A nagy közérdeklődést kiváltó pécsi gyilkosság (Igen, ezzel a félmondattal indulni szeretnék „A leggennyesebb megnyilvánulás az ügyben” versenyszámban, habár talán kicsit túl szofisztikált az általános színvonalhoz.) után, mint minden nagy konsternációt kiváltó emberölés folyományaként elindult az üvöltözés a halálbüntetést ellenzők és támogatók részéről. Beszélgetésről, polémiáról nem lehet beszélni, mert a felek a faék komplexitását messze alulmúló „érveik” egymás arcába történő üvöltésének művelése közben gondosan ügyelnek arra, hogy ne gondolkozzanak.
De talán van másik út is.
Elsődlegesen két kérdést kell feltennünk:
Vannak-e halálos bűnök?
Tágíthatóak-e úgy az erkölcs határai, hogy a közösség (erkölcsi értelemben helyesen cselekedve) megölhesse azon tagjait, akik különösen rosszat tettek ellene (vagy egy tagja ellen)?
Szerény véleményem szerint a liberális jogállam (amiben van szerencsénk élni) mindkét kérdésre rossz, a közösség összetartását romboló, kontraproduktív választ ad.
Azzal szerencsére nem kell különösen veszkődnünk, hogy az első kérdésre különösebben részletező választ adjunk, mert liberális barátaink zsinórmértéke tökéletes sorvezető számunkra. Ha ugyanis egy magzat eliminálható abból az egy kétségtelenül alapos okból, hogy az anyja nem akarja megszülni, vagy jogászilag, a nő saját teste feletti rendelkezési joga erősebb, mint a magzat élethez való joga, igen nehéz amellett érvelni, hogy más, hasonlóan alapos okkal ne ölhessünk.
(Két megjegyzés: Nem hiszem, hogy lenne beszélgetni valónk azokkal, akik ilyenkor azzal jönnek, hogy az élet, vagy a jogképesség, vagy bármi a születéssel, a magzat korával (12 hét, 24 hét), vagy bármilyen egyéb absztrakcióval kapcsolatba hozhatóan a kérdést kiveszi az ölésre vonatkozó tilalom alól és így az erkölcs hatálya alól. Másrészt (a félreértések elkerülése végett) nem gondolom, hogy az abortuszra vonatkozó törvényeink megengedő voltán változtatni kellene. Igenis vannak olyan egyedi helyzetek, amikor a szükség (erkölcsi)törvényt bont. De ne tegyünk úgy az érintettek helyzetének megkönnyítése érdekében, mintha ez nem lenne bűn. Az abortusz bűn (erkölcstelen, nem gyilkosság ugyan, de mindenképpen ölés), de annak, aki így kényszerül dönteni csak ennek a bűnnek a tudása adja meg a lehetőséget, hogy magának megbocsásson, illetve azok bocsánatát elnyerje, akiknek a bocsánata számára fontos.)
Mazsolapress: Tömegmészárlás a Futrinka utcában
Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy vannak halálos bűnök, amelyekkel kapcsolatban ha az emberek (mint egyének és mint egy közösség tagjai) a tettes halálát kívánják, a közakarat kifejezőjének (az államnak, vagy a szűkebb közösségnek) azt figyelembe kell vennie, hiszen más esetben egyes emberek érdeke mentén megengedő. Persze itt feltesszük a demokráciától roppant idegen módon, hogy az emberek elsöprő többségének akarata számít.
Ez azonban már átvezet a második kérdésünk területére. Az erkölcs egyik célja a metafizikain kívül és az eredeti célja, hogy olyan kereteket adjon a létnek, amelyben a közösség élhet (túlélhet), és amelyben a közösség tagjai nem viselnek elviselhetetlen terheket egyéni sorsukban. A közösség biztonság, az alkalmazkodásért cserébe, egy hely térben és időben, amely az otthonunk. Ez a közösség azonban nem méltányos velünk, nem szükségképp vagyunk egyenlőek (jogainkban és lehetőségeinkben) és nem is mindig képes megvédeni bennünket (magunktól, idegenektől, vagy a közösség deviáns tagjaitól), illetve sokszor vár tőlünk aránytalan áldozatot (katonáskodás). De cserébe elvárjuk tőle, hogy mindig demonstrálja, hogy ha tehetné, megvédene bennünket, akár úgy is, hogy kizárja a közösségből, illetve akár a létezésből is azokat, akik bűnt követnek el a közösség tagjai ellen. A büntetés több célt szolgál: Elrettent, igazságot szolgáltat és legfőképpen kielégíti az emberek várakozását, amit az adott esetben elvárnak, képviselőjüktől az államtól. Valamint, megakadályozza, hogy a tettes újra bűnözzön. Az emberek ezen várakozása inkább alapja az erkölcsnek, mint valamiféle metafizikai vágyakozás a jóra, az egészleges, erényes életre.
Arról nem is beszélve, hogy ha az emberek büntetni akarnak és közös akaratuk a mindennapi élet, illetve az erkölcs határait feszegeti, tehát mondjuk halállal büntetnének (és ennek az akaratnak befolyása van a döntésekre), akkor sokkal közelebbi kapcsolatba kerülnek a jóval és rosszal, azzal, amit helyesnek tartanak és azzal, amit el kell és talán el is akarnak kerülni.
Szerintem el kellene választani egymástól főbenjáró ügyekben a bűnösség (a tényállás) megállapítását és a büntetés kiszabását. Nem úgy mint Amerikában, ahol a bűnösséget esküdtszék mondja ki, hanem fordítva. A bűnösség megállapítása a bíró (bírói tanács) dolga, míg az ítélet a büntetés a közösségé, nyilván törvényes keretek között, de úgy, hogy a közösség kifejezhesse megvetését a sorozatbűnözők, a gátlástalan környezetszennyezők, a gyilkosok irányába és tehessen róla hogy ne tegyék többé.
Ennek a módja lehetne egy közösség választott ítélkező testület, vagy akár az, hogy évente kétszer népszavazzunk arról, hogy egy gyilkos meghalljon-e, vagy egy gyerekbántalmazó, sorozattolvaj, vagy fegyveres rabló örökre börtönbe kerüljön-e. (Nem a bűnösségről, hanem legalább három különböző bíróság által bűnösnek talált tettes esetén arról, hogy a legsúlyosabb büntetést kapja-e, vagy a bíróság kiszabhat enyhébbet is. Mert ugye a móri ítélet óta tudjuk, hogy Magyarországon ez is érdekesen van.)
Amúgy, azt ugye mindannyian tudjuk, hogy Pécsett ma nyolcvan százalékos részvétel mellett, nyolcvanöt- kilencven százalékos igen lenne arra egy népszavazáson, hogy P. Lászlót akasszák fel?
És akkor marad még egy kérdés: Ki akasszon?
Mert ugye könnyen követeljük, hogy P. Lászlót akasszák fel (ha tényleg bűnös), de ki?
Nem vagyok az állami ítéletvégrehajtás híve. Ez megint csak eltávolítja a büntetést az áldozatoktól és a közösség tagjaitól. Ugyebár ez nem lincselés, ahol arctalanul lehet felkoncolni valakit, hanem egy rendes, habár törvényes és nyilvános gyilkosság, ahol egy személyében érintettnek kell kirúgni a hokedlit a delikvens alól. Tehát nem egy elmebajost keresünk, aki ki akarja próbálni, hogy milyen megölni valakit, hanem a családnak, az áldozat szűkebb közösségének adjuk az ítéletvégrehajtás jogát.
Vajon hány rokon, vagy barát vállalná az ítéletvégrehajtó szerepét?
Talán ez a módszer lenne a legjobb, hogy ne akarjunk akasztgatni és ez a büntetési forma tényleg a közakarat megnyilvánulásaként enyésszen el.
De itt már ezt sem mi döntjük el.