A politika egyik alaptétele, hogy a szavazás szempontjából teljesen irreleváns, hogy te minek tartod magad, csak az számít, hogy a politikailag képzetlen, a cizellált ideológiai finomságok iránt érzéketlen választópolgár kivel téveszt téged össze, amikor megpróbálja emlékezetébe idézni annak a politikai alakulatnak a nevét, amelyet a legkevésbé utál. Azok akik bele vannak zúgva egy pártba és speciel nem a tiédbe, nem tévesztenek, határozott céllal érkeznek és miközben ikszelnek kéjjel gondolnak a rivális párt főnökének arcára, a remélt eredmény kihirdetésekor.

Gondolhatod persze azt is, hogy a sajtó, meg az internet útján elmagyarázod a reménybeli bázisnak, hogy milyen firnyákos elképzeléseid vannak a bakfark edzéséről, vagy a súvadásról, de sok szavazót bonyolult levezetésekkel nem állítasz magad mellé. Persze vannak olyanok is, akik szakmai alapon szavaznak, de jelentéktelen kisebbségekkel csak akkor foglalkozunk, ha minimum bőrtangában büszkék, az atomfizikusok húzzanak az édes jó anyukájukba, ők sose fognak használt fűtőelemeket hurcibálni a képviselői irodaház elé.

Nincs bölcsebb mondás a politikában: Keress egy gazdátlan tömeget és állj az élére. Az emberek időnként begerjednek és valamilyen kollektív lélek bukkan fel bennük, közös hívószavakat növesztenek, amelyek tulajdonsága, hogy ha megbeszélik őket, tökéletesen mást jelentenek mindenki számára. Ezért van az, hogy a politikai pártokban tanácsos kerülni a párbeszédet, hiszen ha a tagság rájön, hogy például a szociáldemokrata szélsőkapitalistát jelent, lehet, hogy morcos lenne.

Azok, akik a tömeg élére keveredtek valahogy, mindig azt hiszik végül, hogy az ő eszméjük horgasztotta fel a tömeg dühét, az ő személyes karizmájuk miatt van tele a folyosó jófej bölcsész csajokkal és felserkent nagymamákkal. Ez általában jót tesz az önbizalmuknak, gyakori baleset közöttük, hogy az orruk beleakad holmi armatúrákba és lenézik a tudatlan sleppet. Amely szükségképp nem volt ott a tan születésénél, amikor (az általában fővárosi illetőségű, vagy odaszakadt) alapítók meghallván az idők szavát, megalkották a tutit, amely tudvalevőleg olyan patinával vonja be az ott sürgölődőket, amelyet nem kezdhet ki sem kritika, sem az, hogy az alapítók szellemi horizontja sem mindig tekinti át az összes vizeket és szárazulatokat.

Eddig akár a boldogult pesti elitpártokról is beszélhettünk volna, de fájdalom, torgyán doktorral és mindenki mással, aki pártelnöki apanázs húzott valahonnan ez történt és semmi más.

Egyetlen, jókor-jóhelyen csávó sem gondolta soha azt, hogy túlságosan komplex interakcióba kellene bonyolódnia azzal a tömeggel, amelyik az ország jelentéktelen 85%-án próbálja túlélni valahogy. Senki nem akar olyanokkal paklizni, akik kicsinyég is másképp találják gondolni. Ezzel nem is lenne baj, csak akkor problémás, ha nem működik a karizma, a korszellem komplikált, az összetétel heterogén, vagy baromira félreértettek valamit, valahol, valakik.

Az LMP egyre inkább egy ilyen félreértésnek tűnik nekem.

A rossz emlékű 2008-as évben kiderült, hogy buggyant magyar demokráciában a kormánytöbbséget nem érheti akkora politikai katasztrófa, hogy fegyveres tömegfelkelés mellőzésével távozzék. Ha máskor nem a „szociális” népszavazás után lehetett tudni, hogy a mszpszdsz projekt, Magyarország modernizálása, a lakosság alkalmazkodni képtelen kilenctizedének megnyuvasztása útján, nem bírja ez utóbbi kilenc tized döntő többségének támogatását.

Attól kezdve a demokrácia felfüggesztettnek volt tekinthető és a bemerevedett frontvonalak mögött lapuló hadak, valamint különösen a meggyötört polgári lakosság baromira kezdte unni a banánt, amelyet mintha irigátornak talált volt használni a mindkét oldali hadvezetés.

Igen sokaknak támadt az a nehezen kétségbevonható ötlete, hogy talán abba kéne hagyni ezt a játszmát.

Az apatikus tömegek ugyan megelégedtek azzal is, hogy a kormány ritkította (pontosabban, kevésbé sűrítette) a rablóhadjáratok számát, de ettől még meg kellett hallgatniuk napi rendszerességgel az ellenzék vezérének „Holnap győzedelmes ellentámadást indítunk” című beszédét, amely ilyen dózisban már a gyémánt kristályrácsában is sorvadás jellegű folyamatokat indukál.

A szerencsétlen, gyöngyöző homlokú magyar középosztály immunválasza volt erre az LMP, a szerencsés nevű Lehet Más a Politika.

Hát nem egy penicillin, de a reggeli dugóban az autóban bumerángot hallgató, rutinszerű, megélhetési adócsaló, jogszolgáltatással sújtott, kedvezményes deviza alapú kölcsönt törlesztő, előzetesbe nem csukott sorozatbűnözőtől rettegő, évek óta alig nyaraló, bárlistára felkerülő, a társadalomnak évtizedek óta nettó befizető, illúziót vesztett önálló egzisztenciáktól nem várható más.

És vagy hetvenezren gondolták azt, hogy tényleg lehet más, ami kétségtelen meglepetés volt, a viszonylag visszafogott kampánnyal (pénzhiány és akkor úgy tűnt ízlés okán).

A törzs persze az elvarázsolt pesti értelmiségiek csoportja, de a feeling, az ájjer, a zamat az a vidéki réteg, aki tényleg zöld, de nem kicsit, visszatérne az anyaföldhöz, rühelli a tartósítót, meg a karvalytőkét és baromira elege van az egészből.

Kegyelmi pillanat ez, egy pesti értelmiségi kezdeményezés és jobbra és balra már lelkesedni nem tudó lelkek csapata egy irányba indul.

Azért valljuk meg, ennek a dolognak, nem a párt ideológiai alapvetése az oka, hanem a vágy, hogy valami jobbat leljünk a politika szemétdombján.

Hogy talán tényleg elkaszálható a korrupció, hogy vannak értelmes válaszok az ezerszer szétbeszélt problémáinkra, hogy van még tartalék a magyar társadalomban, vannak emberek, akik elhiszik, hogy a rendszer (részben) alulról is reformálható.

Nem egy nagy nekibuzdulás ez, nem kell kivezényelni a rohamosztagosokat, hogy a biokertészeket visszakergessék a rekettyésbe, de kiderült, hogy egy zöld, a lokális értékekre koncentráló, a balos és jobbos értékek érdekes elegyét kínáló, szdsz-es utódpártnak gyalázott, pestinek vélelmezett, húzónevek nélküli pártocska eltalált valamit, mert bele lehet látni valamit, ami nagyon nincs és hiánya nagyon is érzékelhető, egy politikailag aktivizálódó értelmes társadalmi réteg számára.

Az LMP vezetői persze elkövették azt a hibát, hogy a saját jófejségüknek tulajdonították a kemény 2,6 %-ot és azt gondolták, hogy ami életképes volt EP ügyben, meg a nyockerben, az majd elviszi őket az országgyűlési választásokon is túlra.

Felkerültek az étlapra az igaz, de egyenlőre csak egy egzotikus nevű különlegességként és ahogy osztrigát is csak az elszántak rendelnek, úgy az LMP is csak a kísérletező kedvű érdeklődők számára jelent lehetőséget.

A párt gyakorlatilag nem mondott semmit az EP választások óta, de rendületlenül hiszi, hogy mély és tartalmas megnyilvánulásokkal bombázta a közönséget. Úgy tudja, hogy profi apparátust és remek kampánycsapatot grundolt össze és csak a csúnya média az oka, hogy nem figyel már rájuk, az újdonság erejének elmúltával.

Pedig igazából csak az alapító atyáknak herótjuk volt felmérni, hogy kik is alkotják ezt a pártot vidéken.

Vagy hogy kik szavazhatnak rá és legfőképpen milyen politikai konstellációk eredményezhetik az LMP felértékelődését?

Nem helyezték el a pártot a politikai erőtérben, amelynek virtuális ereje elejthet és felemelhet, jobb és bal között, ahogy a Fideszt 94-ben majdnem eltüntette és ahogy 2002-ben az LMP-nél ezerszer jellegtelenebb és értéktelenebb centrumpártot a sem ezek, sem azok jelszavával majdnem a parlamentbe lendítette.

Nem állt össze a fejekben a kép, hogy nem pártot szerveztek, hanem vezetői lettek egy társadalmi mozgás által szerveződő képződménynek, amely óhatatlanul a saját képére akarja formálni valamelyest az ő kis cuki, testükből és vérükből formázott szerelemgyereküket.

A gyerekek tudvalevőleg felnőnek, visszabeszélnek és ha nem figyelnek rájuk marhára durcásak bírnak lenni.

Az LMP nem figyel potenciális választóira, arra figyel, hogy az előadott performance értő közönsége hyper cool-ra értékelje az előadást, hogy a laja bajsza viccesen kunkorodjon és a nyolcban, ahol a párt hozta a nyolcat, a pincegalériákban az egészséges életmódra vonatkozó újévi fogadalmukat éppen megszegő kiábrándult posztszdsz-es értelmiségiek számára, akiknek napra pontosan húsz év után esett le, hogy az szdsz nem az, aminek szerették, bejöjjön a párt.

De legalább a kampány lenne jó.

Vagy lenne kampány.

Vagy mondanának olyasmiket, amiben nincs benne a bokros, meg az mdf.

Vagy nem a kívülről beszerzett kampányfőnök feltáró jellegű írása, önnön motivációiról, lenne az első élvezhető kampányesemény.

Vagy az LMP-és címlapon lévő írás címe és első mondata nem cáfolná egymást.

Vagy lenne egy, legalább egy eredeti ötlet.

Vagy legalább megvédenék a nyugdíjasokat.

Vagy legalább megkergetnék a lendvai ildikót.

Egy egyedülálló lehetőség enyészik el. Jelentős számú, magát baloldalinak gondoló, az orbánfóbiát teljesen magáénak valló, de az mszpszdszmdf rémálomból már felébredt ember keres magának egy szerethető pártot.

Az LMP jól láthatólag máshová kívánja pozicionálni magát. Nem a választókat akarja képviselni, hanem gondolom az alapító okirat, vagy mifene értékeit akarja eljuttatni a kevésbé cizellált lelkű lakosságnak, hogy azok körbeállhassák az LMP által szimbolizált Gaiát és távol tarthassák tőle a rohadt multinacionális tőkét. Vagy a fene tudja.

1 százalék fiúk, 1 százalék!