A mi vallásunkon lévőknek sokat jelent ez a szám, de momentán arról van szó, hogy már csak 42-t kell aludni, hogy megtekinthessük lendvai ildikó arcának olyan fokú szétkenődését, amelyet már a modern plasztikai sebészet, sőt a photoshop sem képes kezelni. Persze lehet, hogy ez a nap tegnap volt, vagy holnap lesz, a lényeg az, hogy biztos van egy ilyen nap és biztos eljön április 11. napja.

Az a szép a magyar országgyűlési választásokban, hogy mindig sorskérdésként tör elő az idők méhéből.

A magyar választópolgár alapvetően nem túl okos, hiszen nemcsak az emlékezete kurta és némi üveggyönggyel vesztegethető, hanem rendszeresen hoz össze komoly 5-10-40 százalékokat elmebetegeknek (torgyán józsi), idiótáknak (megyó), elmebeteg bűnözőknek (fletó) és a sátánnak is (szdsz). Nevezettek nem győzik tökön rugdalni a lakosságot, hogy végül a fogak hosszas csikorgatása után a sértett szavazók átkattanjanak egy másik baromra, aki aztán a kormányzati alkalmatlanság új formáival ismerteti meg őket.

Szép megnyilvánulása a népléleknek, hogy Orbán Viktort például azért utálja a lakosság fele, mert egy hitlerisszimusz, aki meg is akarja koronáztatni magát, mely meggyőződés egyébként pusztán csak abból keletkezett, hogy az említett baromságokat elégszer ismételgette a balos sajtó és értelmiség, míg a lakosság másik fele nemcsak ezért nem rühelli a nagynövésű törpét, hanem még azért sem, amiért pedig lehetne, hogy két választást is rendkívül tanulságos kampányhülyeségeken volt szíves elbukni, az országra szabadítva ezzel kétszer is a sátán és csatolt részeinek koalícióját.

De ha ez még nem lenne elég, most, hogy a sátán magyar verziójáról kiderült, hogy tényleg annyira hülye, amilyennek a társadalompolitikáján keresztül volt szíves manifesztálni magát, még nem mentünk végig a magyar nemzeti setétség minden stációján, hiszen sikerült az indulatos egyszerűség virtigli magyar képviselőjét kifiltrálni a Kárpát-medence valamelyik gyulladt, elzáródott csakrájából. A jobbik megjelenése garantálta, hogy ne tekinthessünk azzal a nyugodtsággal a jövőbe, amit az a remény nyújt, hogy legalább néhány évig nem a szocialisták kormányoznak majd.

Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a jobbik aktivistáinak és potenciális szavazóinak lelkében nem jogos indulat, felháborodás, düh és odacsapni vágyás munkál. A lakosság döntő többségének nincs kétsége afelől, hogy ettől a bagázstól végleg meg kell szabadulni. A vita ma a társadalom rejtett csatornáiban, a kocsmák bádogasztalainál, vasárnapi családi ebédek után (mert trágár dolgokról a családi asztal fölött nem beszél a magyar ember), a barátok és ismerősök beszélgetéseiben, a patikában és ABC-ben sorban állók között arról folyik, hogy fel kellene-e akasztani őket, vagy valami kevésbé katartikus megoldás is elégséges-e ahhoz, hogy jó szájízzel láthassunk hozzá az ország újjáépítéséhez. De a társadalom egy nagyon jelentős része még csak az apátia, a mindenre nemet mondás és a bosszú keverékének indulatához jutott el. Nem fog a saját hazájában ezerszer megalázott, lerasszistázott, leantiszemitázott, kirabolt, megvert, félelemben tartott, minden módon megszorongatott, racionalizált, reformált, kereskedelmi tévével egyszerűsített, külföldre kergetett, leépített, privatizációból kihagyott, integráltan szegregált, szembe hazudott, multinak piacnak kiárusított, mucsainak nevezett, avittnak, korszerűtlennek tartott, budapesti értelmiségiek perverzióihoz igazított, nemzettudatától megfosztott magyar honpolgár cizellált elemzéseket készíteni a nemzetközi környezetről, a nyugat ideológiai marhaságaihoz alkalmazkodni, hanem csak be akar húzni egyet, látni akarja minden nap az előzetesbe kerülő egykori potentátokat, látni akarja bűnhődni a bűnösöket.

Azok nem sokat tudnak az emberi lélekről, akik húsz éve magyarázzák a magyar embereknek, hogy természetes jogérzékük, normális elvárásaik, szüleiktől, nagyszüleiktől örökölt értékrendjük, közösségeik alapvető normái, nemhogy idejemúltak, hanem valami nagyon ocsmány és szégyellnivaló értékrend megnyilvánulásai, amelyek a modern európai embernek nem sajátjai. Sőt, aki ilyesmiket merészel gondolni vagy érezni, azt nem is engedik be (és teljes joggal persze), a már a felemelkedéshez (megdicsőüléshez) közel álló európai népek pedigrés családjába.

A magyar emberek pedig jelen állás szerint azt akarják mondani az európai értékeknek, meg azok hazai képviselőinek, hogy húzzanak a sunyiba az értékeikkel együtt, de a mi értékeinket viszont hagyják itt, mert ezeknek az európer csávóknak fura tulajdonsága, hogy mások értékeivel szeretnek elszaladni és azt mondani lihegve a konstáblernek, hogy fasiszták kergetik őket.

A magyar nemzeti közbeszédből pedig teljesen kikopott eközben az igazság kimondásának darabos módja, mert az igazság immanens tulajdonsága, hogy nem lehet szépen piszin becsomagolni, európerré nemesíteni, heller ágnes és lengyel lászló kompatibilissé tenni és bemondani a kertévében és úgy súlykolni, mint ahogy a hazugságokat szokták.

A sajtóban semmi nem jelenik meg abból, amiről valójában beszélgetnek az emberek és így a jobbik igazságai, mert a maguk egyszerűségében és teljességében igazságoknak tűnnek itt és most, és a közismerten hazugok pedig csak locsognak tovább, elfoglalják a lelkeket.

A jobbik, ellentétben az mszpszdsz sátánista szektával, elsődlegesen nem lopni akar, hanem bepancsolni nekik egynéhányat és visszavenni a villákat, földeket, erdőket és vizeket, nem is sejtve, hogy ezek a csávók nem ilyen idejemúlt javakban tartják a „megtakarításaikat”. A nagy egyszerűsítők örök problémája ez, nem tudnak és nem is akarnak tudomást venni a bonyolultabb összefüggésekről, nekik a mélyebb érvek világa a bolsevik trükként megjelenő szakértelem akadékoskodása.

A dolog jellegéből adódóan nem tudhatjuk, hogy hány szavazó kezét vezeti az ikszeléskor az elkeseredés, de ha nem beszélgetünk velük, akkor lehet hogy nem csak a horn gábor, pethő, kóka, fletó, kuncze és társai csapat következő kecskeáldozása lesz Mallorcán, hanem mi is csomagolni leszünk kénytelenek.

Én speciel elmegyek Mallorcára megmenteni a kecskét.

És ti?