A magyar politikai élet gyakorlatilag megszűnt, hiszen sikerült elérni azt az állapotot, hogy semmiféle következménye sincsen annak, ha például megszűnik a kormánytöbbség (nem is beszélve apróbb, néhány milliárdos lopásokról, lehallgatásokról, stb.).

Ami azt is jelenti, hogy mindenfajta mélázás a politikus elvtársakról szócséplés csupán, időpazarlás, hiszen az árnyalt elemzés csak egy eredményre vezethet: Hatalmon maradnak ezek, amíg csak dühöngő kisnyugdíjasok hordái ki nem kergetik őket a bőrfejűek baseball ütői elé a Kossuth térre, megvalósítván a legszélesebb nemzeti összefogást.

Ezért aztán vissza is térnék régi vesszőparipámhoz, a beteges antifasizmus hagymázas tombolásához a balliberális álértelmiségi szubkultúrában.

A dolog lényege, hogy végre egyszer definiálni kéne, hogy mit is jelentenek azok a kifejezések, amelyeket élvezettel vagdosunk egymás fejéhez két tányér között.

Alaptézisem ez ügyben az, hogy a politika alapvetően erkölcsi kategória, amely erkölcsi koordinátarendszer teljesen független az egyén politikai meggyőződésétől. Ebből következően a politikai univerzumban pozícionált személy erkölcsei döntik el, hogy félnünk kell tőle, vagy kitüntethetjük óvatos megbecsülésünkkel.

Vagy magyarul: Nem illúzió az, hogy jófejnek találunk a politikai paletta túlfelén található embereket, hiszen a huszadik század magyar történelme világosan megmutatta, mind jobb, mind bal oldalon, találhatóak rendes emberek.

Az egy érdekes kérdés, hogy helyes-e az a benyomásunk, hogy a feltűnően nem politizáló emberek között több a rendes, mint közöttünk politizálók között, de ez meghaladja dolgozatunk kereteit.

Javasolnám a következő fogalmakra, a következő meghatározásokat:

Fasiszta:

A fasiszta olyan ember, aki elutasítja a demokratikus kereteket, jól érzi magát egy a saját ideológiai mániáihoz közel álló autoriter rendszerben, hajlamos rajongani valamiféle vezérért és elfogad a hagyományos társadalmi igazságosságtól, törvényességtől erősen negatív irányba eltérő állami politikát bizonyos jól körülhatárolt társadalmi csoportok ellen.

Kommunista:

A kommunista olyan ember, aki elutasítja a demokratikus kereteket, jól érzi magát egy a saját ideológiai mániáihoz közel álló autoriter rendszerben, hajlamos rajongani valamiféle vezérért és elfogad a hagyományos társadalmi igazságosságtól, törvényességtől erősen negatív irányba eltérő állami politikát bizonyos jól körülhatárolt társadalmi csoportok ellen.

Vegyük észre, hogy a két embertípus között csak az a lényeges különbség, hogy másképp hívja saját magát, valamint van ideológiai eltérés a negatívan privilegizált csoportok kiválasztása között. Ez a különbség azonban nem jelentős, mert a kiválasztási szempontok hasonlatosak.

Mindkét politikai meggyőződés sarkalatos eleme az, hogy az adott társadalomban bizonyos csoportok, osztályok, rétegek, etnikumok jól indokolhatónak látszó (és propagálható) okokból privilegizáltak voltak (igazságtalanul) és más csoportok, osztályok, rétegek, etnikumok privilegizálása szükséges (az igazság helyreállítása és megőrzése érdekében).

Mindkét rendszerben van egy párt, amely az igazság letéteményese (az egyikben tudományos alapon, a másikban inkább a hagyomány és az erkölcs alapján) és van egy vezér, aki elég hülye és gonosz és tehetséges és karizmatikus ahhoz, hogy vezessen egy ilyen társadalomátalakító programot.

Nácik

A fasiszta attól válik nácivá, hogy a személyes erkölcs szabályai többé nem érvényesek az egyedi fasiszta (náci) esetében a negatíven privilegizált csoportokhoz tartozó emberekre. Vagyis a rendszer egyébként még törvényiben követ egy erkölcsöt (habár korlátozottat), de

bátorítja vagy eltűri kiszolgálóinak a jó erkölcsöt sértő viselkedését.

Az egyedi fasiszta azt érzi, hogy egyrészt nincs felelősségre vonási fenyegetettség a törvények és az erkölcsök megsértésekor, másrészt jogosultnak érzi magát az embertelenségek elkövetésére.

Bolsevista

A kommunista attól válik bolsevistává, hogy a személyes erkölcs szabályai többé nem érvényesek az egyedi kommunista (bolsevista) esetében a negatíven privilegizált csoportokhoz tartozó emberekre. Vagyis a rendszer egyébként még törvényiben követ egy erkölcsöt (habár korlátozottat) de bátorítja, vagy eltűri kiszolgálóinak a jó erkölcsöt sértő viselkedését.

Az egyedi kommunista azt érzi, hogy egyrészt nincs felelősségre vonási fenyegetettség a törvények és az erkölcsök megsértésekor, másrészt jogosultnak érzi magát az embertelenségek elkövetésére.

A kérdés az, hogy az egyedi embernél, milyen tényezők okozzák, hogy engedve a korszellemnek, az erkölcsöket, az alapvető emberséget sutba dobva embertársainak tönkretételében, kirablásában, deportálásában, megölésében aktívan, kezdeményezően az élvezve vegyen részt.

Elképzelésem szerint, az ezt előidéző faktor, nem ragadható meg egzakt módon, csupán az erkölcs fura kategóriáival magyarázható meg.

Legyenek ezek az emberek fasiszták vagy kommunisták ideológiai értelemben, legfőbb jellemzőjük az, hogy rossz emberek, jellemtelenek és képesek más embereket bántani, akkor, de csak akkor, ha meglehetősen bizonyosak benne, hogy nem kell rövid távon felelősségre vonástól tartaniuk.

Az átmenetek elég érdekesek a jó emberség kérdésében, amelyeket e következő példával lehet talán megvilágítani:

Hogy mennyire vagyunk jó emberek, detektálható bizonyos, a magyar történelem múlt századi szituációiban tanúsított vélelmezett viselkedésünk és érzéseink alapján.

Az ember ideológiai alapon egyetérthetett a 20-as években a rendszer politikájával és a rendkívül rossz emlékű bolsevik diktatúra követőinek üldözésével, de nem támogathatta a fehérterror ötletszerű gyilkosságait az évtized elején.

Az ember a 30-as években támogathatta a fajvédő politikát, hiszen mind a német, mind a zsidó kisebbség befolyása, szerepe, hatása Magyarországon minősíthető volt túlzottnak ebben az időszakban, még a numerus clausus is indokolható volt bizonyos erkölcsi logikák mentén. (Érdekes, hogy helyesnek tűnik az, hogy egy kisebbség felsőoktatásban résztvevő tagjainak arányát az adott kisebbség a népességben betöltött arányához emeljük, de ha ugyanezt a többséggel akarjuk megtenni, akkor azzal a legsúlyosabb erkölcsi megvetést vettük magunkra.)

De a zsidók jogfosztásának fokozatos kiépülése és a továbbiak, nem helyeselhetőek semmilyen hagyományos, keresztény értékrend mentén.

1945 után a nagy és középbirtok rendszer felszámolása csak támogatható, de a közép- és kisparasztság teljes kifosztása csak az emberiesség teljes mellőzésével támogatható.

De a távoli törvények és az, hogy az ezekből következő cselekedeteket más emberek hajtják végre, könnyű felmentés az embernek, miként az a kockázat is a diktatúrák legsötétebb pillanataiban, hogy bármiféle ellenszegülés miféle következményekkel járhat.

Egyéb megjegyzések:

Annál az állapotnál, amikor egy társadalomban a létező és (legalábbis részben) erkölcsösnek tekinthető vagy úgy is alkalmazható törvények mindig a rendszer pillanatnyi kénye kedve szerint használatosak az állampolgárok kordában tartására, jutunk el a totalitarizmus széléhez.

Amennyiben a nyilvánvalóan erkölcstelen és értelmetlen törvények kodifikálásra is kerülnek és a mindennapi élet megalapozóivá válnak (nürnbergi törvények, kuláktalanítás), már a totális őrület tartományába sétálunk be.

Egyébként egy fasiszta vagy kommunista államban is vannak nácik vagy bolsevisták szükségképpen, ismerve az emberi gyarlóságot, de a rendszer akár kordában is tarthatja őket, vagy csak nagyon szűk csoportokra korlátozhatja tevékenységüket (pl. kommunisták vagy rendszerkritikusok).

Magyarországon mind a Horthy-rendszer (1922 után), mind a Kádár-rendszer (1963 után) a hatalom konszolidációja után jelentősen korlátozta az egyedi náci-bolsevista személyek buzgóságát.