Sajnálatos módon az ember rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, hogyha valamiről olvasott a történelemkönyvben, emléknapja is van és évente 666-szor elmondják neki, hogy az adott dolog megtörtént, akkor hajlamos a dolgot valóságosnak tekinteni.Pedig, mint tudjuk, szeretett hazánkban komoly kultusza van a meg nem történt történelmi események kultuszának, elég csak április 4-ére, vagy november 7-ére gondolnunk. Ha hozzávesszük, hogy a címben szereplő eseményt, olyan közismerten igazmondó, becsületes, hótiszta emberek kívánják a történelem valóságában megtartani, mint lendvai ildikó, nyakó istván, gusztos péter, vagy hiller istván, az egyszeri ember könnyen meginog tudásában és felteszi a kérdést magának: Vajon, ha olyan emberek állítanak valamit, akik soha semmikor nem mondanak igazat, legalábbis szándékosan és tudatosan nem, miért pont most tennék?

Mindemellett ezek az elvtársak, valahogy, hogy-hogy nem, mindig oda jutnak, amikor a Holokausztot emlegetik, hogy abban valahogy az Orbán Viktor is benne volt. Ez az aprócska logikai ugrás szintén nem tesz jót a hitelüknek, mert a nem elkötelezett hallgatók ilyenkor nem átallnak nevetni és aktuálpolitikai felhangokat vélelmezni lendvai „cenzor” ildikó eszmefuttatásaiban.

Mert mit is jelent a Holokauszt szó nevezettek szóhasználatában? Semmi mást, minthogy a magyarországi jobboldal nem más, mint egy álcázott nyilas szervezkedés, egy keretlegény-gyülekezet, akik arról álmodoznak, hogy majd hogyan fognak kiirtani mindenkit, aki zavarja őket a masírozásban. A Holokauszt szóba bele van sűrítve, hogy ezek a fasiszták fasiszták, illetve nácik, hiszen láthatólag nincsenek megrendülve, vagy rosszul tettetik azt, hogy megvannak, nem határolódnak el mindenkitől, akiről az ildike kimondja, hogy nincs eléggé megrendülve, sőt ha tényleg meg vannak rendülve, akkor csak az derül ki róluk, hogy olyan nagy nácik, hogy még a megrendülést is képesek eljátszani. És legvégül ezek nem is képesek az őszinte megrendülésre, ez a szociálliberálisok végső érve (a világ lényegéből adódik, hogy ők döntik el, ki van megrendülve) és miután mi nem vagyunk őszintén megrendülve, csak az lehet, hogy vagy örülünk, hogy volt Holokauszt, vagy tagadjuk, hogy lett volna. Sőt tagadjuk, hogy lett volna, de egyúttal sajnáljuk is, hogy nem volt. És már hopp le is lepleződtünk.

Nácizó felebarátaink sosem gondolnak az áldozatokra, amikor kimondják ezt a szót, ránk gondolnak ilyenkor, politikai ellenségeikre, izzó gyűlölettel és elálmodoznak róla, hogy miket is csinálhattak volna velünk, azokban a régi szép időkben, amikor 56 ellenforradalom, április 4. felszabadulás és a nagy október november 7-én volt.

Pedig feleim akárhogy is nézzük az a Holokauszt, amit ballibék a világ lenácizására kitaláltak nem történt meg. Nem is feltételezem, hogy azok az emberek, akik tényleg hiszik, hogy a Holokauszt politikától független fogalomként kezelve valóság, bármilyen közösséget is vállalnának a lendvai-félékkel. De azt gondolom, hogy nagyon súlyosan és drámaian tévednek, amikor kimondva-kimondatlanul, a részvét és az emlékezés aktusa helyett, felelősként és potenciális elkövetőként tekintenek a mai magyar társadalomra, azzal, hogy a magyar társadalom több milliós XX. századi emberveszteségét eljelentéktelenítve, egy etnikai csoport erkölcsi fensőbbségének hirdetésére használják ki.

Ha csak lendvai ildikó-félék lényét ismerném és venném figyelembe, bizonyos lennék benne, hogy nem létezik semmi az ő hazugságai mögött, de családilag érintettként tudom, hogy a nácik és kommunisták által is üldözött nagyszüleim beszámolójában bízhatok. És így tudom, hogy számtalan zsidó halt meg akkor.

De mindaz, amit a Soa kapcsán rá akarnak erőltetni az utókorra, az elfogadhatatlan.

A zsidók áldozata semmiben nem különbözik bárki más áldozatától. A gonoszság és ostobaság tombolt és ártatlanok szenvedtek. De az ártatlanság nem érdem, hanem állapot.

A történelem és különösen az átkozott huszadik század nem szólt másról, mint emberek legyilkolásáról etnikai és osztály alapon. Nincs különbség az áldozatok között, döntő többségük, bármilyen nézőpontból tekintünk is rá, ártatlan volt.

És én minden áldozatra egyformán akarok emlékezni.

Amikor egy politikai rendszer oda jut, hogy komoly formában felmerül történelmi események minősítésének és kutatási szabadságának büntetőjogi szankcionálása, akkor tudjuk, hogy a történelem kereke valahová rákosi elvtárs ominózus álmatlan éjszakáihoz szerencséltetett visszafordulni. 

Nem hiszem, hogy bármi is jobban sértené az áldozatok emlékét, mint az, hogy különbséget teszünk közöttük lényegtelen tulajdonságok alapján.