Hát kezicsokolom az, hogy a lakosok nagy része utálja őket, mint a kormányt.
Leszámítva persze a haladás fáklyáinak terhét cipelő, liberális, progresszív értelmiség nagy humanistáit, akik nem. Sőt ők szeretik őket, legalább annyira, mint a tolvajokat és rablókat és egyéb szeleburdi népeket, akik a rohadt többségi, fasiszta társadalom elnyomásában sínylődnek és az istennek sem tudják a maguk képére formálni elnyomóik értékrendjét.
Mert hát mi magyarok nácik vagyunk ám, a Hitlerjugendben szereztük meg az ideológiai alapképzettségünket (leszámítva azokat a kivételes embereket, akik a foximaxin/gyengébbek kedvéért marxista-leninista esti egyetemen/) és a Waffen SS egyik páncélgránátos hadosztályában kaptuk meg a sorozatgyilkosi kiképzést, mint például Mari néni.
Tehát a buzikat tolerálni kell elvtársak, ott és akkor, ahol nekik tetszik.
Na de tényleg? Mi a baj a buzikkal?
Szerintem az elég, hogy az emberek nagyon jelentős többsége nem kedveli őket. Értelmetlen és terméketlen vitát folytatni arról, hogy a homoszexualitás minek a következménye, káros-e, vagy hasznos, mert egyrészt tényként adott, hogy van, másrészt pedig tényként adott az is, hogy taszítja az embereket. Természetellenesnek tartják.
És nagyon úgy tűnik, hogy az emberek viszolygása a homoszexuálisoktól alapvető lényegükhöz tartozik, mint például a xenofóbia. Ugyanúgy nem tudjuk pontosan, hogy miért van ez az elutasítás, mintahogy azt sem tudjuk pontosan, környezeti és genetikai tényezők milyen kombinációja vezet a homoszexualitáshoz.
A homofóbia nem múlik el, hanem állapot jellegű és meghatározott ingerekre, kiből erőssebben, kiből gyengébben, de kitör.
Mik is a hétköznapi homofóbia jelei?
Hangsúlyozzuk, hogy heteroszexuálisak vagyunk, visszautasítjuk az azonos neműek közeledését.
Nem szeretjük gyermekeink közelében a homoszexuálisokat. ( Nem, nem keverem a pedofíliával, kedves kommentelő, de majd szólj, ha a 12 éves fiadat a szomszéd, egyébként nagyon kedves meleg párra bízod a hét végén.)
A homoszexualitás emlegetésére, fura, undorszerű elutasító érzés vesz erőt rajtunk.
Ha egy homokos felebarátunk hozzánk ér, akár véletlenül, vagy a köznapi érintkezés normáin belül, nem tudunk elvonatkoztatni homoszexuális voltától.
Ezeket az érzéseket nem eltagadni kell, hanem kezelni.
Természetesen voltak olyan társadalmak, ahol a homoszexualitás teljesen elfogadott volt. De most már, azt hiszem egyik sincs meg. És a mienkében a homoszexualitás soha nem volt elfogadott magatartás.
Természetesen az egy teljesen normális, vitaképes álláspont, hogy a homoszexualitás, törvényi és társadalmi megítélése jelenleg nem megfelelő és mindkét területen változásokra van szükség.
Becsületes ember nem kívánhatja senki kitaszítását a társadalomból olyanért, amiről nem tehet. De normális ember nem kívánhatja azt sem senkitől, hogy az érzéseit eltagadva, hamis mosollyal olyasmit szeressen (mert ugye a támogatás nem elég, szeretni is kell), amitől adottan viszolyog. Kompromisszumot kell kötni és ennek a kompromisszumnak figyelembe kell vennie azt, hogy a többség gyomra mit vesz be.
Lehet azon elmélkedni, hogy házasodhassanak-e a homoszexuálisok például.
Én nem látom akadályát, hogy a házassággal egyenértékű szerződést köthessenek, de azt gondolom, hogy nem csökkenti, hanem növeli a homofób indulatokat az, hogy egy a nő-férfi párkapcsolat, nagyon komoly vallási tartalmakkal töltött, „szentesítésére” fenntartott fogalom alá akarják gyömöszölni ezt az aktust. Tudniillik a rohadt fasiszta, klerikális reakciós magyar csőcseléknek is van érzékenysége, amit talán érdemes lenne a nagy nekibuzdulásban figyelembe venni.
Állandóan napirenden tartják a homoszexuális párok örökbefogadási jogának kérdését. Ezen vita keretében, még sosem hallottam, hogy a fanatikus jogvédők az örökbefogadandó gyermek jogairól is hasonló mélységben elméláztak volna.
A tragédia az, hogy a liberálisoknak van egy elképzelésük a világról, amely nyilvánvalóan nem működik. Elképzeltek egy emberfajtát, amely egy csupa furcsa kisebbségből álló társadalomban él, amelyet az egykori gyűlölt, gonosz többség legyőzésének közös élménye tart össze. Ebben a társadalomban, csak (az ő szóhasználatukkal élve) homoszexuálisok, zsidók, cigányok és liberális értelmiségiek lennének, valamint olyanok, akik sajnálják, hogy nem tartoznak ebbe a fő négy kategóriába, de dolgoznak rajta.
A baj az, hogy a liberális értelmiségieket leszámítva még az általuk megnevezett „kisebbségek” nagy része is ezer okból inkább a többséghez tartozónak gondolja magát és kínjában vigyorog, amikor a nagy és nyitott multikulturális toleranciabirodalomról beszélnek. A kilenc millió fasiszta meg lapít.
Abban talán egyetérthetünk, hogy a homofóbia elleni küzdelem nem igazán vezetett sikerre. A kérdéssel egyébként nem nagyon törődő társadalmi rétegek is a tavalyi tényleg erősen undorító melegfelvonulás képeivel a tudatukban gondolnak az idei eseményekre és magánbeszélgetésekben, hasonlóan a melegek többségéhez, provokációnak látják a melegbüszkeség ilyetén kifejezését.
Az, hogy a fletó is megszólalt, sőt exponálta is magát a történetben, a lehető leghátrányosabb az ügyre nézve. Azt a benyomást kelti, hogy a homoszexuálisok valódi és tényleg megoldandó, az alapvető emberi jogok kategóriájába tartozó problémái, egy szélsőkapitalista, szélsőliberális, globalista politikai kurzus elengedhetetlen kellékei.
Horn Gábor mögött menetelni az a mai Magyarországon sokkal stigmatizálóbb, mint homoszexuálisnak lenni.
És nem is vall nagy politikai és erkölcsi érzékre.