Voltaképpen nagyon meglepő, hogy ebben a poszt-posztmodern korban, amelyben élni vagyunk kénytelenek, milyen hatalmas jelentősége van annak, hogy ki lesz és milyen nevet választ az új Pápa. Én azt gondolom, hogy nincs Isten, de azt is gondolom, hogy létére felettébb nagy szüksége lenne ennek a világnak. (Valamint nagyon remélem, hogy van humorérzéke az öregfiúnak.) 

Ez a mostani pápaválasztás, nem kevésbé az előzőek is, elemi erővel mutatják meg nekünk, hogy mennyire szükségünk van egy kritika felett álló lelki vezetőre, aki a bennünk itt-ott bujkáló, de felszínre nem törő jóakaratot testesíti meg.
Ebbe a többesszámba nem akképpen gondolom bele magam, hogy nekem szükségem lenne a Szentatya lelki iránymutatására, hanem sokkal inkább annak a közösségnek a tagjaként, amelyben él ez a fajta vágy a közös jóra.
A bíborosok jó döntést hoztak, hiszen a világ közepe már rég nem Európa és hitük jövője sem itt van a dolgok jelenlegi állása szerint. De azt az életszemléletet, amely Dél-Amerikában a kereszténység Európából nehezen értelmezhető reneszánszát megalapozza, talán az új Pápa áthozza, sőt talán visszahozza kedvetlen kontinensünkre.
A kereszténység sikerét éppen a végtelen sok emberrel egyszerre megélhető, bizonyos értelemben önfeladó közösségi élmény adja meg, amelyet az egyéni szabadság és korlátlanság primátusát hirdető európai közgondolkodás oly látványosan megvet. Nehéz mit kezdeni tehát azzal az érzéssel, hogy Ferenc pápa, a megválasztását körülvevő hype szerint is, fontosabb személyiség és nagyobb hatású is, mint a világ politikai vezetői. Sőt utóbbiak tudják is ezt, hiszen fontosságukat hangsúlyozandó igyekeznek ennek kapcsán bekerülni a hírekbe.
A katolikus egyház, hasonlóan Európához, nincs túl jó állapotban. Szörnyű bűnök és értelmetlen tilalmak fojtogatják a jelenét. Állításai az ember helyéről a világban azonban sokkal erősebbek annál, hogy az emberi gyengeségtől meginogjanak. Sőt, mérhetetlen erőt kell, hogy adjon mindenkinek, aki bízni akar az emberekben, hogy a pápává váló ember, akit egyre inkább a „világ végén” találnak meg, milyen elképzelhetetlen teher elviselésére lesz képes, pusztán a hite által.
Nem Isten számít, nem a Szentlélek számít, hanem az ember, egy ember számít, de egyszerre mindegyik, nem magában egyedül.
Ha ezt nem értjük meg, akkor semmit nem értünk.