Először is engedjék meg nekem, hogy kifejezzem mérhetetlen tiszteletemet az Amerikai Egyesült Államok döntéshozói felé, akik az elmúlt hónapokban példátlan precizitással valósítottak meg egy tervet, amelynek érvényesülése elengedhetetlen a világ biztonsága szempontjából.
Az amerikai külpolitika célkitűzései a következők voltak az orosz-ukrán helyzet rendezése tekintetében:
1) Sürgősen meg kell erősíteni Putyin orosz elnök hatalmát. Putyin támogatottsága alig volt 60 % az ukrajnai események előtt, ami ebben az autoriter hatalomhoz szokott országban nagyon kevés. Putyin országgyarapító tevékenysége ezt sikeresen tornászta fel 90 % fölé, ami már megnyugtatónak tekinthető, Oroszországban a továbbiakban sem kell demokratikus fordulat veszélyétől tartani.
2) A magát láthatólag kormányozni képtelen, nemzetiségileg is megosztott Ukrajna oroszok lakta területeit Oroszországhoz kell csatolni úgy, hogy a folyamat ne sértse azt az elvet, hogy a határokat csak háborúval, tömegmészárlásokkal és a hidegháború kiújításával lehet megváltoztatni, józan érvek alapján, tárgyalásos úton semmiképpen sem.
3) Az ukrán oligarcha államban elitcserét kell végrehajtani az oligarcha elit és a tulajdonviszonyok teljes változatlanul hagyása mellett. Különösen ügyelni kell arra, hogy nehogy becsületes és értelmes emberek kerüljenek hatalomra, mert ennek a problémának a kezelésére az észak-atlanti civilizációnak egyszerűen nincsenek meg az eszközei.
4) El kell érni, hogy Oroszország a lehető legjobban eltávolodjon a Nyugattól és szorosabbra fűzze kapcsolatait Kínával. Hogy ez miért jó, annyira nyilvánvaló, hogy ide sem írom.
Nem kell bizonygatnom, hogy az USA ezeket a célokat maradéktalanul elérte. Az USA és az EU fegyelmezett viselkedése önmagában garantálta, hogy megvalósítsuk a célkitűzéseinket.
Ha azonban nem ezek voltak a célok, akkor meg mekkora barmok ezek!
Nem szeretem az oroszokat. Senkit sem szeretek, de Oroszország nagy, marha nagy és rohadtul erős. Joggal várja el, hogy erejének és érdekérvényesítő képességének megfelelő részben vehessen részt a gyengék kirablásában. Ráadásul európai állam, kulturálisan sokkal közelebb áll hozzánk, mint Kína, sőt az USA-nál is közelebb. A világ egyik legnagyobb egynemzetiségű tömbje, amely etnikailag is, vallásilag is, kulturálisan is, politikailag is ütköző állam. Az oroszok tartják fel a délről terjeszkedő iszlámot és Kínát. Oroszország nélkül néhány éven belül valahol a Dunánál (kelet és nyugat történelmi határánál) kellene feltartóztatnunk az egyesült kínai és iszlám hadak gyalogságát és izgulhatnánk, hogy az aktuális NATO csúcs nem provokált fegyveres támadásnak minősíti-e a több milliós gyalogsággal támogatott nagy erejű páncélos ékek Magyarországra történő betörését.
A gyagya amerikai politika még mindig ellenségnek tekinti Oroszországot, miközben Kína, India, Dél-Amerika sokkal nagyobb katonai, gazdasági és politikai kihívást jelent. Oroszországnak már rég NATO-tagnak kellene lennie, minden lehetséges gazdasági szállal az EU-hoz kellene kötődnie és havonta kellene megdicsérnünk Putyin kidolgozott felsőtestét.
Az amerikaiak, akik tényleg annyira hülyék, mint ahogy azt Hollywood prezentálja, tényleg azt hiszik, hogy a gyenge Európában érdekeltek és egyedül is elég erősek ahhoz, hogy továbbra is az amerikai GDP-ben jelenjenek meg más országok természeti kincsei. De ezen már régen túl vagyunk. Jelenleg az USA az EU-val együtt sem elég erős ahhoz, hogy akár csak megtartsa gazdasági, katonai, politikai pozícióit. Európa jelenleg kb. akkora katonai erőt képvisel, mint az Észak-Magyarországi Fénykardos Szövetség (hatástalanított fénykardokkal), nemhogy Kelet-Ukrajnát, de Berlint sem tudná megvédeni senkitől. Úgyhogy Putyin még visszafogott is volt, amikor csak a kifejezetten oroszok lakta és stratégiailag fontos helyeket foglalta el. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ukránok kb. 30-40 ezer főnyi nem is túl fegyverzett és túl gépesített, igaz kiválóan képzett haderőtől szenvedtek vereséget. Ukrán nacionalizmus van, erős hadsereg nincs.
Európa is méltatlanul gyengének bizonyult. Mentális erőnk sincs, senki nincs, aki szigorúan tudna nézni Putyinra.
Ennek oka nemcsak a haderő hiánya, ami itt nemcsak a kiképzési hiányosságok miatt fáj, hanem azért is, mert az európai fehér ember már alkalmatlan katonának, csak arra alkalmas, hogy a demokratikus értékekre való hivatkozással a megadás feltételeiről tárgyaljon.
De nemcsak az államférfiak mögött nem áll erő, hanem elöl sem áll senki. Európában nincsenek nagy formátumú államférfiak már nagyon régen. A rendszer is olyan, hogyha valamelyik európai csúcsvezetőnek sikerülne egyenrangú félként tárgyalnia Putyinnal és esetleg valami értelmes megegyezést kialkudnia, hazatérése után bármelyik közepes LMBT szervezet kirúghatja alóla a sámlit, mert a megállapodásnak nem része, hogy Moszkvában is lehessen Pride (és anélkül nem érvényes az egész).
Putyin ugyanis államférfi. Nézzük meg jól.
Persze egy orbánira (ez egy dicséret, ha nem lenne világos:)) torzult személyiség, aki megelégszik a demokrácia azon formájával, amelyben ő kapja a legtöbb szavazatot és antidemokratikusan akadályozta meg, hogy a hodorkovszkij nevű europer, atlantista oligarcha az egész orosz olajipart a kitermelési jogokkal együtt eladja az amerikaiknak. Csakhogy, ha ő hazamegy, akkor neki nem kell felhívnia a Merkelt, hogy ugrott a megállapodás, mert a helyi szakadár parancsnok kedvenc kocsmája a határ rossz oldalán van.
Nem szeretem az oroszokat, nem szeretem Putyint, de az USA és az EU annyira hülyének bizonyult ebben az ügyben, hogy még Putyinnak és az oroszoknak is több igazsága van, mint nekik.
És az ukránok nyomorognak tovább.
