan büntetik.

Nem kívánom itt filozófiai fejtegetésekkel égetni magam, de e kérdésben vallott alapálláspontom az, hogy a létező kapitalizmus erkölcsi és emberi értelemben ugyanakkora katasztrófa, mint a létező szocializmus, pusztán csak gazdaságilag (valójában technológiailag) sokkal sikeresebb.

Az észak-atlanti civilizáció történetének elmúlt korszaka nem szólt másról, mint a személyes felelősség eltüntetéséről. Nem tud akkora baj lenni, hogy valakit igazán rendesen, évtizedekre elrekkentsenek egy kellemetlen helyre, ha áldásos tevékenysége következtében egy ország, esetleg egy kontinens becsődöl például.

A görög válság szép tanulsága, hogy egy ország komplett politikai elitje minden személyes következmény nélkül követhet el olyan könyvelési trükköket (szigorúan a hatalma megtartása érdekében), amelyek akár a globális pénzügyi rendszert is megrengethetik, ahogy a nagybankok tevékenysége ezt már egyszer nem régen megtette a világgazdasággal.

Itt olyan méretű pénzügyi mahinációkról van szó, amelyek zushlag-egyenértékre számítva több millió éves zártintézeti tartózkodást involválnának.

A világ banki és pénzügyi rendszere nemcsak átláthatatlan és kaotikus, hanem számtalan eleme tartalmaz triviális matematikai lehetetlenségeket, amelyeket elismerten nemcsak a politikusok nem értenek meg, hanem a bankok vezetői sem. Ez persze nem zavarja őket a szakértésben, meg a döntéshozatalban sem. Amiről nem tudunk, amit nem értünk az nincs is.

És ennek a folyamatosan válságokat generáló rendszernek sincsenek igazából felelőségre vonható gazdái.

De nem csak a pénzügyi elit érinthetetlen, hanem a politikai is, hiszen a választhatóságát (ami talán az egyetlen megragadható eleme a politikai felelősségnek) egyetlen államadóság eltitkoló és felhalmozó pénzügyminiszter és miniszterelnök sem veszíti el, nemhogy a felhalmozott vagyonát, kapcsolati tőkéjét, esetleg a szabadságát sem.

Pontosan tudja mindenki, aki egy kicsit is gondolkozott már életében, hogy kiknek és főleg milyen módszereknek köszönhetjük országunk állapotát. Mégis kudarcaink egyik legnagyobb kovácsa (hogy az egyéb, a színesfémek iránti érdeklődését ne is említsük) veres jani nem a büntetés-végrehajtás valamelyik mosodájában könyvelgeti az alsógatyákat, hanem az Országgyűlés költségvetési bizottságában kamatoztatja a „szakértelmét”.

A magyar történelem legnagyobb békeidős válságáért nem felelős senki, legalábbis annyira nem, hogy megnevezzék és elvegyék tőle a lehetőséget, hogy a következő választás előtt újra hatékonyan hazudhasson.

A mai alapjaiban liberális felfogás alapja az a teljesen téves meggyőződés, hogy a jó törvények és az erkölcsről való papolás hatékony és becsületes működést eredményez.

Pedig nem. Hatékony és eredményes, továbbá becsületes működést, az egyszerű törvények, a biztos számonkérés, a valóban rettegést keltő büntetés, és az átlátható, megérthető, felfogható felelősségi viszonyok biztosítják.

A felelősöket meg kell büntetni.

Mindegyiket és nagyon.

És ha erre az intézményrendszer nem képes, akkor a rendszert is át kell alakítani. Ha nem megy a dolog a jelenlegi elitekkel, akkor nem néhány ezer embernek, hanem millióknak kell részt venni az ország vezetőinek napi kordában tartásában tehát a Felelős gazdaság ás költségvetési politikáért nevű politikai erő megalapításában és az azt megtestesítő tüntetéseken.

Több pénz nem követelhetünk, mert az nincs.

Kevesebb lopást és a felelősök megnevezését és politikából való kitaszítását viszont igen. Ez utóbbiakért még nem is kell kevesebbet fogyasztanunk és többet dolgoznunk, amire egyébként egyetlen politikus sem bírna rávenni bennünket.

Javaslom, hogy minden parlamenti ciklus végén legyen arról népszavazás, megítélendő a képviselők négy éves tevékenységét, hogy akarja-e a nép azt, hogy a kormánypárti és az ellenzéki képviselők folytathassák politikai karrierjüket. Ha szabályok szerint a nem győz, akkor az adott politikai pártok kötelesek olyan képviselőket indítani a következő választáson, akik még nem voltak képviselők.

Legyen az is része az alkotmánynak, hogy minden kormány legyen köteles legalább az adott év előtti év GDP-nek 5%-val (mint összeggel) csökkenteni az államadósságot.

Persze ezek itt mind abszurdumok.

Még szerencse, hogy 20-30-40 milliárd euróval növelni az államadósságot az nem abszurd.

Mert az már megtörtént. És kaptunk is belőle.