Ha olvasom, hogy valamelyik közéleti csávóról vagy nőciről kiderült, hogy nincs diplomája, kettő se, érettségije se, sőt a szakmunkás-bizonyítványát is a Stencer Matild Virágkötő Szakiskolában szerezte, mely intézmény tudvalevőleg csak valamelyik vicces kedvű bizonyítvány gyártó banda kreatívjának képzeletében létezik, akkor mindig elmélázok azon, hogy mégis csak van értéke a diplomának.

Ilyenkor mindig odasettenkedek a szekrényhez, az alsó részből kiturizom a családom birtokában lévő eredeti diplomákat és visszaemlékezem a megszerzésükkel járó hercehurcákra. Például arra, hogy az én drágám milyen hangulatban volt a gazdaságtörténet szigorlat előtt.

Vagy, hogy milyen is (még az írógépek korában) együtt élni valakivel 40 négyzetméteren, aki a szakdolgozatát írja az éji homályban.

Mint ahogy felejthetetlen élményként él bennem az a fránya angol szóbeli nyelvvizsga is, amelyen akkoriban bőven 50% felett volt a bukás. Az embernek zokogó ötödéves tesis csajok között kellett elvergődnie a bejáratig.

Szeretném leszögezni, így elsőre, minden fellengzősség nélkül, hogy angolul nem tudok. Semmiféle nyelvérzékem sincs, amit súlyosbít egy vokális diszfunkció, amely abban nyilvánul meg, hogy a csodájára járnak a kiejtésemnek, az angol tanszék született londoni angolja szerint, az enyémhez képest még a radzsputániai angol dialektus is tiszta nyelvi élményként nevesíthető.

A nyelvtani képességeim pedig e blog alapján felmérhetőek. Az egyetlen tulajdonság, amely esélyt adott nekem, az az, hogy a szókincsem felettébb széles, továbbá rendkívül olvasott voltam már akkor is. Az, hogy lusta disznó voltam világ életemben, természetes okként szolgált arra, hogy az írásbelin 1 ponttal sikerült megugranom harmadszorra az elégséges szintet. Azt is csak azért, mert kiadták egy csomó regény 2500 angol szóra redukált változatát, és így a mellékhelyiségben tudtam tanulni.

Ezek a lektorátusi nyelvvizsgák nem képeztek leküzdhetetlen akadályt a tanuló ifjúság előtt, de miután a tanszék mégis meg akart tartani valamit a méltóságából, ezért a basic english elemi ismeretét elvárták. Apait anyait beleadtak, emberszeretetből, pozitív hozzáállásból, hogy a 80%-os bukási rátát lefelé tornázzák a bölcsész hallgatók között.

Az esemény reggelén azzal az egészséges izgalmi potenciállal jelentem meg az egyetemen, amelyet a hallgatói köznyelv fosásnak nevez. Nem nézhettem ki túl jól, mert a folyosón elhaladó ötödéves angol szakos lány megkérdezte, hogy a nyelvvizsgára várok-e, valamint, hogy segíthet-e valamit.

Mondtam neki, hogy szerény becslésem szerint most fogom elbukni a diplomámat, és feltehetőleg ez frusztrál.

Erre azt mondta, hogy vizsga előtti stádiumban már csak az használ, ha az ember angolul beszélget valakivel, az felpezsdíti az érintett agysejteket és mobilizálja a „rejtett tudást”. Mondtam, hogy én tuti biztos nem rendelkezem rejtett tudással ebben a tárgyban, de örömmel beszélgetek vele angolul (jó csaj volt). Akkoriban csak angol kommentárral lehetett nézni a teniszt a tévében, és így a hobbira vonatkozó kérdés után erre a területre kanyarodtunk megvitatva Becker és Agassi játékának alapjait. Egy szakállas faszi biztos nem hozta volna ki belőlem ezt, mint ő, a júniusi melegnek öltözött istennő. (És még egyszer köszönet neked ismeretlen megmentő, ha a nyelvvizsga szót hallom, mindig rád gondolok először.)

Behatoltam a vizsga termébe és elkezdődött a küzdelem. A csupa szeretetre méltó emberből álló vizsgabizottság mindent megtett, hogy kihúzzon valamit belőlem, én pedig igyekeztem nem akadályozni őket ebben, de a folyamat vége felé egyre aggodalmasabb pillantásokat vetettek egymásra, pedig a basic english egyszerűségét kifigurázó angol nyelvűnek tűnő poénjaimon jókat kacagtak. Az utolsó feladat a szóbelin az volt, hogy egy angol szöveget, esetemben a New York Times egy szerkesztőségi cikkét kellett lefordítani magyarra. A széles körű műveltség behozza az árát, ahogy mondani szokták, az angol szóbelik legparádésabb szövegfordítását produkáltam az ugandai helyzetről szóló cikk kapcsán, mely teljesítményemmel lenyűgöztem a bizottságot, amely már-már feladta a reményt.

Láthatóan megkönnyebbülten hirdettek ítéletet a végén, a következő mondattal, amelynél, azt hiszem az életben nem remélhetek nagyobb dicséretet:

„A vizsgán megfeleltem, éppen, mert angolul ugyan nem tudok, de kétségtelenül elég intelligens vagyok hozzá, hogy megtanuljak!”

És ezt, nyilván a rendszeres edzés okán, el bírták mondani anélkül, hogy különösebben beleröhögtek volna. Nagyon nyilvánvaló okokból túláradóan hálálkodtam.

Az angolos csaj eltűnt mire kikeveredtem, de megmentett egy lelket, engem meg várt a nagybetűs Élet.

Hát kétségtelen, hogy egyszerűbb venni, vagy hazudni egyet.

Én személy szerint, ha férfitársaságban arra kerül a szó, hogy ki hány nővel volt szerencsés, akkor is igyekszem hihetőt hazudni, pedig ezekről nincs is dokument. Az ember meg elolvassa a hivatalos helyen kihelyezett adatokat magáról, és emlékszik rá, hogy lenyelvvizsgázott, vagy lediplomázott-e. Ja, és nekem háromezer diplomám volt és két nőm van, vagy fordítva.

Idióták.