Nemcsak azt felejtettük el, hogy hogyan kell ünnepelni, hanem azt is, hogy miért jövünk össze nemzeti ünnepeinken, hogy miért is kell összejönnünk és emlékeznünk.

Nemzeti ünnepeink közül az 1956-os forradalom és szabadságharc az egyetlen, amely tényleg még velünk él, számtalan olyan honfitársunk él még közöttünk, akik emlékeztethetnek bennünket arra, hogy miért is akartuk elkergetni gonosz és ostoba és áruló vezetőinket, minden összebeszélés nélkül, egy hatalmas tüntetésen ráébredve, hogy mindenki ugyanazt érzi és ugyanazt gondolja, mellettünk a tömegben és mindenütt az országban.
1956 a közös ügyünk volt, a nemzet közös ügye, szinte mindannyiunk közös ügye, az utolsó, máig lezáratlan közös ügyünk.
1956 október 23-án a magyar dolgozók pártjának tagjai közül is sokan, bizonyosan jelentős többségük is úgy gondolta, hogy nem mehetnek tovább úgy a dolgok, ahogy addig mentek. A magyarok 99.9 %-ának akkor nem volt kétsége afelől, hogy az uralkodó politikai elitnek, az emberségét, magyarságát rég elvesztett, vagy talán soha meg sem találó politikai elitnek mennie kell.
1956 igazi tragédiája az, hogy ezt az elemi erejű érzést és hitet, amely talán elvezethetett volna egy valódi demokráciához, egy közösségként működő társadalomhoz, amelyben az alapvető erkölcsi elvek határozzák meg az emberek mindennapjait, november 4-én egy olyan idegen megszálláson alapuló diktatúra rombolta le, amelynek alapelve volt az erkölcstelenség, a megalkuvás, a hatalommal történő elvtelen kiegyezés.
Ennek a diktatúrának az volt a legfőbb eszköze az emberek megtörésére, hogy elvette az emberek hitét abban, hogy a jó ügyek melletti közös kiállás, a mindenekfeletti becsületesség, a közös felelősségvállalás a mindennapok része lehet.
1990-ben azt mondtuk, hogy a rendszerváltás 1956 folytatása is, de nem tudtunk megfelelni ennek az elvárásunknak. Mindenki sorsának jobbrafordulását várta a szabadság eljövetelétől, de szinte senki nem gondolt arra, hogy a szabadság olyan valami, amit meg kell teremteni és fenn kell tartani, nem pedig az állam, a rendszer, a politikai elit adománya. Ha nem viselkedünk szabad polgárként, semmit sem érnek a jogaink, ha nem teljesítjük a szabadság iránti kötelezettségeinket, akkor a jogaink sem léteznek.
A szabadságunk a legfontosabb közös ügyünk, de ha nem tesznek elegen érte, akkor ez a szabadság egyre szerényebb, egyre kisebb és töredezettebb lesz.
Elhitették velünk, hogy a szabadság az utazás, a költözés, a vállalkozás, az önmegvalósítás szabadsága csupán. Pedig annál sokkal több. A szabadság a mindennapok szabadsága, a mindennapok biztonsága, ahol szabadon tehetünk magunkért, ahol nem anyagi és politikai érdekek határozzák meg a „trendeket” és „divatokat”, hanem az alapvető emberi értékekben való bizalom és az egymás jóakaratában, a közösség erejében való bizonyosság az, ami biztosítja a kötelességek és jogok egyensúlyát.
57 évvel a forradalom után oda jutottunk, hogy szabadságnak akarjuk hinni azt, ami most van, anélkül, hogy bármit is tennénk érte, hogy valóban szabadok legyünk.
Négy évente, jobb ügyhöz méltó indulattal akarjuk leváltani a kormányt, miközben ezen az egy dolgon kívül semmit nem akarunk tenni a szabadságunkért.
De alig több, mint két nemzedékkel ezelőtt még számtalan honfitársunk volt hajlandó az életét is kockáztatni azért, hogy a magyar nemzet szabad legyen és saját maga dönthessen a saját ügyeiben.
Ezt az erőt és bátorságot kell megtalálnunk magunkban, hogy a mindennapok harcaiban és csalódásaiban a világos és egyértelmű kérdésekben képesek legyünk összefogni és magunk dönteni a saját ügyeinkben.
56 üzenete ma az, hogy nemcsak külső megszállók és a mindenkori árulók elleni harcban van szükség nagy tettekre és önfeláldozásra, hanem sokszor ahhoz is, hogy helyrehozzuk azt, amit az elmúlt 25 évben elmulasztottunk. Helyrehozzuk azt, amit akkor mulasztottunk el, amikor szabadok voltunk és szabadságunkat csak az korlátozta, hogy nem tettük meg magunkért azt, amit meg kellett volna tennünk.

A nagy szabadság, amire vágyunk, valójában számtalan apró kicsi szabadság összessége, amely nem vér és harc árán vívatik ki, hanem a köztisztviselő ügyfél iránti nagyvonalúságából, a rendőr segítőkészségéből, a választott képviselőink becsületességéből, mindannyiunk mindennapi jóakaratából következik. A szabadságot mi, mind egyenként, minden egyes nap adjuk magunknak és mindenki másnak.

Ne feledkezzünk meg hát erről!

Szabadok vagyunk, nem utolsó sorban 56 hőseinek köszönhetően, ne habozzunk hát szabad emberként élni és cselekedni.