199 apró gyurcsány

Soha nem hittem volna, hogy arra kényszerülök valaha is, hogy leírjam a következő mondatot:

A megyó erkölcsileg nagyobb formátumú ember és politikus, mint a fletó. Egészpontosan azt nem gondoltam, hogy az erkölcs fogalmát velük kapcsolatban használni leszek kénytelen.

És ez is, mint annyi más, a valaha élt legnagyobb magyar antifasiszta érdeme.

2004-ben, amikor kiderült, hogy az osztogatás sem elég a népszerűség megtartásához, a megyó közjogi javaslatai azokon az előzetes feltevéseken alapultak, hogy a politikában van erkölcs és erkölcsi tőke, valamint egyszer végül úgy is meg kell egyezni és aki a megegyezést kezdeményezi jó csávónak fog tűnni a nép szemében.

A javaslatból azonban csak az derült ki, hogy a logopédusok öröme semmiféle önértékeléssel nem rendelkezik, hiszen csak így gondolhatta komolyan, hogy neki van erkölcsi tőkéje. De az a lényeg, hogy ő komolyan gondolta a javaslatait.

Ezt viszont már nem mondhatjuk el az emberről, akinek a kormányzása csupa siker.

A miniszterelnök jelen közjogi javaslatai csak politikai-taktikai jellegűek (hiszen csak azt kívánja a Fidesztől, hogy szinte bizonyosan mondjon le a választásokon az abszolút többség megszerzésének lehetőségéről), elfogadásuk egy pillanatig sem volt remélhető.

Legnagyobb bajuk mégsem a beteges cinizmus, hanem az, hogy a populista javaslatok el nem fogadása körüli hercehurca tovább gyengíti a politikai elit iránti bizalmat úgy, hogy a népszerűségi arányokon érdemben nem változtat.

Mindezekhez társul az a tény, hogy a miskolci balhé révén kiderült az is, hogy a kormány és a szocialista párt elitje nagy ívben tesz azokra a gusztos péterrel azonos intellektuális színvonalon tengődő lakájértelmiségiekre is, akik már csak azért támogatják a kormányt, mert a fasiszták már felzabálták a meggybefőttet a spájzban.

Amikor a végeken fasiszta, bolsevista és „liberális” egyként lázadt fel a cigányokat negatív kontextusban említeni merő rendőrkapitányért, akkor az utolsó tabuk egyike töröltetett a magyar közbeszédből.

A különböző cigány népcsoportokkal kapcsolatos társadalmi problémákat a kormánynak és az őt támogató értelmiségnek sikerült az ország legnagyobb, kirobbani készülő válságává növesztenie. Pedig ez nagy szó, erős a verseny, mert a balliberális politikai elit tevékenysége társadalmi válsággócok tucatjait emelte ki az ismeretlenségből.

Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy csak az életünkből elvesztegetett évtizedekkel fizetünk ezért, de nagyon úgy tűnik, hogy végül vérrel kell megváltanunk a nyílt, kötelezettségek és erkölcsök nélküli társadalom meggazdagodott fanatikusai által zálogban felejtett jövőnket.