A politika egyik elbájoló tulajdonsága, hogy a résztvevők kölcsönös gyűlöletét kiváltó események vagy problémák, esetleg kérdések tárgyában folytatott nyálfröcsögős szájkarate során soha (nem szinte soha, hanem tényleg soha) nem kerül elő az a kérdés, hogy mondjuk filozófiai, illetve gyakorlati értelemben mi van a közvetlen ellentét mögött.
Én nem emlékszem, hogy 1990 óta valaki feltette volna azt a kérdést, hogy például miért is van köztársasági elnök?
A nemzet egységét sosem fejezte ki, az államszervezet demokratikus működése fölött sosem őrködött, sikerrel bizonyosan nem. Egyik sem ment soha szembe azokkal, akik megválasztották. Kiírta a választásokat, amelyeket egy naptár segedelmével is be lehetett volna ütemezni, eleget tett protokolláris kötelezettségeinek, belakta a Sándor-palotát, továbbá kormányalakítással bízta meg azt a csávót, akinek a hülye nép éppen aktuálisan bevette a dumáját. Ez utóbbit is tökéletesen ki lehetne váltani azzal, ha az új parlament minden hercehurca nélkül megválasztaná a miniszterelnököt.
És miről szóltak az elnökségek?
Göncz Árpád ott tett be az első szabadon választott kormánynak és Magyarországnak ahol tudott, olyan mértékben kiszolgálva az szdsz legszűkebb magjának hazaáruló hajlamait, hogy máig tabuként kezelik börtönmúltjának bizonyos részeit (például, hogy milyen tulajdonsága alapján volt börtönbeli beceneve az, hogy Patkány), vagy az, hogy a taxisblokád idején micsoda elképesztő törvénysértéseket követett el, illetve minden ízlésen és jogszabályon túl tevékenyen támogatta az szdsz 1994-es kampányát. Arról nem is beszélve, hogy 94 és 98 között az mszp-szdsz koalíció tevékenységét minden tekintetben rendben lévőnek találta.
Mádl Ferenc elnökségéről pedig esküszöm nem tudom miről szólt, pedig az az anonim politikafüggők csoportjában én vagyok a legtájékozottabb (és a legsúlyosabb eset).
Sólyom László öt éve meg annak az iskolapéldája, hogy mi történik akkor, ha egy személyes bátorság nélküli doktriner jogásznak kellene cselekednie, akinek csak a törvénybetűje a támasza és nem azok szelleme és az végképp nincs leírva pontosan az Alkotmányban, hogy egy gyurcsány ferenc nevűvel mit kell csinálnia.
Schmitt Pál története pedig annak a szomorú bemutatása, hogy mennyire csak egy hajszál választja el a fenségest a nevetségestől. Vagy csak annak, hogy a tekintély megszerzése és megőrzése milyen hihetetlen erőt igényel a személyiségtől, egy ellenséges környezetben.
Tehát épp ideje, hogy így 22 év után elmélázzunk, mi a fenének is van köztársasági elnökünk, különösen olyan, akinek jelenléte semmilyen hatást nem gyakorol az ország életére (kivéve, ha megbukik ugyebár).
A magyar történeti közjogi hagyomány folytatásával (1919 után) és a kormányzói főméltóság megteremtésével (innen és a mából nézve) azt az elképzelhetetlen helyzetet kívánták kezelni, hogy a főhatalmat birtokló és eredetileg mindenek felett álló király nincs többé és az akkori politikai helyzetben nem is választható ilyen. A király főhatalmának, illetve különösen személyének pótlása érdekében nyúltak vissza a kormányzói poszthoz annak újbóli létrehozásával. Természetesen befolyásolta őket az, hogy volt már ötletük arra, hogy ki az, aki ennek a kihívásnak meg tud felelni. De a személy ellen nem volt kifogása a politikát csinálóknak és az ország lakosságának sem, különösen azért nem, mert 18-19-ben megtapasztalhatták, hogy a gyenge állam, amelynek senkik állnak az élén, mennyire sérülékeny és mennyire szükség van a személyes bátorságra az ország kormányzásában. Az a katonai és emberi kiválóság, amelyet Horthy testesített meg, mint valódi, harcban edzett katona, illetve mint a császár egykori szárnysegédje általánosan tette elfogadottá az akkori Magyarországon. Erényei és hibái közismertek voltak, de jóakaratát alapvetően nem vonták kétségbe.
Horthy után Magyarország formálisan legmagasabb méltóságát olyan emberek viselték, akiknek nemcsak hatalma nem volt (kivéve Szálasi), hanem olyanok, akik semmiféle olyan múlttal nem rendelkeztek, amely alapján személyes kiválóságukra lehetett volna következtetni, továbbá működésük során világossá is vált, hogy pont személyes kiválóságuk látványos hiánya okán váltak alkalmassá a legmagasabbnak nevezett pozíció betöltésére.
A szocializmus ebben a nyugati politikafejlődés trendjét követte, a teljesen hatalom nélküli államfők kialakulása, nem a hatalmi ágak szétválasztását, hanem a tekintélyen alapuló hatalmi igény teljes elsorvasztását szolgálta. Ezzel az mondódott ki, hogy a liberális, demokratikus jogállamba nem fér bele, hogy legyenek olyan emberek, akik elég tekintélyesek és kiválóak ahhoz, hogy a liberális, demokratikus jogállam esetleges működési zavarait orvosolják, mint köztársasági elnökök. Az már egy másik kérdés, hogy a liberális demokratikus jogállam elsődlegesen nem igen teszi lehetővé, hogy becsületes és kiváló embereket termeljen ki a társadalom, másodlagosan pedig gyakorlatilag kizárja azok közéleti érvényesülését. Az sem mellékes, hogy a liberális, demokratikus jogállamnak igazából nincsenek is működési zavarai, hacsak nem a fasiszták miatt, azokat meg, miután igazából kívül esnek a liberális, demokratikus jogállam keretein, más úton kell eliminálni.
A köztársasági elnöknek nincs hatalma.
Létezésének értelme az, hogy személye és tekintélye annyira erős, hogy becsületességét, elkötelezettségét, realitásérzékét nem vonják kétségbe, illetve, ha kritikát fogalmaz meg, akár a kormányzattal, a politikai elittel, a gazdagokkal, menedzserekkel, a kóser mészárosokkal, illetve azok valamely csoportjával kapcsolatban, akkor azt mindenki illendően komolyan veszi. A köztársasági elnök nem válthatja le a miniszterelnököt, de akár négyszemközt, súlyosabb esetben nyilvánosan megvonhatja tőle a bizalmat. Egy normális esetben ilyenkor nem kétséges, hogy a miniszterelnök lemond, nem azért mert törvény erre kötelezi, hanem azért, mert a saját véleményétől függetlenül, elfogadja egy olyan erkölcsi autoritás létét, amelynek engedelmeskedik. Nem hiszem, hogy ennél létezik komolyabb fék, illetve ellensúly. Kétségtelen, hogy egy ilyen helyzettel, amikor a köztársasági elnök különösen rendkívüli esetben, személyes erkölcsi, politikai, vagy a közjóra vonatkozó meggyőződése alapján beavatkozhat a politikába, mind az őt jelölőkre (és megválasztókra), mind az elnökre magára mérhetetlen terhet rakunk.
Hát igen, nehéz kenyér, mint annyi más, de nem kell elvállalni.
Természetesen ez a nézet azon a csökönyös hiten alapszik, hogy vannak erényes és kiváló emberek, akik képesek megőrizni az intellektuális és az erkölcsi integritásukat akkor is, ha a szokványos emberi gyengeségek minden erejükkel nyomást gyakorolnak rájuk (kívülről és belülről).
Cikkünk második részében ezt a nézetet megpróbáljuk lefordítani a mai magyar helyzetre, illetve az állampolgárok és Áder János számára. Mert minden elnökség esély (Az elnökség szó ebben az esetben az egész ciklusban képviselt erkölcsi és etikai programra vonatkozik, amely a valóban elnökké /ez meg nem a megválasztásra utal, hanem arra, hogy a megválasztott „belenő a kabátba”/ váló személyt meghatározza.), amellyel eddig egyik elnöknek sem sikerült élnie.