Eredetileg, hamár a sors úgy hozta, akartam írni egy sorozatot arról, hogy milyen fájdalmas különbségek láthatók Európa jövendő kulturális fővárosának külleme és egyéb kevésbé jó sorsú magyar városok belvárosainak életérzése között.

Az összehasonlítás azonban annyira vérciki következményekkel járt, hogy önmagában is olyannak tűnik, minden rosszindulat nélkül, mint amikor az ember a templomi esküvőn bekiabálásokkal él a menyasszony küllemét és erkölcseit illetően.

A minap Veszprémben jártam és megtekintettem a történelmi belváros mellett a szocialista városközpontot is. Ezek a szocialista realista fejlesztések betekintést engednek a szocialista párttitkár-tanácselnök embertípus lelkébe és esztétikai világába. Teológiai tény, hogy egyik sem volt nekik, de mégis munkált bennük a vágy valahogy, hogy nyomot hagyjanak tűnékeny létükről. Sajnálatos módon ezt építészeti, művészeti eszközökkel és rengeteg beton felhasználásával cselekedték meg, általában legszebb városaink közepén.

Kései utódaik most is munkálnak, hiszen a tanácselnök-pártitkár combó evolúciósan és rendszertanilag a polgármester-önkormányzati frakció-ingatlanbefektető triászáig módosult (mert fejlődésnek a jelenség a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető), amelynek ökológiai fülkéje szintén a belterületi földek. Az önkormányzati frakció képviseli, a jelzet szintjén, a demokratikus berendezkedést, egyébként pedig valamilyen hiéna falkának feleltethető meg, de nem olyannak, amelyet egy tematikus televízióban szerethetően be lehet mutatni.

Ennek persze semmi köze Veszprémhez, mert veszprémi politikai viszonyokról nem tudok semmit, hála istennek és nem kizárható, hogy ott rendes, becsületes emberek intézik a közösség ügyeit. Mindenesetre az tény, hogy a belvárosi és környékbeli parkokat nem lakóparkosították, valamint nem lopják el azt a pénzt, amely a város napi takarítására kell. Mert azt például Pécsett simán elsíbolják.

Az embert szinte zavarja az egymásba lógó szökőkutak csobogása, a rengeteg pad és a magyar táj elengedhetetlen jelképnek, a szél által görgetett tescós szatyornak a hiánya, általában az, hogy semmi nem látszik frissen lehánytnak.

A várból látható toronyház és környéke, mint említettem, a mi tűnt modernnek 30 évvel ezelőtt kérdésre adandó tökéletes válasz, feltéve, hogy az ember olyan elmével rendelkezik, hogy nem hal spontán agyhalált egy 4 órás pártaktíván.

Ha az ember kitekeredik a főtérről és átkel a nyolcvanas évek végi fejlesztések, már majdnem élhető zugain, amelyet használnak is az emberek, egy főutca szerű sétálóutcába jutunk, amely így elsőre a hetvenes évek felejthetetlen termelési riportjainak hangulatát adja, vasárnapi kiadásban (a munkáscsalád a pihenőnapon fagyizni megy a centra goragye) . Itt megvan minden, ami egy posztapokaliptikus rémálom álmodásához kell, de miután itt is takarítanak van egy hiányérzetünk. Ezekről mellőzöm a képeket, mert aki már látott munkásszállót, az mindet látta.

Az utca végén jobbra található a szoccialista-realista főtér, amelyet a jó ízlésű tömeg láthatólag elkerül, csak néhány gördeszkás élvezi a betont.

Itt található írásom és sétánk eszmei mondanivalója, egy valamiféle szoborcsoport. Nem tudom ki és mikor és miért rakta ide, de címet az sikerült adni neki, hiszen hűen kifejezi korunk étoszát.

Íme:

Az előretörő munkásosztály megteremti gyurcsány ferenc vagyonát

(Ez itt a szobor címe, de képtelen vagyok a kép alá formázni. Csak most ismerkedem a képbehelyezés fortélyaival.)

A posztmodern, azt hiszem már nincs, és nem tudom mi van helyette, de az alábbi padok, amelyek megtalálhatóak Pécsett a Séta téren is szintén világossá teszik korunk összefüggéseit. Valamelyik kormánypárti csávó unokaöccse padot tervezett és a helytelen piacfelmérés következtében az egész a gyártó nyakán maradt. Ahelyett, hogy kirakták volna őket az autópálya pihenőkbe, a magyar nemzet elleni aljas támadásként a történelmi belvárosokba tervezték be őket, amit valószínűleg a pályázati rendszer anomáliái tesznek lehetővé.

Azt, hogy ezek valakinek tetszenek, nem akarom tudomásul venni, de ha vannak ilyen lények, nem akarok találkozni velük. Azt hiszem ilyenek lehetnek a vogon versek, ha lefordítják őket képzőművészetre.  

A képek mobiltelefonnal készültek.

És igen, tudom, hogy nem tudok fényképezni.