/Miért utáljuk a liberálisokat?(II)/

Ma reggel nézem a szép nevű Duna World tévét és belefutottam valamikor hét előtt a MÚLT-KOR Traktorista lányok című részébe. Ha nem is vagyok annyira öreg, hogy bukhatnék a traktoros lányokra (Ezzel kapcsolatos meghatározó élményem Udvaros Dorottya a „Te rongyos élet” című filmben elkövetett „Én vagyok a traktoroslány” kezdetű csasztuskája.), de a jelenség megvan szociológiailag, politikailag, propagandailag, régi filmhíradóilag, meg sokféleképpen.

A jelenbe fixált felebarátaimnak elmondanám, hogy az úgynevezett 50-es évek „haladásának” és „fejlődésének” egyik lényeges csapásiránya volt, hogy a nőket bevonták a termelésbe. Különösen nagy propagandaértékkel bírtak azok a szakmák, amelyekben a korábbiakban a rohadt népelnyomó reakciós imperialisták nem engedték érvényesülni őket. Egy nehézipari országban ilyenek voltak a martinász, a kazánkovács, vagy a különben is különösen retrográd mezőgazdaságban a coccialista fejlődés szimbóleuma, a traktor és az aztat vezető fiatal, fejlődőképes és a jövőbe megtörhetetlen bizodalommal tekintő traktorosleány.

Mai kifejezéssel élve a program nem igazán ért el átütő sikert, mert például a hetvenes-nyolcvanas években, amelyek jelentős részét volt szerencsém falun tölteni, nem igazán láttam traktoroslányt. Traktort és lányt külön igen, de traktoron lányt csak akkor, ha a traktoros becsajozott. Ha nem szebben, hanem másképpen akarunk fogalmazni, akkor azt is mondhatjuk, hogy az élet felülírta a számtalan voluntarista-bolsevista idiotizmus közt ezt is. Még a komcsik is rágyüttek arra, hogy ez az ötlet baromság.

A nagy kérdés ezidáig az volt, hogy ki az, aki nem jött rá arra, hogy ez úgy általában a hülyeség metafizikai mélységű kifejeződése? Na ki?

Hát természetesen a liberális élcsapat orcájának egyik legtanulságosabb csimbókja, a genderesek, azon belül a lokális csúcspont, a women's studies művelői.

Ugyanis az a nőként identifikálható szaki, akit ebben az ügyben megkérdeztek, a következő tartalmas mondattal örvendeztette meg a félálomban lévő nézőt: „Ez nagy lépés volt a magyarországi emancipáció folyamatában.” (Mármint, hogy egy csomó leány traktoros lehetett, pontosabban muszáj volt nekik annak lenniük.) Monda ezt, gondolom több ezer órányi traktorvezetési tapasztalattal, amelynek során naponta sokszor (feltehetőleg a rázkódástól) átjárta az emancipáció felemelő érzése.

Én most lusta vagyok megmagyarázni annak, aki nem akarja érteni, hogy ez úgy általában egy a Hattyú csillagképből is látható baromság. De azt gondolom nem kell magyaráznom, hogy az illető a magyar állam pénzén évtizedekig hülyítette a az egyetemi hallgatókat ilyen mélységű „gondolatokkal”. És minden egyetemen, ahol társadalomtudományokat nyűnek, rakásban állnak az ilyen egyedek.

Ez az egy mondat tökéletesen megmutatja, hogy miért is rühelljük és kell rühellnünk a liberális gondolkozást. Mert már arra is képtelenek, hogy a doktrínán kívüli tények bármelyikét egyáltalán észrevegyék. Ez körülbelül az a szint, amikor az „osztályellenség kivégzése” szóösszetételben az osztályellenség szó az etikai viszonyulás meghatározója és nem a kivégzés kifejezés.

Az meg mindent elmond a diktatúra működésének minőségéről, hogy a magyar királyi televízióban, ahol nyilvánvalóan maga Orbán Viktor dönti el, hogy mi mehet adásba és mi nem, a traktoroslányok „ötvenes évek”-beli történetének kontextusba helyezését olyan „szakértőkkel” végeztetik el, akiknek az emancipáció szó jelentése az, hogy a nők nehéz fizikai munkát végezhetnek.