A magyar „baloldali” ellenzék szövetségi viszonyainak megértése olyan luxus, amely a magyar választópolgár számára nem adatik meg. Olyan mennyiségű baromságot kell ugyanis naponta elolvasni hozzá, napi tájékozódás címszóval is, hogy a téma megértését hivatásszerűen űző „szakembereknél” is tartós fejfájást okoz a mennyiségileg túl és a minőségileg alul méretezett törzsanyag befogadása.

Már önmagában az is ijesztő, hogy mindazok, akik 2002 és 2010 között napi rendszerességgel tették tönkre az országot, olyan nyílt, őszintének szánt tekintettel merednek bele a kamerába, hogy mind a monitor, mind a tévé közepére rá kellett ragasztanom a miskulanciák beszerzési árát, hogy a kezem ügyében heverő keménykötésű példányt (Arisztotelész, Politika) ne vagdossam az arcukba. Egyébként a 10x10-es post it-ek csak a sportközvetítéseket zavarják, akkor le lehet őket venni, csak arra kell vigyázni, hogy ne kapcsolgasson az ember.
Ha már a személyes ügyeknél tartunk, szeretve tisztelt törzsolvasóim, akiket az elmúlt hónapokban nem szolgáltam ki intellektusom gyöngyizzadmányaival, voltak szívesek több csatornán jelezni, hogy egyrészt menjek a fenébe, másrészt, hogy hallgatásom félreérthető. Pedig a dolog egyszerű, miután a Fidesz-kormányzás sikereit illendően kielemeztem, éltem a boldog trafiktulajdonosok mindennapi életét. Illetve éltem volna, mert ezek a rohadtak nem szóltak, hogy pályázzak. Ez természetesen semmilyen módon nincs hatással a politikai nézeteimre, de sajnos a csalódottsággal egyidejűleg jutott a tudomásomra néhány olyan tény, amely mellett egy objektív és pártatlan értelmiségi nem mehet el szótlanul. Ami esetleg azt a látszatot keltheti, hogy elvi szilárdságom nem a régi. Erről természetesen szó sincs, továbbra is teljes mellszélességgel állok ki az elektrotechnikai szindikalizmus mellett, ami, mint tudjuk az egyetlen ideológia, amely elvezethet bennünket a tökéletes társadalomhoz, amelyben a gyermekek (az időutazás szellemes közbeiktatásával) maguk választhatják meg a nemüket, illetve amelyben a szólásszabadság hatékonyan korlátozza azokat a véleményeket, amelyek nem tetszenek nekünk.
Szóval, ha például nem lennék agyatlan kormánypárti szavazó, akkor most nagy bajban lennék, mert nem teljesen állna össze nekem, hogy a „demokratikus ellenzék” szövetségkötési tárgyalásai milyen összefüggés mentén is szolgálják a demokráciába való átmenet érdekeit?
Így viszont az áll össze, hogy ezek úgy fognak össze, ahogy kormányoztak, és ahogy kormányozni fognak. Az önérdek és a totális kormányzati alkalmatlanság elegyét akarják újólag hatalomra juttatni, csak most már nem képesek egy csoportképen sem összeállni úgy, hogy ne bökdössék egymást kihegyezett kötőtűkkel közben. Igazából szót sem érdemes rájuk vesztegetni, az egybesült baloldal sem együtt, sem külön nem létezik, a támogatottságot felmutatni képes magja nem más, mint az mszp pont abban az állapotban, mint 2002-ben volt, a bajnai meg az szdsz kókai hagyományainak folytatásával próbálja megszólítani azokat, akik gyurcsányszavazónak nem elég hülyék, de a sikeres libakereskedő imidzsében valami zsigeri anti-antiszemita fricskát vélnek felfedezni (csak vájtfülűeknek szóló poén).
Ez a társaság semmit, az égegyadta világon semmit nem tud mondani arról, hogy mit is kéne csinálni kormányon, nem zavarja azt a törzsközönséget, aki 20%-os gazdasági növekedés esetén is Orbán ellen szavazna.
Tudomásul kellene venni, hogy az Orbán-rendszernek az elmúlt 25 év „baloldali” elitje nem ellenzéke, hanem komplementere, irigye, lúzere. Kidobott energia még csak gondolkodni is azon, hogy ezekből hogy lehetne kipréselni is bármi hasznosat a magyar társadalom számára. 20 éve rettegnek Orbántól, 8 év kormányzásuk úgy telt el, hogy a saját bevallásuk szerint az Orbán akadályozta meg őket abban, hogy bármit is csináljanak. Azt sem tagadhatja senki, hogy szerte e hazában mindenki tőlük tanulta meg, hogy hogyan kell lopni. Az is csak szánalmasságukat bizonyítja, hogy mennyire fel vannak azon háborodva, ha valaki náluk innovatívabban diszlokálja a közjavakat.
Ha nem csak, hogy tudjuk, hogy nem a jelenlegi „baloldali” ellenzék adja majd a miniszterelnököt 2014 után, hanem félünk is tőle, hogy esetleg mégis, akkor két alapos okunk is van elgondolkozni azon, hogy mit is kéne tennünk annak érdekében, hogy az ország kormányzása ne az elmúlt 25 évben megszokott módon folydogáljon tovább.
Azt nyugodtan kimondhatjuk, a Fidesz kormányzása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Na persze nem azért, amiért szegény jó Szanyi Tibor (a betegeknek kijáró irgalom miatt nagybetűvel) „gondolja”, hanem azért, mert a Fidesz és Orbán Viktor a kétharmadával a lehető legeslegnagyobb hibát követte el: Nem tudott és talán nem is akart változtatni az ország alapvető működési módjain, az alapvető mindennapi attitűdjein, meghagyta a magyar rögvalót olyannak, amilyen és csupán szimbolikus változásokat eszközölt, miközben végrehajtott, vagy sajnos inkább végrehajtani vélt egy elitcserét. Ez az elitcsere azonban nem minőségi csere volt, az esetek megrázóan nagy százalékában olyan emberek kerültek helyzetbe, akiktől ugyanúgy kinyílik még a jobboldali szavazó zsebében is a bugyli, mint a gyurcsányiáda idején az állami rendszámú Audival a vidéket bejáró és a pályázati pénzek százalékait (szigorúan készpénzben) behajtó államtitkár-helyettesektől.
A fülkeforradalom, a NER nem jogilag, vagy technikailag bukott meg, hanem a benne való hit veszett el, egy rossz hangulatú ország maradt utána, amelyikben még annyira sem lehet majd értelmes reformokhoz megszerezni a köz támogatását, mint eddig.
A diadalmas kétharmad után a diadalmas abszolút többség olyan országot örököl, amelynek minden problémája pontosan ugyanúgy megvan, mint négy évvel annakelőtte, hiába is látszik működőképesebbnek, mint négy éve. Semmi olyant nem tanultunk meg az elmúlt években, amitől jobbak lennénk, csak azt tanultuk meg újra, hogy az Istennek sem vagyunk hajlandó változni.
És nem is látszik senki és semmi a láthatáron, amitől remélhetnénk, hogy a szavazatunkkal változtathatunk a sorsunkon.
Ahhoz ugyanis legalább egy olyan politikai erő kellene, amely eséllyel szerezhet akkora, legalább tíz százalék körüli támogatást, amely mind a Fidesz, mind a jobbik, mind a „baloldal” számára kihívást jelent, annak az esélyét, hogyha továbbra is teljesen alkalmatlannak mutatkoznak, az egész jól felépített, egymás tagadására épített rendszerük összeomolhat.
Tetszik nem tetszik, az a rengeteg csekély értelmű választó a polgártársunk, és maguktól nem fognak megvilágosodni. Azt a mutatványt, hogy kitörünk a megszokott dichotómiáink világából, először az értelmiségnek kell végrehajtania. Nem a liberális álmokba hődült urbánus, magát europernek képzelő doktrínereknek, hanem azoknak, akiknek az értelmiségi lét tényleg a gondolkodás szabadságát, realitásérzéket, megengedő és befogadó patriotizmust és mindenek felett az erkölcs uralmát jelenti az ideológiák felett és nem fordítva.
Akárki is kerül hatalomra 14-ben, nem bízhatunk meg benne. Sőt bennük nem bízhatunk meg, a kormányban és az ellenzékében hasonlóképpen nem.
Valahogy olyanokat kellene legalább a hatalom ellenőrzésének közelébe segítenünk, akiknél még megvan az esélye annak, hogy nem foglyai a korszakunk ideológiai univerzumának és képesek abból „kigondolkozva” új korszakot kezdeni.
Mindig nehéz észrevenni egy korszak végét. Egy ideológiai rendszer (amely egymás halálos ellenségeiként funkcionáló irányzatokat is tartalmaz), mint most a miénk, akkor ér véget, amikor már szinte semmit nem ír le, ragad meg a valóságból.
Mi most itt tartunk, ideje, hogy ezt észrevegyük és a szavazók egy jelentős, már befolyásolni képes részével is észrevetessük.