Sokkíroztak az elmúlt napok eseményei, a döbbenet, valamint a népakarat határozott és indulatos toppantása, továbbá pártunk és kormányunk reakciói kiverték a kezemből a billentyűzetet.
Az sem mellékes körülmény, hogy a nagy dübörgésben a lényeg sikkadt el vala, miszerint 1994 óta először történt meg az, hogy az MSZP kampánya, (suttogó) propagandája gyakorlatilag hatástalan maradt. 1994 óta minden választáson, vagy nyertek, vagy szorosan kikaptak, még a posztöszödi 2006-os önkormányzati választásokon is megőrizték részvételarányosan a szavazóbázisuk lényegét, soha nem szenvedtek megsemmisítő vereséget.
Először fordult elő, hogy a notórius szocialista szavazók, ha nem maradtak otthon, elvonszolták megfáradt elméjüket a szavazókörig és méltóztattak gyakorlatilag a FIDESZ-re szavazni.
Közvélemény kutatásokkal nem volt kimutatható, hogy a T. Választópolgárok egyszerűen nem hisznek a kormánynak, a Fletónak, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek. Pedig belemásztak rendesen a lakosok tudatalattijába, hiszen a kormánypártok összes rokona, osztálytársa, üzletfele valamilyen kommunikációs aktuson buzgólkodott (a költségek alapján legalábbis), hogy a népek megkedveljék a vizitdíjat, meg a kormányt.
Ez nem népszerűség csökkenés, hanem a nagy fogyás, hiszen az agyhalott kertvfan, rasszista, orbáncigányozó panelmúmia már Bánó Andrásnak, Friderikusz Sándornak, sőt továbbmegyek, Vágó Istvánnak sem hiszi el (meg Monikának és Győzikének se), hogy minden űberfasza.
Amikor a Fletó 7 óra nulla nullakor kipenderült és bejelentette, mintegy kedveskedésképpen, hogy az orvosokat azért bolondok napjával megszívatja egy kicsit, a művelt szemlélőben történelmi reminiszcenciák ébredhettek.
Tízes éveim elején nagy rajongója voltam a második világháború katonai és politikai történetének és akkor sem és most sem értem, hogy 1944 közepétől, hogyhogy nem volt meg az akart és bátorság a Führer környezetében valami konstruktívabb megoldás irányába, hiszen a végsőkig kitartani, amíg mindenki megdöglik, első látásra is a legrosszabb megoldásnak tűnhetett.
Bepancsolni egyet első szándékból az orvosoknak, hogy a választóknak fájjon, a jelenlegi közhangulatban, kevéssé emeli az MSZP népszerűségét. De a vezérkarban a Jodlok és Keitelek közül senkinek nincs annyi bátorsága, hogy a Berlinbe zárkózó vezérnek szóljon: Nem kéne a saját csapatainkat lőni. Ez a szemétkedés, a rohadt jobboldali orvosokkal, volt Gyurcsány ardenneki offenzívája.
Maradva ennél az idióta hasonlatnál, miközben az MSZP és a kormány az egészségbiztosítási törvény visszavonásán, vagy visszanemvonásán huzakodik, hogy valami teljesen gagya kompromisszumot izzadjon ki magából, az „Oderánál hatalmas erők gyülekeznek” és a következő tb-és népszavazáson még egy nagyobb saller kinéz az MSZP morzsalékainak.
Jól látható, hogy az MSZP érdekérvényesítő képessége valahol a budapesti kisgazdaszervezet szintjén van. Az, hogy a kertévékben se lehet olyan híradót találni, amelyben nincs szó éppen letöltendőre ítélt MSZP-és politikusról, mutatja, a párt olyan állapotban van, mint a Wehrmacht 45 áprilisában.
De a reform folytatódik. Legalábbis Kóka szerint. Ezek, csak a Führer képzeletében létező tartalékok éltetik a „baloldali” értelmiségi csoportok azon reményét, hogy egyszer biztos bevetik a csodafegyvert.
Pedig, ha valakinek nagyobb az IQ-ja, mint a párttagkönyvének, akkor csak fel kéne ismerni, hogy az nem reform, hogy valamit privatizálunk. Azért hívják privatizációnak és nem reformnak. Továbbá a bezárás, a megszüntetés sem reform.
Mint ahogy a kormányzás meg nem az, hogy néhány havonta pontokba szedve új programot hirdetünk és ígéretet teszünk, hogy bevetjük a 2., 3., 4…. számú csodafegyvert.
Már senki nem bízik a végső győzelemben, az egykor diadalmas seregek elenyésztek és dr Göbbels láthatólag tanácstalan.
Mi a fenét kéne hazudni?
Elvtársak! Esetleg cselekedni?
A tbmentő népszavazás gyakorlatilag a koalíció berlini csatája lesz.
Még előtte kéne békét kérni!
Hogy azért maradjon valami, amit újjá lehet építeni.
