Újonnan választott elnöke lészen nemsoká a Magyar Köztársaságnak.
E magasztos pillanat közeledtére bepárásodik szemünk, elszorul torkunk, és kutatja lelkünk, ki lesz majd az, aki felmagasztaltatik.
Ez különösen annak fényében érdekes, hogy ennél jobban csak az mindegy, hogy gréczy zsolt vajh tudja-e forróbban szeretni az ő ferencét.
1990 óta ugyanis a mindenkori köztársasági elnök felettébb keveset tett hozzá rajongott demokráciánk működéséhez.
Mindannyiotok árpi bácsija annyira közel állt az szdsz-hez, hogy csak a különösen bonyodalmas sziámi ikrek szétválasztásában rutinos sebész tudta volna eldönteni, hogy hol ér véget pethő iván és hol kezdődik a független demokraták e mértékadó díszpéldánya. Az „első” köztársasági elnök méltó folytatója ebben a magyar történelmi hagyománynak, miszerint a legfőbb közjogi méltóság egyszerre nem rendelkezhet a következő tulajdonságokkal: Becsület, Ész, Bátorság, Integritás. A legjobb persze az, ha mindegyiket mellőzi, hiszen néhány szerencsés történelmi pillanatot leszámítva az önálló akarattal rendelkező szimbolikus méltóságok eltakarítása a végrehajtó hatalom részéről, ki szokott váltani, mind társadalmi, mind nemzetközi felzúdulást.
Még ha fel is tesszük, hogy 90 és 94 közötti tevékenységét valamiféle elvi alapállás vezényelte és nem a tartótisztje, akkor is elfogadhatatlan, hogy látványos tétlenségével és hallgatásával hozzájárult Horn Gyula (a Gyula legalább politikus volt és nem is tehetség nélküli, sőt, persze szigorúan csak szocialista utódaihoz képest, neki még becsülete is volt) miniszterelnökségéhez. Pedig az akkori politikai helyzet megengedte volna, hogy a diktatúra egy emblematikus figuráját erkölcsi alapon taszajtsák ki a legfőbb hatalomra esélyesek közül. Ha ez megtörténik, és világossá válik, hogy a diktatúra derékhadából nem választható miniszterelnök, akkor ma nem itt tartanánk. És ennek kinyilvánítása a demokrácia működése felett őrködő köztársasági elnök feladata lett volna elsősorban. Ki másé?
Mádl Ferencnek is megadatott a történelmi lehetőség, hogy politikai döntés helyett erkölcsi alapon ítéljen. A megyó nevű politikai képződményről hamar kiderült, hogy a diktatúra egy szakaszában pont a helyén volt, na nem miniszterként, hanem akkor, amikor a titkosszolgálatok pszichológiai szakértelmének eklatáns példájaként, arra használták amire alkalmas és való. A kollégái megfigyelésére, szimpla vamzerkedésre. Azért erre, mert képességei, erkölcsi alapállása, hajlamai és ambíciói erre alkalmassá tették. És csak erre. Az akkori köztársasági elnöknek pedig szintén nem volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, akár a saját politikai sorsa árán is, hogy kimondja: Egy ilyen ember nem lehet a köztársaság miniszterelnöke.
Az elmúlt húsz év köztársasági elnökei közül Sólyom László emlékeztet leginkább arra a képre amilyennek e méltóságnak lennie kéne. De éppen ezért az ő felelőssége a legnagyobb, hiszen őt sokan képesnek gondolták arra, hogy valóban megvédje az államszervezet demokratikus működését.
De nem tette.
2006-ban hallgatott, pedig abban az évben a demokrácia számtalan halálos sebet kapott a győztes pártoktól és a hatalomban maradó miniszterelnöktől. Pontosabban megszólalásainak és cselekedeteinek ereje nem álltak arányban a nemzet és a demokrácia sérelmére elkövetett cselekményekkel.
Sólyom László azt mutatta meg, hogy képtelen kilépni jogász gondolkodásának keretei közül és nem kíván konfliktusokat vállalni a demokráciát kiüresítő, rabló, csaló bagázzsal szemben, hanem az alkotmány legszűkebb értelmezésénél maradva, néhány szofisztikált mondattal letudta demokráciavédő szerepét.
Pedig nem csak ezért fizetjük. Hanem azért, hogy valóban a legfőbbként, akár személyes (és nem csak politikai) kockázatot vállalva, valóban megvédje az alapvető eszményeket.
A politika adott esetben megkíván drámai gesztusokat, végletes cselekedeteket. De csak akkor, ha a helyzet is végletes és hiteles emberek tesznek ilyesmiket.
2006-ban és értelemszerűen az azt követő években egyre nehezebb teherként cipeljük, hogy vezető politikus nem követhet el olyan politikai bűnt, amely indokául szolgálhatna távozásának. Sőt 2006 után ez már bizonyos köztörvényes bűncselekményekre is kiterjesztésre került.
Ha az elmúlt 20 évben a köztársasági elnökök valamelyike egyszer is azt monda volna, hogy elég, hogy itt van a demokrácia vége, hogy neki és az adott miniszterelnöknek nincs helye egyszerre a magyar közéletben, nem itt tartanánk.
Semmiféle erkölcsi mérce nem létezik, a köztársasági elnök csak jelképes jogi gesztusokat tehet, ha úgy gondolja, hogy alkotmányos feladatköreinek megfelelő kihívásokkal kerül szembe. Pedig feladata nem jogi elsősorban, hanem tekintélyre alapuló, mert az elé kerülő problémák jogilag alapvetően nem megfogalmazhatóak.
Tekintélye pedig nincs. Társadalmunk mai állapota nem kedvez a tekintélynek és mindent meg is tettek az elmúlt húsz évben, a balliberális értelmiségiek különösen, akik a közbeszédet befolyásolták, hogy ne legyen működő és hatékony tekintély, sem egyes ember, sem szervezet, ebben az országban. A köztársasági elnök tekintélyét az elnökök rombolták le a legjobban. Úgy, hogy észre sem vették, és úgy, hogy a politizáló társadalom sem vette észre igazán.
Illene végre megérteni, hogy Orbán Viktor túlhatalmát leginkább egy olyan elnök nyesegethetné hatékonyan, aki valamikor 2006 szeptemberében kirúgta gyurcsány ferencet a következő kedves szavakkal:
„Ön hazudott a magyar népnek, a nemzetnek, meghamisította a költségvetési adatokat, tudatosan, előre megfontoltan, a hatalma megtartása érdekében. Csalással nyerte meg a választásokat.
Elvárom, hogy azonnal nyújtsa be a lemondását, valamint elvárom, hogy az önök szavazataival is oszlassák fel a parlamentet, hogy új választást írhassak ki. Önnel nem beszélek többet, a kézfogását nem fogadom. Elvárom, hogy ön soha többé ne vállaljon politikai-közéleti szerepet a továbbiakban.”
Informálisan pedig tudathatta volna a két kormánypárt vezetőivel, hogy amennyiben ez nem történik meg, lemond, annak egyidejű bejelentésével, hogy megszűntnek tekinti azt a demokráciát, amelyben elnöknek választották.
Na ez esetben lett volna futkosás, meg rendezkedés.
Amúgy meg a fletó és a bal-liberális politikai, értelmiségi és gazdasági elit eliminálásáért cserébe nem tűnik nagy árnak, hogy csökkentik a simor fizetését, kirugdalják a szoci képviselők feleségeit a köztisztviselői karból, újra buktatnak alsó tagozatban, újra megnyitnak börtönöket, vagy hogy konzervatív bírákat jelölnek alkotmánybírónak.
De így, úgy őszintén, nem mindegy kit választanak meg most elnöknek?
Van olyan csávó, aki igazán nemet mondana?
