(Mert az élet szép)

/Kedves Grammarnazik! Tudom, hogy a szöveg nincs rendesen összerakva, tele van elütésekkel és helyesírási hibákkal. Ha valakinek van kedve kijavítani, örömmel veszem.(És igen, tudom, hogy nagyon hosszú.)/

Azt hiszem minden kétséget kizáróan testsúlyproblémát jelez, ha az intézetvezető főnővér megállítja az embert a folyosón, alaposan végigméri, majd megragadja az ember karját és mélyen a szemébe nézve a következőt kérdi:

Lenne Mikulás az intézményi Télapóünnepségen?

Az intézetvezető főnővérek azokban az időkben általában nyugdíj felé közeledő, fogyókúrával már nem vesződő nagymamák voltak, de Marika, aki a nevében még a régi iskolát képviselte, negyven körülinek csak rosszindulattal nevezhető vékony, mondhatni illetlenül formás egyéniség volt. Ha akkor már fel lett volna találva a MILF kifejezés, fehér köpenyes képével illusztrálták volna a címszót a lexikonban. Ráadásul vezetői képességekkel is rendelkezett, felfelé és lefelé is egyformán használva két fegyverét, az ellentmondásnemtűrő érzéketlen határozottságot, illetve a bajban lévő gyönyörű hölgy segítséget remél egy lovagtól nézést. Ez utóbbit értelemszerűen a férfiak kezelése céljából. Állítólag az igazgató főorvos 12 éves együttműködésük alatt egyetlenegyszer sem mondott neki ellent, ha az előbbi technikával kezdte a társalgást a főnővér, akkor azért, hogy kiváltsa a másodikat, ha a másodikkal, akkor azért, hogy nehogy felmerüljön az első.

Ezúttal hála istennek Marika elpárásodó kék szemmel tekintett rám, mint arra a férfira, aki megmenti becsületét. Végül is mondhattam volna nemet is, egyrészt, mert volt programom december 6-án délutánra és december 5-ike volt már, másrészt, mert irtóztam a nyilvános szerepléstől, de ezek a szempontok nem kerültek a tudatom felszínére, csak az, hogy a lovagiasság természetes ismérve egy férfinak.

Hát persze.-Feleltem azzal a természetességgel, amely a kétségtelen készségességet fejezi ki.

Azért, mint kiderült, várhattam volna a részletek ismertetéséig, mert Marika a lényegtelen mellékkörülményeket megillető tömörséggel és sietséggel informált, hogy a rendezvényen, mintegy 200 gyermek lesz jelen, a Mikuláscsomagokat az alagsorban, a Kórbonctan öltözőjében vehetem át a két boncmestertől(?), akik péntek lévén kettőkor távoznak. A buli háromkor kezdődik és tavaly negyed hétig tartott. Én éppen kerestem a szavakat, amikor Marika indultában megtorpant és közölte, hogy Mikulásjelmezt viszont nekem kell beszerezni, mert az intézmény tulajdonában lévő rekvizit nem használható többé. Mint később megtudtam ennek oka az, hogy Sándor bácsi, a nyugdíjas portás, aki az elmúlt években a Mikulásünnepségek sztárja volt, májilag nem bírta az alkohollal a küzdelmet és jelenleg egyik belgyógyászati osztályon próbálják visszatartani attól, hogy kiosonjon a sarkiba. A ruha meg már a tavalyi ünnepség után bevégezte, mert Sándor bácsi a megterhelő ajándékosztást több szünettel törte meg, hogy rátölthessen időnként. Ennek következtében elfelejtett átöltözni mielőtt hazaindult volna. Megterhelt szervezete azonban már a tömegközlekedési eszközön feladta és ennek következtében be-, össze- és le- a majd 20 évet megélt, még a hetvenes évek elején szocialista brigád pénzből beszerzett enyhén fakult piros egyenruhát (Meg a csuklós busz komplett hátsó traktusát, amely esemény kis színesként bekerült az Esti Hírlapba is.).

Kezdtem megijedni, mert éreztem, hogy pont a szezonban nem lesz könnyű Mikulásjelmezt szerezni és egy félnapos elfoglaltságnak nézek elébe. Fájdalmas kiáltással próbáltam felvenni a szemkontaktust és megakadályozni a főnővér távozását, aki láthatólag érezve a sulyok elvetését és egyre gyorsabban igyekezett elérni a legközelebbi női öltöző ajtaját.

És ki segít nekem? Hová parkolhatok a rénszarvasokkal? És a krampuszok? Krampuszokat akarok, a Mikulás nem is igazi krampuszok nélkül!.

Sajnálom, a Krampuszjelmezek már tavalyelőtt elvesztek. Majd-Jövőre ígérem jobban felkészülünk!- zárómondattal eltűnt a Nővéröltöző feliratú ajtó mögött. Nem egy kistermetű növényevő lényegesen kisebb profizmussal veszik el az aljnövényzetben, ha elsuhan a sas árnyéka.

Nem adtam fel a bezáródó ajtó előtt, megpróbáltam a jobbik érzéseire és a női mivoltára apellálni:

És Ön? Bizonyára remekül mutatna egy krampuszjelmezben!-Ezt bizonyosan nem mertem volna a szemébe mondani. Kuncogás hallatszott az ajtó mögül:

Nekem sajnos az unokám óvodai ünnepségére kell mennem!

Ezt nem hiszem! Ez biológiailag és büntetőjogilag is valószínűtlenül korai gyermekvállalási szokásokat tételezne fel az ön családjában!-Ekkor már jól hallhatóan többen is röhögtek az ajtó túloldalán.

Ne legyen szemtelen! Ennyit igazán megtehet a kórházért!-Éreztem, hogy a bohózat kezd drámába fordulni. Megpróbáltam a visszavonulást méltóságteljes köntösbe burkolni.

Ezek után remélem nem csodálkozik, hogy a Húsvéti Nyuszit visszamondom!-Igyekeztem arra koncentrálni, hogy velem nevetnek az ajtó mögött és nem rajtam.

Sosem felejtem el a délutánnal lassan kiürülő intézmény folyosóin távozó, életüket elvileg embertársaik megsegítésére és ápolására feltevő kollégák tekintetét, akiket megpróbáltam megállítani és rávenni, hogy segítsenek nekem holnap. Az egyik gazember egyenesen kijelentette, az, hogy megmentettem az életét, nem jogosít fel ilyesfajta kérésekre.

Amelyik jelmezkölcsönzőben felvették a telefont, általában azzal köszöntek, hogy Mikulás már nincs, kb. október elején már lefoglalták az utolsót. Vészhelyzetben azonban élénkebben működik az ember agya és arra a gondolatra, hogy olcsó anyagokból nekem kell összehoznom egyet holnapra, eszembe villant, hogy egy rövid ideig lelkileg és testileg érintkeztem egy lánnyal, aki kóristaként, statisztaként, illetve szépreményű színészpalántaként tengette az életét az egyik színháznál. Felkerestem (természetesen szépreményű színészpalántai előmeneteléről érdeklődve) és szerencsére meg is találtam a színházban. Röviden elmeséltem mi történt velem az elmúlt két évben, meghallgattam vele mi esett meg, majd előadtam sanyarú helyzetemet. A kétszáz beteg kisgyermeket csak a jelmezraktár vezetőjének kellett előadnunk (ilyet is csak egy nő találhat ki egy másik nőnek), aki a meghatottságtól szipogva tűnt el egy lovagpáncél és egy boszorkányjelmez között és bukkant elő egy királyi palást és egy babydoll között, kezében egy olyan Mikulásfelszereléssel, amelyet jól láthatólag a valódi Mikulásról húzhattak le valahol a hómezőkön. A Mikulás arcberendezését és hidegcsípte arcbőrét (alkohol iránti vonzalmát?) megrázó részletességgel bemutató maszkot, illetve zoknit is adtak hozzá. A felcsatolható vattahasat épp be tudtam suvasztani a puttonyba.

A jelmezes nő közölte, hogy ez egy komplex jelmez, ugyan végül is magától értetődő hogyan kell felvenni, de vannak részei, amihez kell segítség. Erről persze elfelejtkeztem és a félig felaplikált vattapocakban kellett valakit fognom, hogy segítsen hátul megkötnöm, illetve segítsen a maszkot és a szakállt felbűvészkedni. Szerencsétlenségemre Rózsikába, a gyenge idegzetű takarítónőbe futottam bele a félhomályos folyosón, aki első blikkre a proszektúráról boncolás közben elszabadult elhunytként azonosított. Az átmeneti légzésmegállását még sikerült elmulasztani, amikor felismerte a hangom, de miután kiértünk egy működő armatúra alá, röhögőgörcsöt kapott és az állandó rázkódás miatt csak háromnegyed háromra sikerült megcsomózni a hátamon a különböző rögzítő gurtnikat.

Így enyhe késéssel, három óra egy perckor érkeztem meg a boncmesterekhez, akiktől viszont már majd egy órát késtem el. A két boncmester jobb híján ivással és egymás lelkének tiprásával töltötte az elmúlt egy órát és közösen fogalmazták meg rólam a véleményüket, ugyanis ők nem tudták, hogy nem Sándor bá' idén a Mikulás, velem azért (ezt reméltem) talán csak nem beszéltek volna így. Kirángattam a folyosóra a négy iszonyúan nehéz kosarat, a két bonci természetesen nem segített. Miközben a lifthez cipeltem, a természetesen törött fülű műanyag kosarakat, volt időm észrevenni, hogy a Mikulás lakhelyén tényleg rettenetesen hideg lehet, mert még nem viseltem semmi olyat ezidáig, ami megközelítőleg is olyan meleg lett volna, mint a Mikulás védőfelszerelése.

A harmadik kosarat próbáltam némi szóbeli feddés kíséretében elszállítani a liftig, amikor azt hittem, hogy vízióim támadtak, mert egy krampusz bukkant fel a látóteremben. A krampusz azonban megragadta a kosár másik végét és a súlycsökkenés azonnal megerősítette a hitemet a Mikulásban.

Segítek!-Mondta a krampusz.

Elnézést a késésért, de csak két órája szóltak, hogy én leszek a krampusz.-Miközben visszarohantunk teljes akarat és cselekvési egységben a negyedik kosárért, majd belökdöstük a liftbe a kosarakat, megállapítottam magamban, hogy a főnővérben mégiscsak felébredt a lelkiismeret valamiféle vezetői, gyengített változata. Én egyébként egy hellón kívül mással nem voltam képes hozzájárulni a társalgáshoz, mert a jelmez, mint most kiderült, nem csak meleg, hanem rettenetesen nehéz is. Aszmatikusan lihegtem és letottyantam a liftben a kezelőszemélyzet részére rendszeresített székre. Most, a lassan vánszorgó, de rendesen bevilágított liftben volt időm észrevenni, hogy a krampusz egy fiatal 22 év körüli lány, aki a betegek kihűlését megakadályozni hivatott kórházi fűtés ismeretében nem öltözött alá a testhezsimuló, ruganyos anyagú krampuszjelmeznek. A krampusz aggódva nézett rám, majd kedvesen megkérdezte:

A Bácsi kórházi dolgozó?-A lihegésből lassan áttűntem röhögésbe.

Ja, a patológiáról és nem dolgozó, hanem beteg...-válaszoltam, remélve hogy némi iróniával sikerül visszaküzdenem magam a férfi kategóriába.

Nem haldoklom, csak a jelmez nehéz és meleg, valamint a szakáll és a bajusz miatt levegőt sem kapok.-Mosolygott, de láttam rajta, hogy zavarban van. Komoly jelmezbálos tapasztalat kell ahhoz, hogy az ember jelmezekkel fesztelenül tudjon társalogni. Akkor viszont legalább tudja az ember, hogy hasonszőrűekkel van körülvéve, de ilyenkor egy Mikulás akár még a Mikulás is lehet.

Ki rángatott bele ebbe?

A főnövér. Csak egy hete dolgozom itt és azt mondta, hogy mindig az új cica mosogat.

A jelmez? Adták, vagy szerezted?

A ruha valami darabból maradt vissza diákszínjátszó koromból, szarvacskák meg szerintem minden rendes háztartásban vannak szükség esetére.

Érdekes egy darab lehetett.-A lift felért, és kiléptünk a folyosón sűrű tömött sorokban özönlő gyerekek és anyák és nagyanyák, illetve sporádikusan előforduló apák tömegébe. A Krampuszom láthatólag most szembesült azzal, hogy milyen nagyszabású rendezvényről is van szó. Alapvetően nincs bajom a gyerekekkel, de kétszázas példányszámban és három órás időkeretben nem igazán érvényesül a szerethetőségük. Csak állt és nézett, a gyermekek meg egyre nagyobb ívben kerültek el bennünket. Felhasználva a Mikulás tekintélyét utasítottam néhány apát, hogy szállítsák be a kosarakat az előadóba. Természetesen a gyermekek listája sem érkezett meg, így azt a közkeletű módszert alkalmaztuk a sorrend megállapítására, hogy megkérdeztük kinek milyen betűvel kezdődik a neve, majd ezen belül az éven belüli születési dátummal sorrendeztünk. Miközben a gyermekek lekászálódtak a sorokból, a jó megvilágításban még inkább felnőttfilmes értelmezésben is felfogható, de felélénkült Krampusz ütemezte a Mikulás elé járulásukat, meg a hogy-hogy nem köré keveredő apákat is felhasználta a puttonyom újratöltésére. A gyermeküket kísérő anyák pedig szintén a krampusz ritmusos instrukciói alapján akkor kerültek a fülemhez és súgták a magzatuk eliminálni kívánt rossz tulajdonságát, miközben szemből a gyermeket tuszkolták felém. Közismert az a természeti törvény (a mi iskolánkban Emmi néni tapasztalati teorémája néven volt használatos), hogy tömegrendezvényen 100 édesded gyermekből egy bizonyosan hány vagy bepisil. Igazán nem panaszkodhattunk volt ilyen is olyan is, a pisilős kislány már éppen nem ült a térdemen, a hányós kisfiú pedig azt az apukát hányta le, amelyik letapizta a krampuszomat. Gyakorlatilag telitalálat volt, sem másra, sem a földre nem került az anyagból, de az apuka testfelületének 30%-a egyenletes borítást kapott. Végül is lement a dolog, nem gyűlöltük meg a gyerekeket és ott maradtunk néhány megmaradt Mikuláscsomaggal, meg az üres kosarakkal a kiürült teremben. Semmit nem tudtunk egymásról, engem még gyakorlatilag nem is látott, de az a bajtársi összetartozás, ami a frontkatonákat is összefűzi a közös megpróbáltatások okán, már megvolt. Csak ültünk és egyszavas mondatokat váltottunk, amikor megjelent egy fehérköpenyes ember és kifejezte örömét, hogy még nem mentünk el. A Krampusz megjegyezte, hogy ennek alapvető oka az, hogy eleddig nem bírtunk felállni a fáradságtól. A fehér köpenyes közölte, hogy ő a szomszédos gyermekintézményből érkezett és az ő Mikulásuk elveszett valahol a délutánban és miután a gyermekek nagyon várják, elengedhetetlen a pótlása. Nem lennének hálátlanok, tette hozzá. Megkérdeztük, hogy ez a bizonyos hála milyen konkrétumok mentén lenne tetten érhető. A pasas azt mondta, hogy imádkoznának érettünk. Ezt úgy mondta, hogy nemcsak én nem tudtam, hogy komolyan beszél vagy viccel, de éleseszű krampuszom is csak nézet rá és rám várakozóan. A csomagok is megvannak, tette hozzá biztatóan, mintha ettől nekünk bármilyen módon jobb lenne. Összenéztünk a krampusszal és keserűen állapítottuk meg, hogy sajnos mindketten alapvetően jó emberek vagyunk és bele fogunk keveredni ebbe az ügybe is. Nem vagyok egy érzékeny lélek, habár ezt igyekszem titkolni, de kevés szomorúbb hely van a világon egy gyermekkórház osztályainál Mikulás napjának estéjén. Semmit sem szeretnék kevésbé, mint átélni ezt a sétát még egyszer, mögöttünk a rekedt hangú nővérrel, aki időnként megállított bennünket némelyik kórterem előtt és suttogva közölte, hogy a Mártikához legyünk különösen kedvesek, mert már csak néhány napja van hátra. A krampusz folyamatosan sírt a lépcsőházban, miközben jártuk az emeleteket és bőven elmúlt kilenc óra, mire kiszabadultunk a szabad levegőre. A gesztusokra oly érzékeny fehérköpenyes ember eltűnt (mert az ideszállításunkat autóval oldotta meg) és nekünk vagy egy kilométert kellett gyalogolnunk a saját kórházunkig. Kint meglepően hideg volt, a krampusz vacogott és én javasoltam, hogy üljünk be a legközelebbibe, együnk és igyunk, majd rendeljünk egy taxit. A krimóban semmi ennivaló nem volt, ezért lelkiismeretfurdalás nélkül betermeltünk egy-egy megmaradt Mikuláscsomagot a felesek mellé. Hidratáltunk is, mert az egész műsor étlen-szomjan ment, aminek kapcsán kiderült, hogy ebben a Mikulásjelmezben nem lehet pisilni egyedül. Mikor az első kísérlet után visszajöttem kendőzetlen nyíltsággal tártam a helyzetet a Krampusz elé (akit azért hívok így, mert bemutatkozni is elfelejtettünk, ő is Mikulásnak hívott engem).

Végül is egészségügyisek volnánk, vagy mifene!- válaszolt tettrekészen és kifáradtunk a mellékhelyiségbe. A dolog úgy zajlott, hogy én odaálltam a piszoárhoz, ő szorosan mögém állt, enyhén rogyasztott térdekkel, benyúlt a műhasam alá és teljes erővel felfele hajtotta az alját, míg én megpróbáltam a helység higéniás állapotát nem tovább rontani. Tulajdonképpen jobban kézreállt volna, ha én hajtom fel a Rózsika által felcsomózott műhasat és a Krampusz pisil, de ezt a feltörő röhögés, a csiklandósságom és az ismeretségünk korai állapota miatt elvetettük. Távoztunkban épp szembetalálkoztunk egy törzsvendéggel, akinek arckifejezése határozottan elgondolkodó volt, amikor a Mikulás és egy szemmel nagyon jól láthatóan nőnemű krampusz kisorjázott a csak férfiak számára fenntartott szakaszból. A taxink csak nem akart megérkezni, ezért úgy döntöttünk, hogy a Májashurka (ez volt a kiindulási bázis) és a kórház közötti utat szakaszonként tesszük meg, mindig csak a következő nyilvános helyig. Örömmel állapítottuk meg, hogy december 5-6 táján egy Mikulást és egy Krampuszt bárhová beengednek. Két zártkörűnek tűnő rendezvényt is megjártunk, teljesen gátlástalanul használva az: „Elnézést, tudom elkéstünk!” formulát.

A Krampusszal közöltem, hogy a megpróbáltatásai még nem értek véget, segítenie kell lehámozni rólam a jelmezt. A haj-szakáll kombóval kezdtük. Így utólag visszagondolva az a jelenet, amelynek során leoperáltuk az arcomról a szakállt és az orrot (tulajdonképpen félarcot) teljes egészében hajazott arra, amikor Luke leveszi Darth Vader maszkját, annyi különbséggel, hogy Vader szebben lélegzett, mint én ezzel a szettel. A Rózsika csomóit, amelyek a vattahasat rögzítették, nem bírtuk kibogozni, úgyhogy gátlástalanul elvágtuk a gurtnikat. Amikor Mikulástalanításom befejeződött egy zöld, a katonaságnál használatos alsónadrágban és egy izzadt pólóban ejtettük meg a bemutatkozást, merthát ugye az udvariasság az első. Felajánlottam gyorsan, hogy én is segítek átöltözni neki, de azt monda, hogy neki ez menni szokott egyedül is. Cserébe viszont megbeszéltük, hogy 20 perc múlva találkozunk a portán és folytatjuk ezt a remekbe szabott estét. Mert már úgyis mindegy.

Beültünk újfent a Májashurkába és megosztottuk egymással azokat az információkat, amelyekre az események forgatagában és az idő rövidsége miatt nem volt lehetőség.

Megbeszéltük, hogy a Mikulás és a Krampusz kettőse mennyire bír szexuális tartalommal, hogy milyen perverziók jöhetnek szóba ennél a párosnál, azt hogy ebben a délutánban és estében mennyi minden volt, gyerekek, szülők, boncmesterek, halál, kötelesség és röhögés. Megállapítottuk, hogy a szexre vonatkozó részek voltak a legjobbak (még a kéretlen letapizásban is valami reménytelen elismerés) és hogy a halál és a röhögés visszfénye, minden egyébbel együtt természetesen csak még pörgöbbé és utazás jellegűbbé tette az egészet. Hajnali egy felé hazakísértem a Krampuszomat, bízva benne, hogy kipréselhetek belőle egy :”Megismételhetjük valamikor.”-t.

Megálltunk a kapuja előtt, és belekezdtünk abba a zavart toporgásba, ami a bizonytalanabb lelkek sajátja. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte hozzá megjött-e már a Mikulás, ő elmondta, hogy eddig szinte bizonyosan nem, de szerinte pillanatokon belül igen. Ezt én nem értettem meg elsőre, de amikor azt mondta, hogy menjünk fel és nézzük meg, akkor már igen.

Aztán a természetszerűleg következő események úgy zajlottak, ahogy azoknak kell, végül is felvették a kedvemért azt, amit szerettem volna látni miközben leveszik.. Az egyetlen új, de nekem felettébb tetsző információ az volt, hogy a Krampuszok már akkor is borotválták.

Epilógus

Másfél évvel később összefutottunk a főnővérrel egy állófogadáson. Még mindig (micsoda férfisoviniszta duma) nagyon jól nézett ki, igyekeztem is odasodródni a közelébe. Illendően köszöntöttem és megjegyeztem, hogy még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy a Mikulás eljátszása kapcsán micsoda élményeket szerezhettem.

Igen, hallottam, hogy mit műveltek maguk.-felelte úgy, mintha valamilyen különösen beteges erkölcstelenségek sorozatáról lett volna szó. Egy kórházban nincsenek titkok, de nem értettem elsőre, hogy milyen összefüggés mentén involvált ő erkölcsileg ebben az ügyben.

Megajándékoztunk vagy 400 gyereket és csak az utolsó négy csomagot fújtuk meg. Ezt még maga Szent Péter sem kifogásolhatná.

Nem azért küldtem oda azt a szerencsétlen lányt, hogy maga elcsábítsa!-Ez olyan hangsúllyal hangzott el, mintha egy apácazárda főnöknője kapta volna rajta a Mikulást egy teljes hálóteremmel egy vetkőzős póker parti hajrájában.

Én javasoltam, hogy ön legyen a Krampusz. Bizonyosan nagyobb erkölcsi szilárdságot tanúsított volna, mint ezek a mai lányok. Természetesen persze a legnagyobb sajnálatomra.-Dacára, hogy egyre nagyobb marhaságokat mondtunk a játszmáról még nem dőlt el, hogy sértődés, vagy nevetés lesz a vége. De a kellemes emlékek és lehetőségek, na meg a pezsgő felülkerekedtek és a hangulat hirtelen megenyhült.

Igaz, igaz. Ahhoz ott kell lenni, hogy belekeveredjen az ember. Együtt vannak még?

Nem. Jelmez nélkül már csak szokványos hatást gyakoroltunk egymásra. De nagyon kellemes néhány hét volt. Drámai vég nélkül. Kívánhat ennél többet az ember? Persze azon túl, hogy Ön nem volt ott. -Rám mosolygott, majd megjegyezte:

Na tűnjön el! Még a végén rábeszél valamire!

Azt ugye mondanom sem kell, hogy maradt némi, egy életre szóló hiányérzetem ebben az ügyben.

Mint ahogy gondolom az is egyértelmű, a húszas éveim végéig ezt a történetet konzekvensen két krampusszal meséltem.