Megfogadtam már egyszer, hogy heller ágnesről nem írok többé. És azzal sem lehet megalapozottan vádolni, hogy nevezettet ne utálnám szívem teljes melegével.
De.
A farkasházy nevű szerzet rendezett valami szárszói akármit, aminek, ha jól emlékszem lopta a nevét (habár bizonyára véletlenül van ott nyaralója). Ott a magyar társadalom két nagy betegségéből az egyiknek a kórokozói igen nagy számban csoportosultak. Köztük heller ágnes is.
Akiről fotók készültek e jeles alkalomkor. A fotókat erkölcsi és esztétikai okokból nem linkelem be. A sorrend fontos.
Mindenkinek joga van megöregedni és meghülyülni (bármilyen sorrendben), vagy úgy kinézni, ahogy sikerül. A sajtónak meg joga van fényképezni és a fényképeket megosztani az olvasóval.
De.
Lennie kell valahol egy határnak, amit nem lépünk át, akár a valóságot pontosan megragadó fotó esetén sem.
Egy idős emberről, túl azon a korán, amikor személyes bája még átjön az objektíven, nem közlünk le ilyen fotót.
Körbemutogatjuk a szerkesztőségben, feltesszük képernyővédőnek a nem szeretett kollégák gépére, de nem tesszük ki. Nem is azért, mert annyira mérhetetlenül ciki lenne. Azért nem tesszük ki, mert ennél azért igyekszünk kedvesebbek lenni még azon embertársainkhoz is, akiket azzal büntetett meg a sors, hogy egyszerre képesek a közelmúlt három szocialista miniszterelnökének társaságát élvezni (tényleg élvezni!), anélkül, hogy szégyellnék magukat.
Ha erre képesek volnánk, szebb lenne a világ. Nem tudom, hogy magam, ennek a képnek a birtokosaként ellent tudtam volna-e állni a kétségtelenül nagy kísértésnek. De azt tudom, hogy szégyelltem volna magam utána.
Mint ahogy most is.