Az első kérdés, hogy van-e válság és milyen területeken van jelen leginkább?

Talán magától értetődőnek tűnik, hogy válság van, de jelentős elitcsoportok és értelmiségiek szerint csupán a hatalmát vesztett politikai jobboldal ágálása, valamint 98 és 2002 közötti  rossz kormányzás következtében van szükség kiigazításra és a társadalmi békétlenség mögött egy törpe kisebbség áll.

Ezen csoportok szerint az országban kialakult tulajdonviszonyok a lehető legideálisabbak, a piac a válasz minden állami diszfunkcióra és a magyar társadalom átalakulása, a középosztály szinte teljes eltűnése szükségszerű következménye a modernizációnak és a globalizációnak.

A felvetésekre adott alternatív válasz, miszerint a hivatkozott elitcsoportok és értelmiségiek közönséges rablók és/vagy teljesen hülyék, meg sem vitatható, automatikusan szélsőjobboldali őrjöngésnek minősül.

A fogalmak és a tények teljesen eltérő értelmezése lehetetlenné teszi a kommunikációt a két oldal között, még akkor is, ha egyáltalán valaki akarna is eszmét cserélni.

Azok a társadalmi csoportok, akik pedig valódi értelmes párbeszédet folytatnak egy használható elemzés elkészítése érdekében, teljes egészében kimaradnak a nyilvánosságból, következtetéseik visszhangtalanok maradnak. Nemcsak a hagyományos média, hanem az internet világa is üres, a problémák mélyebb elemzésére alkalmas közösségek kialakítására képtelen.

 A nemzet, az állam (mint „választott” politikai elit, mint hivatalnokszervezet, mint étosz), a gazdaság, az önkormányzatiság és társaik válsága egymást erősítő kettősként működik az értékek, a mindennapi élet válságával.

Mert a válság legmélyebb bugyrai a mindennapi életben találhatóak. Az emberi élet alapvető örömei tűntek el, sokkal fokozottabb ütemben, mint a kádárrendszerben.

Eltűnnek a falvak és az élelemtermelés számtalan változatos technikája (amelyek olyan biológiai gazdagságot rejtenek, ami a postglobalizált világban pótolhatatlan lesz), a városok a legocsmányabb utópista gettókká változnak, ahol közösségeiktől megfosztottan, egy zárt fogyasztói kultúrában kénytelen élni a társadalom nagy része.

A mindennapi élet a szalagmunka, a bevásárlóközpontok, a kereskedelmi tévék, valamint a fogyasztási hitelek törlesztésének világában zajlik, a kínaival versenyképes minimálbér által meghatározott keretekben.

A „verseny” szabályai olyanok, hogy a lakosság 90 %-a függetlenül a teljesítménytől és a benne található potenciáltól, bizonyosan a folyamatok vesztese lesz.

Azok, akik most vagyunk, nem leszünk többé, minden, amit szeretünk, elenyészik.

Vajon tehetünk valamit ellene?