Éhes disznóék ezt természetesen a kormányváltással azonos értelmű kifejezésként értelmezhetik, pedig távolról sem azonos azzal. Ellenzéket ugyanis kétféleképpen cserélhetünk, helycsere útján, illetve úgy, hogy a kormánypártok a helyükön maradnak és új ellenzéki pártok jelennek meg a politikában. Ezt a változatot különös módon nem szokták emlegetni, mert ez az állampolgári rendszerkritika egy olyan formája, amely egyformán kellemetlenül érinti a politikai elit mindkét felét. A bukott ellenzéki pártok ugyanis valójában nem a kormányt akarják leváltani, az csupán náluk szükségszerű mellékterméke a hatalomrakerülésnek. A kormánypártok pedig azért szeretik ha ellenzéki oldalon minden változatlan, mert a politikai elit bővülése, frissülése esetén nem lehet kizárni, hogy retardált idióta „moral insanity”-ken kívül megjelennek értelmes, sőt becsületes emberek is.
Az országgyűlési választások csak másodlagosan szólnak a kormánytöbbség létrehozásáról, valójában a politikailag aktív választópolgárok (összességének) véleményét fejezik ki a politikai rendszer egészéről. A vélemény persze túl erős, túl tudatos szó ide, bízvást helyettesíthető az elmebajtérkép, vagy ideológiai fertőzöttség, esetleg a megvásárolhatósági vagy becsaphatósági sorminta kitételekkel.
Jelen pillanatban is mindenki az ellenzék berkeiben arra koncentrál, hogy valahogy a kormány helyére kerülhessen. A civilek, akik ezen nembéli lényegüket természetesen politikusként is meg fogják őrizni, valahogy a politikai elit egy jól meghatározható része környezetében próbálják artikulálni a népakaratot. Simán beszállnak az elitcsoportok válogatóversenyébe, meg sem kísérlik, hogy új politikai elitcsoportokat hozzanak létre.
Ezt azért teszik így, mert az évtizedes tapasztalat az, hogy az új politikai erők tulajdonképpen véletlenül jönnek létre, az történik inkább, hogy az elitek a spontán összeverődő tömegek élére állnak és nem az, hogy ügyes és tehetséges emberek képesek új mondanivalóval tömegeket megszólítani. Egy új, valóban országos lefedettségű ellenzéki párt szervezése pedig olyan hatalmas munka, amire sem pénzt nem szán senki jelenleg, sem senkinek nem akaródzik ekkorát melózni. Ritka az olyan kegyelmi pillanat, mint amelyik a 2002-es kormányváltáshoz vezetett, amikor a számtalan szerencsés körülmény és kormányzati kampányhiba hatalomra segítette az mszp-szdsz bűnözői csoportot.
Az ellenzék jelenlegi fragmentáltsága ugyanis nem a személyes ambíciókból (abban csak manifesztálódik), hanem a közös ethosz hiányából következik. A közös nevező ugyanis csak a rossz közérzet, ami nem a kormányzati tevékenységből, hanem a magyar társadalom (tágabban a civilizációs formánk válságából) jelenlegi állapotából következik. A kormányzás olyan amilyen, de ezek az emberek nem attól idegesek, amit a gonosz kormány elvesz tőlük, hanem, attól, amiről úgy érzik, hogy nem kapják meg a hatalomtól.
Az ellenzék ugyanis ma csak azokat a frusztrált, boldogtalan embereket tudja megszólítani, akik a liberális jogállam és a demokratikus értékek tökéletes, maradéktalan és epikus eljövetelétől általános rossz közérzetük elmúlását remélik. Minden politikai jelenség tartalmaz pszichiátriai elemeket. Az etnocentrizmus, vagy xenofóbia túlzott formái a személyes boldogtalanságra adott reakciók. De hasonlóan a lélek és a személyiség betegségének tünete a személyes szabadságjogok legabsztraktabb kiterjesztéseinek a követelése, illetve a szabadság korlátlanságának hiányában, a szabadság brutális eltipratásának aktív megélése.
Ez az élmény aztán el is veszi minden energiáját az alanynak, nem is foglalkozik azzal, hogy vajon mitől is lesz neki attól jobb, ha a hajléktalanok ott fagyhatnak meg ahol akarnak, illetve azzal különösen nem, hogy ez a hajléktalanoknak miért is lenne jó.
Én magam is nagy fanatikusa vagyok az emberi jogoknak, de egyáltalán nem fog meg az ellenzék megközelítése a világról, ugyanis nem tartalmaz semmiféle relevanciát a valóság irányában. Ha az a botor gondolatom támadna, hogy ennek a mostani botladozásnak véget kéne vetni, nemcsak az ellenzék (minden bűnözői adatbázist alulmúló) személyi állománya riaszt meg, hanem az is hogy nem akarok abban a személyiségzavarban létezni amiben ők. Ennél még Kövér László fejében is sokkal komfortosabb.
Bármennyire is különös ugyanis, sokkal értelmesebb szórakozás egy zárt társadalomban tágítgatni a szabadság köreit, mint a teljes szabadság nihiljében olyan új alapjogokat kitalálni, amiket ki lehetne még préselni a közösségből.
Ha jelenlegi ellenzék kerülne hatalomra, pontosan ott tartanánk, ahol 2010-ben abbahagytuk. Azzal a különbséggel, hogy akkor egy a közös elkövetést normaként elfogadó társaság adta a kormánytöbbséget, akik a ciklus végéig rá akartak járni a kasszára. Most legalább 4-5 kisebb-nagyobb frakció adná a kormánytöbbséget, akik egyenként alkalmatlanok morálisan és intellektuálisan, na meg szociológiailag a kormányzásra. Ennek nincs kormányképes eredője.
Leszögezném, hogy ebből nem következik, hogy a Fideszre kell szavazni. Pontosabban csak akkor következik, hogyha a következő fél évben nem bővül az ellenzéki kínálat olyan társadalmi csoportokat legitimen képviselő erőkkel, amelyek képesek az értelmes életre mutató csoportjellemzőket felmutatni.
Azzal a teljesen nonkomform gondolattal állnék elő, hogy a magyar társadalomnak illene olyan alternatívát kitermelnie, amelyről jó lelkiismerettel feltételezhető, hogy értelmileg és erkölcsileg kormányképes. Vagy legalább képes megvetni a lábát a politikai életben.
A jelenlegi ellenzék kormánybírálati gyakorlata olyan, hogy a bírálataik általában nagyobb baromságok, mint a kormány cselekedetei. Semmiféle hitelességi igénnyel nem lépnek fel, ugyanis meg sem próbálnak támogatható pontokat találni, illetve megértőnek mutatkozni a nehézségek iránt.
Teljesen azt akarják mutatni, hogy mindenben különböznek az átkozott kétharmadtól. Ez ugye bizonyosan nem igaz, hiszen például saját bevallásuk szerint is ezt gyűlölték a Fidesz 2010 előtti ellenzéki magatartásában.
Az új ellenzéknek, illetve egy majdani új kormányképes erőnek elsősorban az önismeretben, a saját korlátaira való reflektálásban kellene különböznie a jelenlegi politikai elittől, és elsősorban ebben kellene a rendszerkritikájának megnyilvánulnia.
Jelenleg nem látszik olyan spontán társadalmi nekibuzdulás, amely érdemi befolyást gyakorolna a politikai elit összetételére. Talán mert nem mérjük fel annak a súlyát, hogy viselkedési stratégiáink, erőltetett megoldási technikáink mennyire nem működőképesek.
Hőzöngő nemzet vagyunk. Nem is tudjuk elfogadni magunkat és ezért keressük másokban a hibát.
Egy olyan korban élünk, amikor az ideológiai kiindulópontokhoz hasonló erővel számít az empátia, a másik álláspontjába és lelkiállapotába történő belehelyezkedés képessége.
Persze ez a kor olyan is, hogy a jóakarat is csak akkor számít, ha erő van mögötte. Fel kellene vállalnunk annak felelősségét, hogy nem csak a kormányt, hanem az ellenzéket is magunk szabadítjuk magunkra. Az ellenzék lecserélése nélkül még négy évig nem lesz kormányzóképes politikai alternatíva Magyarországon.
A legszebb persze az lenne, ha az ellenzéket leváltanánk a jelenlegi kormánypártokkal, a kormánypártokat meg valami (bizonyára isteni csoda által létrejövő) új kormányképes erővel.
A politikai elitünk jelenleg leggyengébb, lecserélhető része az ellenzék. Ellenzéknek is alkalmatlan. Legalább tőlük szabaduljunk már meg.
Lesz kettő, kettő és fél millió ember, aki nem a Fideszre fog szavazni.
Jó lelkiismerettel engedjük, hogy a mai ellenzék karmaiba kerülve újabb négy évre bebetonozzák a politikai rendszer teljesen alkalmatlan szereplőit?