Beteges hajlamaim ellenére most nem gúnyolódni szeretnék, hanem megérteni, illetve megértetni valamit.

Ritkán fordul elő ugyanis, hogy alkalmunk van felfogni, (egy szituáció áttekintő megismerése kapcsán) egy másik ember cselekedeteinek valós mozgatórugóit. A tegnap esti Schmitt-interjú ugyanis számomra világossá tett pár olyan tényt, amelyek ismerete nélkül alkottam véleményt a korábbiakban. Ezek a tények inkább pszichológiaiak, mint dokumentálható bizonyítékok, de felettébb tanulságosak.

Schmitt Pál ugyanis meglepően jó teljesítményt nyújtott. Nem volt szétesve, nem volt megsemmisítve, illetve megsemmisülve, erősnek és határozottnak mutatkozott. Sőt pusztán a külsőségeket és a viselkedést tekintve, én először láttam úgy viselkedni, ahogy egy köztársasági elnöktől elvárható. Harcol. Még csak nem is sarokba szorított vadként, hanem egészen elegánsan, finoman visszatámadva. Arról nem is beszélve, hogy abban az egy dologban bizonyosan száz százalékig igaza volt, hogy az mennyire mérhetetlenül nem elegáns, hogy az egyetem szenátusa a meghallgatása nélkül (és tegyük hozzá a vizsgálóbizottság és a doktori tanács is) hozott döntést.

Szerintem ő tényleg abban a hiszemben volt (és erre a hitre bizonyítékokkal is szolgált), hogy akkor és ott az, amit ő letett az asztalra, az elég. Sőt talán már azt is elhiszem neki, hogy nem egy stróman, hanem ő maga hozta össze ezt a szöveget. És ezért emlékszik úgy, hogy keményen megdolgozott ezzel az értekezéssel. Sőt, azt is elhiszem, hogy ott abban a közegben pozitív megerősítéseket is kapott evvel kapcsolatban, tehát az emlékeiben nem társul semmi sumákság, gazemberség ehhez a folyamathoz.

20 év telt el és talán joggal lehet mondani, hogy méltánytalan ennyi idő után egy kétséges ügyben, itt a kétségeket a tények kontextusaira értem és nem magára a tényekre, morálisan megsemmisíteni valakit.

Ez jó érvelés lenne, ha nem az elnökről lenne szó és nem vennénk figyelembe az elmúlt három hónap történéseit.

Továbbá nem gondolkoznánk tágabb körben a Köztársasági Elnöki Hivatal tekintélyéről, méltóságáról és funkciójáról, mint a szigorúan vett jogi megközelítés.

Kérem minden józanul gondolkozó felebarátomat, hogy most tekintsen el a Schmitt Pállal kapcsolatos, a politikában történő megjelenése óta tartó, karaktergyilkosságtól. Meg mindenféle balliberális gyűlölethörgéstől.

Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy vajon mikor is kell lemondania egy becsületes Köztársasági Elnöknek?

Egy becsületes Köztársasági Elnöknek akkor is le kell mondania, ha bizonyos formális és általános logikai kritériumok alapján helytelenül cselekedett, akkor is, ha ennek a tett elkövetésekor nem volt tudatában. Ez alól persze adhatna felmentést a közakarat (értsd: a balliberális véleményformálók nélküli közvélekedés), ha az méltányolná az Elnök egyéb érdemeit. De most ez nem áll fenn, többek között az elmúlt három hónap teljesen alkalmatlan ügykezelése miatt, ami teljesen nevetségessé tette Schmitt Pált.

Attól tartok egyébként, hogy mindentől függetlenül ez az eset Schmitt Pál (és számtalan politikusunk és egyéb felebarátunk) egy olyan jellemhibájára világít rá, ami úgy tűnik a legnagyobbak sajátja is (itt most megint vicceltem). Amellett, hogy képesek nagy teljesítményre is, ha tehetik bármilyen könnyítést elfogadnak, mert azt járandóságnak érzik, amit korábbi és későbbi teljesítményükkel kiérdemeltek.

Schmitt Pál védje meg a becsületét. Talán kisebb a bűne a saját szemszögéből, mint gondoltuk. De a becsület kényes jószág és habár visszaszerezhető, most nincs meg.

A visszaszerzés rögös útja pedig az, hogy akár a saját hite szerint ártatlanul bűnhődve is, meg kell válnia a hivatalától.

Schmitt Pál egy húsz évvel ezelőtti hibájáért lakol. Bizony ilyen hosszú az árnyék.