Tartalmas életem során, egy pornófilmforgatás és egy bérgyilkosság között, már vettem részt színházigazgatói pályázat elbírálásában (e két tapasztalat egyébként feltétel is volt szakmailag). Ez az élmény pont olyan, mintha az ember a fekáliakészítés folyamatát figyelné meg testközelből, sőt szó szerint bennfentesként.

Ha a politika lényege az intrika és a színfalak mögötti kavarás, akkor a színházi világ ennek a szuperbruttója, szélsőséges megnyilvánulása, mondhatni az etikamentesség tökéletes csimborasszója. Persze mindenütt vannak rendes emberek, de az ilyesmi olyan anomália, amit a rendszer csak eltűr, de nem enged elharapódzni.

És azért, nem hiába színészek, pozőrök és egyéb független szellemek, ők tudnak a legszebben felhorgadt büszkeséggel lázadni, ha érdekeik sérülnek.

Van ugyanis egy hallgatólagos megállapodás arról, hogy színházigazgató csak nyugatos értelmiségi lehet, mert az értelmiségi definíciójában benne van, hogy nyugatos, illetve, hogy az számít nyugatos értelmiséginek, aki ellen nem írnak nyílt levelet más nyugatos értelmiségiek, hogyha művészeti intézmény élére nevezik ki.

Például a művészet is, csak úgy általában, nyugatos, európer, haladó lehet, meg persze kísérletező, önmegvalósító, valamint minimum kozmopolita és kíméletlen a magyar társadalomban fájdalmasan túlsúlyban lévő bizáncias hajlamok kendőzetlen feltárása tekintetében. Ilyesmire meg csak a haladó, nyugatos értelmiség képes, senki más. Az avitt, szélsőjobboldali, horribile dictu konzervatív színészek és színházi emberek a nyugatos értelmiség mérhetetlen humanizmusából ugyan meghúzhatják magukat a művészet és a dilettantizmus széles határterületén el-el csípve egy-egy szinkronszerepet, vagy karakteralakítást, de csak rémuralom idején, a tomboló esztelenség Duna-parti korzózásakor gondolhat arra a diktátor sleppje, hogy ezekből a sehonnai kóklerekből színházigazgatót csináljon.

Eme cselekedet fertelmességét csak fokozza, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán ilyenkor mindig egy derék nyugatos, progresszív, haladó értelmiségi kerül az utcára (arra a három-hét percre, amíg átérve a szomszéd színházba, nem kárpótolják valahogy).

Végül is, ha meggondoljuk népnevelés az egész.

Ha a csőcselék, aki hatalomra juttatta a Horthy-rendszer rosszul sikerült reinkarnációját, még mindezek mellett némelyik színházban olyan darabokat nézhetne, amelyben nemcsak a nyugatos értelmiség fennkölt szempontjai jelennek meg, hanem a dörnerfélék hagymázas hőzöngései is, akkor még eldönthetné, hogy milyen darabokat akar nézni.

Tiltakozunk az ellen, hogy ezt a nemes, a művészet leglényegét és szabadságát érintő kérdést a nácik olyan átlátszó hazugságaival alázzák meg, hogy a színházak tulajdonosai és az adófizetők aktuális képviselői csak eldönthetik már, hogy kinek a művészi látomásait óhajtják finanszírozni. Hasonlóképpen mindent felülmúlóan álságos az a felvetés is, hogy az elmúlt húsz év politikai vezetése a fővárosban egy kultúrbölcső kebeléből volt szíves kiválasztani a művészet prominenseit, illetve hoci-nesze alapon elfogadta, hogy eme társaság rendszeresen kiválasztja magából azokat, akik a vezetés és hatalomvállalás mérhetetlen terhét magukra venni készek.

Ezt minden alkalommal el fogják játszani. Csak az lehet főművész Magyarországon és különösen Budapesten, akit ők felkennek. Minden más fasizmus, ha nem valami rosszabb.

Dörner Györgyöt, mint színészt kedvelem, de például Székhelyi Józsefet is kedveltem egykoron, amíg politikai és színházvezetői ténykedése meg nem mutatta, hogy nem kéne.

Fogalmam sincs milyen színidirektor lesz Dörner, de az biztos, hogy az nem lesz elég, ha tele a színház. Illetve az csak a nézőknek lesz elég. Egyéb képességei is kiviláglanak majd, ha már elődeivel is így esett, mert e szakmában a kudarc csak a saját bagázson belül rejthető el.

Amúgy nagyon várom már azt az időt, amikor a túlnyomó többségbe került jobbos színházigazgatók nyílt leveleket irkálnak, mert egy ballibet kineveztek valahol Piripócson a nyári várjátékok vezetőjének!

Ja!

És féltek, hogy nem bukik meg?