Miután az elmúlt időszakban országunk nagyjairól, (csökkenő sorrendben) egy köztársasági elnökről, egy miniszterelnökről, illetve egy miniszterelnök- helyettesről derült ki, hogy kevéssé tagadható nehézségei támadtak egy saját szöveg megalkotásával, itt az ideje, hogy mi is beismerésbe kerüljünk. Ráadásul Semjén Zsolt olyan ravaszul plagizált, hogy az időben visszafelé (nyilván az ördög segedelmével) cselekedett, ugyanis egy később megjelent írással sikerült intertextuálisnak lennie. Ezeket az anomáliákat megelőzendő döntöttem úgy, hogy kilistázom azokat a szakdolgozatokat, amelyekbe léha ifjúságom idején, szexuális ellenszolgáltatásokért, illetve egyéb földi javakért beletexteltem. Ez egyúttal egy potenciális zsaroló levél is, mindazoknak, akik megszédültek a könnyen jött leütések asszimilálásának lehetőségétől. Egyébként tudom bizonyítani mindegyik szövegről, hogy az enyém, ugyanis mindegyikben (ravasz módon) elhelyeztem annak a szónak az anagrammáját, hogy: pneumothorax.

Jómagam ugyanis mintegy 20 szakdolgozat megírásában működtem közre az áldott emlékű nyolcvanas évek végén, illetve a kevésbé szórakoztató kilencvenes évek elején, közepén. Miután ezek a bűncselekmények már elévültek, érdemes szemezgetni a körülményekből, motivációkból és indokokból.

A saját szakdolgozatainkat (mind a négyet) állandó jellegű tettestársam (barátnő, később feleség) és én közösen írtuk. Miután ő tud helyesen írni, közreműködése az írógépek korában eleve nélkülözhetetlen volt, valamint az írási folyamat során elkerülhetetlen rekreációt is egymásnak biztosítottuk, mert hála istennek, nem egyszerre kellett a produktumokat megalkotni. A részvételi arányunk 80 és 20 % lehetett kétszer ide, kétszer oda, szerintem mindketten jogosan írtuk rá a nevünket kétszer-kétszer a szövegszerű végeredmény alá. A kisstílű polgári neveltetés következtében idézőjel nélkül nem merítettünk más szerzők gondolataiból.

Életem első szakdolgozatának megírásában annak kapcsán keveredtem bele, hogy a vizsgaidőszak végén összejöttem egy medikával, aki a hatodik év előtti nyári szünetet kívánta felhasználni dolgozatának megírására. Valami hülye járványos betegséget választott témának. Egy intenzívnek szánt szexkapcsolatnak az ilyesmi nem tesz jót, úgyhogy a járvány terjedésével kapcsolatos szociológia és statisztika fejezeteket (amelyek terjedelmi okokból nagyon hiányoztak) én írtam meg (néhány szakkönyv kreatív felhasználásával), azért hogy a felszabadult időt más tevékenységekre fordíthassuk. Máig emlékszem a bírálat vonatkozó részére: ”A 4. és az 5. fejezetekben a szerző tartalmasan mélyült el a vonatkozó társtudományok releváns anyagában.” Ösztönösen gondot fordítottam egyébként arra, hogy az egyes mondatokat, és bekezdéseket úgy írjam át, hogy a saját anyukája se ismerjen rá az eredetire (és ezt a jó szokásomat a cselekménysorozat egész ideje megtartottam), habár szerintem a bírálók átugrották a képletekkel teletűzdelt részeket.

Aztán hárman írtuk meg egy barátunk szakdolgozatát, aki péntek este félrészegen vallotta be, hogy hétfőn kell vinnie köttetni a kész anyagot és ez a határidő jogvesztő (nemcsak arra az évre hanem végleg) és csak hat oldal van meg. Én, a Judit (aki ráadásul mint volt barátnő szerepelt a történetben), meg az Ottó, a Tóth Ottó, meg a méltánylandó családi problémákkal küzdő szerző a kollégiumban (az írógépek korában) hoztuk össze a művet úgy, hogy a delikvens egész szombaton másnapos volt, vasárnap délelőtt meg újra részeg. A dolgozat műszaki témájú volt, a hat oldal meg képlet. Volt olyan egysoros közte, amelyikben csupa olyan jel volt, amit azelőtt még sohasem láttam. Végül úgy lett meg a minimális oldalszám, hogy beletettük a levezetések köztes (egyébként evidens) lépéseit is. Ollóval kellett szétvagdosni a fénymásolatokat és karakterenként összerakni a képleteket. Hármast kapott, amiből levonható az a következtetés, hogy feltehetőleg megtanultam úgy átfogalmazni az elektromágnesességről szóló szövegeket (órai jegyzetből is), hogy azok megőrizték az eredeti értelmüket (vagy inkább annak látszatát).

Aztán kétharmad részben írtam egy olyan dolgozatot, amelynek az volt a címe: Az Egyesült Nemzetek Szervezete, a globális béke garanciája. Ezt egy szép, de megviselt karosszékért cserébe, amit később elfelejtettem elhozni. A „szerző” valami idegenforgalmi főiskolára járt és egy barátom barátnője volt. Egy nap alatt összehoztuk néhány népszabadság vezércikk felhasználásával. Átment.

A másik jobban sikerült csereügylet során szintén természetben ellentételezett a szerző. Egymás melletti irodában dolgoztunk és ő a protokollról szóló szakdolgozatával szenvedett. A protokollról sem tudok semmit, de az irodai munkánál minden jobb. A kolléga először pénzben gondolkozott, de aztán arra jutott, hogy meghív a szomszédos étterem-bár-kupleráj árukapcsolásba ebédelni, aztán a többit meglátjuk. A szervezés során a dolog annyira kiterebélyesedett, hogy az éttermet bezárták, berendelték a lányokat és meghívta a környéken dolgozó haverjait is. Soha életemben nem írtam olyan gyorsan tíz oldalt. A kép belém vésődött: Cigánypecsenyét eszem, a koránkeléstől kába (alig múlt dél) művésznők táncolnak a színpadon és én a „Hogyan adjuk meg a tiszteletet településünk polgármesterének?” című fejezethez jegyzetelek a félhomályban egy szalvétára. A bírálatból: „A frissen átalakult (1992-ben jártunk) önkormányzati rendszer protokollviszonyaival kapcsolatos felvetése hiánypótló. /négyes/”)

Aztán voltam konzulens is. Az egyetemi teniszpályán játszottunk és a Nemzetközi Tenisz Szabálykönyv által páratlan játékokként engedélyezett egy perces szünetre ültünk le épp, amikor egy lány bejött a pályára és megkérdezte, hogy lennék-e a konzulense (ismerős volt, tehát feltehetőleg taníthattam valamikor, vagy ő kevert össze valakivel). Miért ne, ha az erre vonatkozó, bizonyára szigorú követelményeknek megfelelek. Megbeszéltük a témáját, aztán már állhattam is fel adogatni, mert lejárt a szünet (az adogatásomat elvesztettem). Két hét múlva hozott egy papírt, amire a nevemet, meg a lakcímemet kellett felvésni, továbbá be volt rajta karikázva az a sor, hogy díjazásra nem vagyok jogosult, illetve az, hogy az államvizsgán nem kell megjelennem (aláírtam). Két év múlva összefutottunk az utcán, kérdeztem, hogy miért nem jött konzultálni? Mondta, hogy nem akart zavarni, négyest kapott a dolgozatra és sikeresen leállamvizsgázott. Konzulensi vélemény, ilyesmi? Azt nem kérték mondta, cáfolva a tanulmányi osztályok rugalmatlanságáról elterjedt általános nézeteket.

Aztán volt egy élelmiszeriparis csaj, aki a cukrászsütemények ornamentikájáról írt (a mignon-ok és a Rákóczi-túrós volt az én munkám), meg egy mikrobiológus haver, aki valami olajtermelő baktériummal foglalkozott (Az emberiség energiaéhsége /bevezető fejezet táblázatokkal/), továbbá Sarkadi Imre Elveszett Paradicsom című színművének elemzése (A Tisztázatlan Halál című zárófejezet) egy irodalmász csaj munkája, akinek súgtak, hogy egy Sarkadi mániás opponensnek adják ki a dolgozatot és az utolsó pillanatokban kellett a szöveget az illető elmebajához igazítani.

És végül ami az ez irányú munkásságom csúcsa lehetett volna: „A Bécsi-kör, a tudományfilozófia zsákutcája”. Egy úriember felkeresett ugyanis, hogy azt hallotta, hogy szakdolgozatok iparszerű gyártásával foglalkozom (ez még a google és a schmittelés gépesítése előtti kor) és lenne 50 000 forintja /ötvenezer/(ez akkor óriási pénz volt), egy a fenti témában elkövetett minőségi dolgozatra. Hát végül is csípem Neurath-ot, ha Poppert nem is. Viszont a Gödel-tétellel drágább, tettem hozzá. (Azt hittem viccelek.) Erre az úriember közölte, hogy PhD-ézni fog (már föl is vették ösztöndíjasnak) és ez lesz a kutatási területe, úgyhogy maradjunk csak Bécsnél. Biztos meg kellett volna kérdeznem, hogy akkor miért nem maga írja meg, de elég hosszú ideig a csodálkozással voltam elfoglalva.

Egy dolog ugyebár itt-ott megszorult ismerőseinknek és egyéb felebarátainknak segíteni poénból (és rút személyes érdekből:)), kipróbálni, hogy képesek vagyunk-e bármiről illúziót keltően kamuzni és más dolog valakinek a neve fölé odaírni 50 elfogadható oldalt sok pénzért.

Ámerikában már a nyolcvanas évek elejére sikerült eljutni oda, hogy egy diák beperelte a középiskoláját, mert annyira írástudatlan maradt, hogy az érettségi bizonyítványát sem tudta elolvasni (amit azért akkurátusan kiadtak neki).

Mi feljebb tekintünk, még néhány oktatási reform és megjelenik az egyetlen államilag támogatott képzés, a diplomadolgozat író szak.