Nálunk, az egy főre jutó bunkó két fő. Mondta volt Hofi Géza, még kilencven előtti, felülmúlhatatlanul vicces korszakában. Ne keserítsen el bennünket, hogy a kijelentés látszólag metamatematikai problémákat vet fel, hanem gondoljuk végig, hogy a magyar társadalom, hol és milyen eloszlásban tartalmazza azt a bunkóságot, amely mint a sötét anyag és energia gyorsítja társadalmunk széthullását.
A magyar szériasurmó definiálása nagy kihívás, mert a tudomány sajnálatos módon nem foglalkozik eme nembélileg nehezen meghatározható szubsztancia analizálásával.
Pediglen a bunkóság, és a vele rokonértelmű kifejezések, miszerint tahóság, surmóság, esetleg köcsögség, mint fogalmak és az általuk megnevezett valami áthatják mindennapjainkat, mint a parizer szeretete hagyó miklóst.
Én három egyszerű magyar ember jellemcsillámainak felvonultatásával igyekszem megmutatni, hogy magyarhon életerejét elsődlegesen nem a liberálbolsevista redva, esetleg a judeoplutokrata devla volt szíves elsorvasztani, hanem a kutyaszar övezte magyar játszóterek altalajából szárba szökkenő, Nobel-díj átadáson kistányérba hamuzó, lefejelős bunkóság tette be igazából a kaput a nemzeti felemelkedésnek.
E három embert az egyszerűség kedvéért nevezzük jánosnak, miklósnak és gábornak.
(J)jánosról konkrétan tudjuk, hogy egyszerű sorból küzdötte le magát politikusnak, konkrétan az ipari horganyvágót helyezte le a szigetelésétől gyújtogatással megszabadított rézkábel mellé, hogy kvalifikáltabb tevékenységek elsajátításával (számlaírás), majd az ügyvezetés fortélyainak megismerésével alkalmasnak gondolja magát és alkalmasnak gondoltassék a nálánál szerényebb képességűek szerint a pénzügyminiszterségre.
(M)miklósról azt tudjuk, hogy vagyonát az üzleti életben szerezte politikai karrierje előtt, közelebbről meg nem nevezett vállalkozások révén. Ha lehet tippünk, valószínűleg húsfeldolgozásról, felvágott készítésről lehetett szó. Legújabban azt is tudjuk, hogy családcentrikus alkat, budai ingatlanjait lányára íratta, nyilván azért, hogy egyszerűsítse a későbbi elszámoltatók dolgát. Budapesti főpolgármester-helyettességig vitte, amelyre alkalmasságát a szocialista párt valószínűleg oly módon tesztelhette, hogy pszichikai ráhatás segedelmével kellett készpénzes tranzakciókra bírnia a Lánchíd kőoroszlánjait. A megbízást azzal sikerült elnyernie, hogy a nevezett köztéri szobrok nemcsak perkáltak, hanem sírtak is, még az a példány is, amelyik rezzenéstelen pofával ülte végig az egész ostromot 44-45-ben.
(G)gáborról nem tudok semmit és lusta vagyok utánanézni, mert belőle elég a tavaly október huszonharmadikai beszéde is, hogy tudjuk, nem az úri modora miatt szeretik hívei.
Talán valamit elmond az elmosódó határú fogalom lényegéről, ha sorra vesszük, hogy mi közös és jellegzetes ezekben az emberekben és mi az, amit a maguk egyediségében tesznek hozzá a magyar bunkó lélekrajzához.
A bunkó tudja, hogy amit csinál, az túllépi a közmegegyezéses határokat. Aki nem tudja, azt nevezzük (nagyon) egyszerű embernek. Aki ez utóbbiakat parasztnak hívja, na az az igazi virtigli, kivakaródzott sudribunkó.
A bunkó kezelhető verziójának képviselője, ha felhívják a figyelmet arra, hogy túllépte a határokat, akkor elszégyelli magát. Ez még fukszos, terepjárós, tetkós csávókkal is előfordul néha, de általában 7-8 verésre jut egy bocsánatkérés, ezért ne kísérletezzünk.
A bunkó csúcsverziója (merdzsó, BMW, Audi és politikai funkció, budapesti belvárosi értelmiségi attitűd, stb.) nem képes szégyenérzetre. Nem vált ki nála lelki folyamatokat a szabályok áthágása és az ezzel való szembesítés. Vigyázat! Nem lehet megszégyeníteni, az ilyesmire agresszióval reagál, mint mindenre, ami a pillanatnyi akaratával ellenkezik.
A csúcsbunkó lelki élete csak akkor éled fel újra, ha jön érte a nyomozóhatóság. A megdöbbenés és csodálkozás egyúttal egy identitásválság jele is nála, nem érti, hogy egy olyan csodalénnyel, mint ő, hogyan történhet meg ilyesmi, amikor az összes ismerőse (barátai nincsenek), bűntársa ugyanezt csinálta. Hasonlóan bamba képet vág, amikor az ellenfelei ugyanazzal vádolják meg, amivel ő maga szokta azokat gyalázni. Ilyenkor képes a sértett ártatlanság összes stációján végigrángatni magát.
A csúcsbunkó pontos definícióval rendelkezik egyébként mások bunkóságáról. Bunkó az, aki olyan helyen nyaral ahol a plebsz, aki csak passáttal jár, aki nem az elitnegyedben lakik és akinek a karórájának árából nem lehet nagyobb panelt venni Káposztásmegyeren. És persze, ha valakinek nem fullextrás a terepjárója.
A bunkó politikus lényegi tulajdonsága, hogy nem tulajdonít érző lényre jellemző lelki tulajdonságokat a választópolgároknak. Meg van sértve, hogy azok meg vannak sértve.
Minimális életszínvonalát, a valaha is volt legjobb nokiásdobozfelhozatalos hónaphoz méri, ha stagnálnak a bevételei, azt már nyomornak éli meg.
A csúcsbunkó szinte mindig a lehetőségek határáig korrupt. Pedig ez utóbbi nem szükségszerű, a bunkóság fura módon néha megfér a becsületességgel.
A korrupt csúcsbunkó a világ természetes rendjének veszi a körülötte szaporodó nokiásdobozokat, alapvetően hűbéri társadalmat épít.
A csúcsbunkó a betyárbecsületet hírből sem ismeri, azt hiszi viccelsz, ha a becsületre hivatkozol.
A csúcsbunkó semmiféle közösséget nem ismer a rablásra szerveződött becstelen emberek érdekalapú közösségén kívül.
Három példaállatunk tulajdonképpen nem is ad hozzá jellegzetes tulajdonságot a definícióhoz. Mindegyik agresszív, nagyképű, gátlástalan, öntelt, nepotista, műveletlen, mindenhez értő, szexista, gyáva, halálosan gyűlöli Orbán Viktort /:)/.
Érzésem szerint a magyar bunkó azonban nem ilyen. A magyar néplélek bunkója képes a szégyenkezésre, többek között ezért különb választott vezetői többségénél.
