Voltak olyan kétnemzetiségű magyarországi falvak a hetvenes évek elején, amelyekben az idő tájt kötötték az első olyan házasságokat, ahol a felek etnikai hovatartozása nem volt azonos. Természetesen az ilyenkor elengedhetetlen tömegbunyók és bicskázások kíséretében. Az ilyen pároknak nem is volt tanácsos a faluban maradni, hiszen sem ide, sem oda nem tartoztak többé, nem is beszélve gyermekeik érdekes helyzetéről.
Ma, alig másfél nemzedékkel később, teljesen általános és megszokott, nemcsak az egy helyen élő különböző nemzetiségű személyek között a házasság, hanem az is, hogyha itt-ott átutaztukban a felek valahol egy nekik szimpatikus egyénre akadnak, a szerelem mindent legyőz. Arról nem is beszélve, hogy az esetek nagy részében házasságot sem kötnek már, illetve ha igen, a szó jelentése sem az már, mint negyven évvel ezelőtt.
Hasonlóképpen egyedi eseménynek számított az is, hogy a helyi focicsapatban a szomszéd faluból, vagy tájegységből, vagy megyéből szerepeljen valaki. Még a budapesti városrészek is definiáltak szubidentitásokat.
Olvasom, hogy Benedek Dalma „országot vált” és szerb „színekben” folytatja pályafutását.
Miután Janics Natasával kapcsolatban is felmerült ez, illetve az, hogy újból országot vált és egy rakás magyar színekben szerzett olimpiai és világbajnoki győzelem után ismét szerbként versenyez majd, talán nem érdektelen elgondolkoznunk azon, hogy ezeknek az embereknek hogy is van az etnikai identitása, illetve definiálják-e magukat valamilyen közösség tagjának.
Személyes létük nézőpontjából tekintve mindkét sportolónak teljesen igaza van. Janicsnak igaza volt, amikor a vonatkozó döntéseit meghozta, hiszen egy háborúviselt országból (részben magyar környezetből) evakuálta magát a sportága szempontjából egyik legfejlettebb országba. Benedek Dalma pedig gyakorlatilag a világ bármelyik országában a legjobb, vagy a kevés számú legjobb egyike lenne, többszörös olimpiai érmes talán. Persze Benedek most kiszorít egy szerb lányt országa nemzeti csapatából, de ő nem érdekel senkit, hiszen ő meg nyugodtan átigazolhat a kuvaiti evezős kajak válogatottba(ha jól megy férjhez), ott biztos ő lesz a legjobb.
Janics férje bolgár, Benedeké szerb és ha ez liberális felebarátaink számára dögleletesen undorító is, hagyományosan úgy szokás itt a Balkánon, hogy a nők férjük nemzetiségére és vallására térnek. Az, hogy ilyen rettenetesen kemény csajok is, annak persze már nem a hagyomány az oka, hanem a pííz. Mondom, megértem én ezt. A Nagy László -féle hercehurcát is megértettem, nem fizettek eleget. Üzleti tárgyalás ez, ahol a naiv kapitalistáknak még be lehet adni, hogy vannak nemzeti érzelmek, amiket némi euró összeggel el kell nyomni.
Én viszont nem vagyok ilyen. Nekem van egy és oszthatatlan és megváltoztathatatlan nemzetiségem. Magyar vagyok és engedtessék meg nekem, hogy ebbéli minőségemben ne legyek megértő és elfogadó, illetve toleráns. Sőt tágabban értelmezve, úgy nem értem ezt, hogy általánosan véve rendelkezem nemzeti tudattal (bármelyik nemzetével) és innen nézem azokat, akik jönnek és mennek.
A magyar nemzeti identitás, mint bármelyik, ugyanis visszafelé erősítődik meg. Aki elhagyja nemzetét, aki el tudja hagyni bármiért, az sosem volt magyar. Nem kötelező magyarnak lenni, viszont akkor nem is kellene úgy tenni, mintha azok volnánk. Benedek csalódottságában „színt vált”, hiszen férje szerb nemzetisége alapján jogosult erre. De valójában nem vált, mert sosem volt magyar. Lehet, hogy ő maga sem tudta idáig, hogy ő nem magyar, hogy ő csak Benedek Dalma. Ezt akkor tudhatta meg (ha érdekelte), amikor átszambázott egy másik nemzetbe. Illetve még ezt sem tette, hiszen ő most nem lett szerb, ugyanúgy nem az, ahogy magyar sem volt soha. Ő csak egy zsoldos. Ezzel sincs semmi baj, de ugye mindenki érzi a különbséget? Kikkel jobb megvédeni egy várat? Zsoldosokkal, vagy azokkal akik a hazájuknak tekintik a helyet?
És ezért van befogadási (és kitaszítási) rítus minden normális törzs kulturális palettáján. A saját maguk számára és a befogadott számára is világossá akarják tenni, hogy ki hol áll. Ezt nem helyettesítheti a fizetési listára történő fölkerülés.
Janicsot befogadtuk, úgy, hogy szerb voltát megőrizhette (ha annak gondolta magát valaha is). A szurkolói szeretet amit kapott, nyugodtan értelmezhette befogadási rítusként. Lehet, hogy ő sem érti miféle metafizikai mélységek állnak a mögött, hogy egy nemzet színeiben küzd valaki, nem csak magáért. Azt gondoltuk megérti, hogy mit tesz hozzá a személyes tehetségéhez és a szerbségéhez a magyar virtus. Persze nem tartozik nekünk semmivel. Csak akkor, ha ő is úgy érzi, hogy tartozik nekünk. (Remélem érthető a finom distinkció.).
Egy normális magyar értelemszerűen azt gondolja, hogy magyarnak lenni a legjobb a világon. És azt is gondolja, hogy egy normális szerb is azt gondolja, hogy szerbnek lenni a legjobb a világon. Magyarként szükségszerűen azt gondolom, hogy a szerb téved, miközben azt gondolja, hogy én tévedek ezzel a magyarkodás dologgal kapcsolatban. És így tovább. De egy normális magyar és egy normális szerb elfogadja ezt a másikban, mert a teljes emberi minőség részének tartja a kisebb- nagyobb közösségekhez tartozáson alapuló identitások meglétét. Van szülőfalunk, vagyunk vajdaságiak és baranyaiak, magyarok és szerbek.
A baj azokkal van, akik csak Benedek Dalmák. Emberek, alapvető emberi identitáselemek nélkül. Sem befogadni, sem kitaszítani nem lehet őket. Mert nincsenek sem kint, sem bent. És nem is értik meg, hogy az a lényege az egésznek, bármi is ér itt a hazádban, nem lehet elmenni, mert akkor a haza fogalma is elenyészik.
Nem lesz hová hazamenni.
Ez persze nem azon szerencsétlenek ügye, akik megvehetőek, illetve azon cinikusoké, akik nemzetük érdekének gondolva idegeneket vásárolgatnak, hanem azoké, akik pontosan érzik a különbséget és tudják, hogy valami nagyon fontos veszik el jóvátehetetlenül.