A tíz milla a mélygarázsban esete óta tudom, hogy az kispolgári csökevény nálunk, hogy a ritka és kisösszegű pénzügyeinket ügyvédnél (lakáseladás, vétel), vagy kölcsön esetében a bankban intézzük.

Lehet, hogy azért mert az egyik ágon tisztviselő, sőt a másikon köztisztviselő família vagyunk, már az óvoda másodikban fel lettünk homályosítva, hogy ne fogadjunk el semmit, mert az nem helyes.

És azzal se várták meg az iskolát, hogy elmondják: Ha pénzt veszel át, nagyobb összeget, mindig tanúk előtt, dokumentálva, lehetőleg ügyvéd havernál, vagy ilyesmi. Ha egy pénzátvételnél az elismervény, meg a tanúk nem kívánatosak, akkor az a pénz sem kívánatos.

Meg is szoktuk számolni.

És a jogcímet valami szerződés, vagy egyéb dokument rögzíti, aláírva, lepecsételve, stb.

Azt készséggel elismerem, hogy a legénybúcsún a művésznőktől nem kértem számlát (pedig az összeg a fizetésemhez képest nagyobbnak volt minősíthető), de mind a húszan megesküszünk, hogy szívességből voltak ott.

Arra akarok kilyukadni, hogy wieszt elvtárs pénzátvételi rutinja olyan mértékben nélkülözi a hivatalosságot, mint egy utcai rablás. A hivatali helyiségben meg magánpénzügyeket csak nagyon gyerekszoba nélküli emberek szoktak intézni, különösen négyszemközt.

A weiszt elvtárs habitusa és úgy általában a génállománya inkább ketrecet valószínűsít, mint kék fodrokkal díszített ágyacskát, de legalább a legfogékonyabb életszakaszában trenírozták a bezártság elviselésére.

Aki a filmecske alapján elhiszi, hogy az ügylet nem esett kívül a BTK vonatkozó passzusainak hatókörén, azoknak nem ígér sok jót a közeljövő.

Történelmi időket élünk, még van szabad sajtó és még üldözik a lopást.

Használjuk ki a lehetőséget, jelentsünk fel mindenkit, aki lopott!

Ha most a szoci és szdsz-es tolvajok zömét lecsukják, meg néhány fideszest is, lehet, hogy rögzül a népség-katonaság pici fejecskéjében, hogy úgyis mindenki rápacsál a végén.

Feljelenteni úgyis szeretünk.

Mi ez ha nem történelmi esély?