Vállalva a hadüzenet ódiumát, a magyart írtam előre, sőt a helyiségneveket is magyarul fogom írni ha előkerül valamelyik, táplálva a bennem lakó elvakult irredentát, a sovén kispolgárt, aki b*ik megtanulni ezeréves magyar települések újdonsült szlovák nevét.

Újabb mérhetetlen súlyú csapást kapott nemzeti büszkeségünk.

Eleddig meglehetős bizonyossággal lehetett állítani, hogy nemzeti közmegegyezés van abban a tárgyban, hogy szeretett hazánknak van, minden nemzetek között, a legótvarabb, legdzsuvásabb, legergyább, leggázosabb, legidiótább, legretardáltabb politikai elitje.  És nem. A szlovákok simán, nemzeti létük szűk száz éve alatt, úgyszólván helyből kitermeltek egy olyan politikai osztályt, amitől még kóka jános, veres jános,  gyurcsány ferenc, sőt lendvai ildikó is undorodva hőkölhet hátra és joggal.

A szlovák politikai elit és szavazóik döntő többségének politikai nézetei még csurka istván pártjában is partikuláris szerepet játszhattak volna, ha egyéb, de hasonló kaliberű baromságok, ki nem szorítják őket a forró hangulatú taggyűlések napirendjéről. És a magyar szavazók, akik pedig még a péterkét sőt a ferikét is megválasztották, sikeresen kifelejtették e nézetek képviselőit a parlamentből. Persze nem igazán a nézeteik miatt, hanem elmebeli állapotuk kétségtelensége okán, hiszen valahol nyolcvan IQ felett viszonylag nyilvánvaló, hogy a torgyánfélék, a slotafélék szomorú diagnózisa baljóslatú latin szavak hosszú sora, a mania gravistól a phobiák áttekintő felsorolásáig. Torgyán kormányzati ténykedése sírba vitte ugyan az Orbán kormányt, de logorreás megnyilvánulásainak eszmei mondanivalója nem jelent meg a kormányzati politika szintjén. A szavazók pedig 0,3 százalékos választási eredménnyel jutalmazták a józsit, magukat meg a megyóval persze, de hát minden nem stimmelhet.

Az ember csak csendes borzongással szemlélheti a jelenlegi szlovák kurzus ámokfutását, amely a legszebb tiso-i náci hagyományoknak feleltethető meg, azzal a különbséggel, hogy mindezt valahogy, már megint, egy „szociáldemokrata” párt abszolválja. Tulajdonképpen ez az egyetlen pont ahol még remélhetünk, ahol még szerezhetünk pontokat, hiszen a mi elitünk nagy részét legjobb pillanataiban sem lehet azzal vádolni, hogy a nemzeti érzület mérgezné a lelkét. A szlovák „politikusok” nacionalizmusa a húszas évekből maradt itt, színvonala is olyan, a rabló felháborodásával azonos, aki nagyon vágyta az aranyórát és a hosszú viselés után már teljesen magáénak is érzi.

A szlovákok teljes nemzeti létüket féltik tőlünk, ezeréves elnyomatásuk legendája, különösen, hogy ennek több mint felében csak a saját képzeletükben léteztek, egyre komolyabb rémálmokat okoz nekik, rendszeresen arra ébrednek izzadva, az éjszaka közepén, hogy egy 300 fős kerékpáros zászlóalj visszafoglalja a Felvidéket. Ez annál is viccesebb, hiszen pontosan tudják, hogy a magyar honvédségnek nincs háromszáz biciklije, mindahogy azok a tankok is csak a slota képzeletében léteznek (tünetként), amelyek ennek a támadásnak az alapját képeznék. A szlovák hadsereg már lényegesen erősebb, mint a magyar, de ahhoz még nem elég erős, hogy Budapestet ősi szlovák városnak lehessen nevezni és követelni. Ez a feeling a kárpátok géniuszának például alapból megvolt, ő ott látta a román-szlovák határt, ahol most a magyar-szlovák  van, sőt feljebb, hiszen ott elmagyarosodott románok élnek.

Minden magyar ember érzi és tudja, hogy szlovákia jelentős magyar területeket bitorol. Eszesebb honfitársaink pontosan tudják azt is, hogy ezek a területek soha nem fognak visszakerülni hozzánk, hacsak nem akkor, ha valami rendes háború nem lesz véletlenül és  szlovákia a vesztesekhez csatlakozik, mi meg történelmi hagyományainktól gyökeresen eltérő módon véletlenül a győztesekhez.

A magyar lakosság nagy része azonban már rég lemondott a Nagy Magyarországról és megelégszik a nagy államadóssággal. A szlovákok meg egyszerűen nem bírják elhinni, hogy erről a tök jó helyről mi csak úgy simán lemondunk. Egyáltalán nincsenek tisztában a magyar társadalom állapotával, nem tudják szegény hülyék, hogy ha ők kihúznának a Felvidékről ijedtükben, mert meglátták egy T-34-es sziluettjét a Duna túlsó partján, maga eörsi mátyás feküdne budaházi györgy rongyosgárdistái elé a párkányi hídon, hogy nehogy már egy ilyen antiliberális cselekedetre ragadtassák magukat, mint a magyar haza visszafoglalása.

Biztos vagyok benne, hogy amikor göncz kinga diplomáciailag érezteti a szlovákokkal, hogy értsék már meg végre, a jelenlegi magyar kormány tényleg sz*ik a határon túli magyarokra, a tótok legfeljebb a hazudozási képességeiről vannak meggyőződve és fel sem merül bennük, hogy tényleg igazat mond.

Ahhoz, hogy sok nemzedékkel ezelőtti sérelmeken alapuló baromkodás véget érjen gyakorlatilag teljes elitcserére lenne szükség mindkét államban.

A szlovákok sohasem fognak hinni egy ilyen hazaáruló rablóbandának, mint a miénk, mert csak egy nemzetéhez hű elitet tudnak elképzelni egy ország élén.

Mi pedig csak akkor fogunk beletörődni Trianonba, ha végre lesz olyan szomszéd ország, ahol nem ellenségként tekintenek a magyarokra.