Határaim

 2015.06.08. 21:04

Úriember nem száll be egy olyan vitába, amelyet mondjuk a násznép néhány tagja folytat a templom előterében arról, hogy kivel volt a jelenlévők és a jelen nem lévők közül erkölcstelen és lehetőleg perverz kapcsolata az ifjú pár tetszőleges tagjának.

Közéletünk beszélgetései azonban már régóta nem érik el a fent említett magas szinvonalat, például azért nem, mert míg az említett társalgásokat a gonoszság motiválja, amely tulajdonság nem zárja ki a gondolkodást, addig közbeszédünk motiválója a bigott ideológiahasználat és a gyűlölet, amely sajnos még csak nem is a gonoszságon alapul, hanem a kisebbrendűségi komplexuson.

Ebben a közegben már mindenki tudja, hogy hülyébb bárkinél. A teljes felelőtlenség kora ez, bármit mondhatok a szavaknak semmi köze sincs semmiféle valósághoz.

A születő új ideológiák, ha sikeresek lesznek, mindig megragadnak valamit a valóságból, ez sikerességük oka, az hogy az elköteleződés alapja mindig valami nyilvánvaló, kétségtelennek látszó tény. Minden kor más dolgokat gondol ténynek és ebből kifolyólag a tények szó jelentése nem a valósághoz, hanem a cáfolhatatlanság és megkérdőjelezhetetlenség mítoszához kötödik.

Tény, hogy csak a liberális demokrácia képes szabadságot és jólétet teremteni. Tény, hogy volt honfoglalás, vagy nem volt. Tény, hogy van olyan másik ho betücsoporttal kezdődő fogalom, amellyel a fenti mondatot nem tanácsos leírni.

De ne gúnyolódjunk.

Szeretem a határokat. Ha vannak határok sok érdekes dolgot lehet velük csinálni. Tudomást lehet róluk venni, illetve át lehet hágni őket. Ott lehet maradni a túloldalon és megnézni a határt a túloldalról, lehet úgy is tenni, hogy csak átugrik az ember a túloldalra tudva, hogy visszatér majd. Lehet a határt szeretni és tudni, vagy remélni, hogy semmi és senki nem jön át rajtuk.

Át is lehet esni a határon, ha alacsony és elrejti az aljnövényzet, vagy neki is lehet szaladni, ha fal és szeretnénk, hogy koppanjunk. Határ a bőröm köztem és a külvilág között, és ha rosszkedvű bacilusok kerülnek belülre rossz lesz a közérzetem, míg más bacik, ha besurrannak, javítják az emésztésem. Határ a házam ajtaja, ahol Toto kutya alszik a küszöbön és azt a látszatot kelti, hogy őrzi. De a szúnyogokat nem látom szívesen, sőt a pótanyósomat sem, míg az igazit inkább igen. Határ a kertkapum is, ahol az ügynököket és árusokat szoktuk feltartóztani, határ négy házzal arébb a buszforduló is, mert azon túl már az erdősávban olyan lények laknak, nyúlak, őzek, rókák, aranysakálok, fatolvajok, akik kerülik a találkozást az emberekkel.

A határok lényeges tulajdonsága, hogy a túlsó oldalukon valami nagyon más van. Olyan valami, amit illik tiszteletben tartani, mert nagyon komoly munka lenne azt a határt arrább tolni.

Határok nélkül, nincs elkülönült lét. Határok nélkül nem határtalanság van, hanem olyan erők jönnek el hozzánk, akiket nem szeretnénk beengedni a kamránkba.

Manapság divat a határokat valami rossz, a szabadságot korlátozó dolognak tekinteni. A határok nem önkényesek többé, hanem az önkény megnyilvánulásai inkább. A határok nem védenek, hanem elzárnak bennünket a szabadságtól.

A határok másik rossz tulajdonsága az, hogy munka őket fenntartani. Fegyelmezni kell magunkat, hogy a másik tányérjáról ne kapjuk le azt a szépen sült krumplit, hogy ne bírjuk kiabálásunkkal gyorsabb lépegetésre a jómellű lányt, mert akkor kevesebbet bámészkodhatunk. Bocs ez haszonelvű érvelés volt, de neki végül is mindegy, hogy mit gondolunk. Sőt szabadságában áll élvezni szexuális tárgy voltát, ha kellően visszafogottan csorgatjuk a nyálunk. Ez persze nem ide tartozik, de jól esett leírni.

A határokat nem csak a szokások és az évezredes tapasztalat jelölheti ki, hanem a józan ész is. Félek ilyesmit leírni, mert a józan ész közismerten rasszista, fasiszta jószág, köp a polkorrektségre, sose ülne büdös hajléktalan mellé a buszon. Most jut eszembe nem is buziztam még, vegyétek úgy, hogy igen.

Afrikában, illetve a posztszovjet térségben minimum 3-400 millió olyan ember van, aki bármikor joggal kérelmezheti a menekültstátuszt az EU-ban, mert egy fegyveres szociopatákból álló magán, vagy állami hadsereg akciórádiuszába esik az élettere.

Marhára tudom sajnálni őket, de az elmúlt száz évben a mi életterünk is rendszeresen ilyen elmebetegek játszótere volt. Most éppen pihenőben vagyunk. Önző vagyok tudom, de mindenki az.

Én szeretek a saját kultúrámban élni. A turistákat sem bírom.

Szeretném eldönteni, hogy kit fogadok be. Konkrétan senkit.

Titeket sem kellett volna. Teljesen mindegy, hogy kik vagytok. A történet arról szól, hogy van mi és van ti. Ez nem kirekesztés, ez világos határ. Nincs semmi munka benne, helyből tudom, hogy nem kellesz ide. Ahogy az egérről a kamrában.

Talán, ha nagyon szépen megkérsz. Ha bekéretőzöl a templom hátsó sorába. Ha a gyereked már csak magyarul beszél. Ide születni kell. Nem csak szeretni a kolbászt, csinálni is tudni kell. És legyen saját pálinkád is. Nem akarlak megszokni.

Engem sem szoktak meg sokan.

Az, hogy idejössz, az a te szabadságod és nem az enyém.

Talán, ha nem lenne kötelező.

Ha nem kellene elájulni minden buzi művésztől, szabadon kereszténygyűlölő ateistától és mohamedántól, leszbikus néger aktivistanőtől, aki férfi, újbalos kis szabadságharcos pubitól, aki katona az nem lenne, még a gonosz ufók ellen sem harcolna elvi okokból, vagy bárkitől, akinek az az egyetlen értéke, hogy biztos nem fehérbőrű, heteroszexuális, keresztény, bérből és fizetésből élő adófizető.

Az is elég lenne, ha nem kellene szeretni őket, ha nem lenne kötelező.

Ha eldönthetném, hogy valamelyiken megessen-e a szívem.

De kötelező.

Nem emberszeretetből. Mert azok, akik ezt várják tőlem nem szeretik magukat, sem engem.

Az én szeretetemért és megbecsülésemért meg kell dolgozni. Nem elég kisebbségnek lenni.

Talán, ha példát mutatnának, ha mindegyik taszos csávó meg szigetvári viktor nappalijában lakna egy menekült család. Ha mindegyik rászánna néhány hónapot egy konkrét menekültre, egyre, akinek hallgatná a karattyolást, szagolná a bélgázait, etetné a pereputtyát, rábízná a lakáskulcsát, utána használná a retyerátot.

A menekülteket, meg az embereket, meg mindenféle érdkes kisebbséget szeretni az egyszerű, na de konkrétan egyet?

Nálunk ez pont fordítva van. Én a libsiket rohadtul utálom.

Egyesével mégis van olyan, akit kedvelek.

Ezek szerintem a végén velem járnak jól, nem veletek.

 

 

 

 

 

 

Címkék: bevándorlás xenofóbia idegen idegenellenesség

A bejegyzés trackback címe:

https://ennyiresenkinemlehethulye.blog.hu/api/trackback/id/tr17527470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ratius 2015.06.09. 11:06:26

Kiemelném az alábbi gondolatfutamot: "A határokat nem csak a szokások és az évezredes tapasztalat jelölheti ki, hanem a józan ész is. Félek ilyesmit leírni, mert a józan ész közismerten rasszista, fasiszta jószág, köp a polkorrektségre, sose ülne büdös hajléktalan mellé a buszon. Most jut eszembe nem is buziztam még, vegyétek úgy, hogy igen."
Remek írás!

homoródkarácsonyfalváért 2015.06.14. 22:17:59

Remek írás, bizony.
Ha még azt is hozzánézzük, hogy nemcsak a magunk retyerátjára kell gondolnunk, hanem a gyerekeinkére is...
Komolyan nem értem, hogy az EU-s seggfejek miért nem érzékelik a nagy tesó (jóbarát) mesterkedéseit. Vagy csak lefizették (megzsarolták) a Brüsszelieket? Vagy maguktól hülyék?

valaki23 2015.08.18. 14:13:51

1. Off lány voltam kettő hónapot, ezért a késői komment.

2. Ez az első cikk, amivel nem értek egyet :-)

3. Jézus Krisztus második eljövetelét várja a keresztény világ? Ásotthalomnál visszafordult.