Ugyan mindenki a napokban kitört harmadik világháborúról beszél, de a Népszabadság pénteki címlapján annak a halaszthatatlan problémának a tárgyalása szerepel, hogy némelyek embertelennek találják az élethossziglan tartó szabadságvesztés jogintézményét. A felvetést alapos kutatás előzte meg, amelynek során megkérdezték a jelenleg is életfogytiglani büntetésüket töltő gyermekgyilkosokat, sorozatgyilkosokat, néhány milláért családokat lemészároló pszichopatákat, hogy jól érzik-e magukat a börtönben, valamint nyomasztja-e őket a gondolat, hogy többé nem mehetnek ki másokat is megerőszakolni, halálra kínozni, agyon szurkálni, lelövöldözni.

Egészen meglepő módon ezek a szimpatikus emberek azt válaszolták, hogy őket bizony erősen bántja, érzékeny lelküket irritálja, hogy a szórakozási lehetőségeik így beszűkültek.

A kutatók teljesen a hatása alá kerültek ennek a korszakalkotó felfedezésnek, és legott javasolták is a sok ráérő idővel rendelkező kormánynak, hogy a liberális jogállam makulátlan orcáján fellelhető e legocsmányabb pörsenést a legsürgősebben eltávolítani szíveskedjenek.

Ez azonban felvet újabb kérdéseket is, többek között azt, hogy a Magyar Állam és a liberális értelmiség hogyan hagyhatja, hogy a nemzetközi baloldali progresszió olyan alakjai, mint például Zsazsanin Kaskall a Hogyan robbantsunk óvodát? című alapmű szerzője életfogytig senyvedjen egy német börtönben néhány apró túlkapás miatt.

Az olvasó emlékezetéből bizonyára kihullott már az egykor az oly népszerű Carlost is elhomályosító akcionista ideológiai zseni neve.

Az egykor oly népszerű Zsazsanin ugyanis, éppen 25 éve tölti büntetését egy németországi börtönben. A jóérzésű, haladó, baloldali értelmiség, mintha elfelejtette volna egykori kedvencét, akinek kiszabadításáért egykor, a nyolcvanas években, annyit tett.

A fiatalabbak számára fel kell idéznünk azokat az eseményeket, amelyek Zsazsanin sorsának alakulását befolyásolták, a forró hangulatú tüntetéseket az amerikai követség előtt, amelyeken egymásba kapaszkodva skandáltuk órákon át: Szabadságot Zsazsának! (Free Zsazsa!).

Kaskall 1947-ben született Franciaországban, török apa és francia-algériai (arab) anya házasságából, szülei 3. gyermekeként. Már korán kitűnt éles eszével és a társadalmi progresszió iránti olthatatlan elkötelezettségével. 17 éves korában kizárták Párizs egyik legjobb középiskolájából, mert inzultálta egy középosztálybeli történelemtanárát, annak a társadalmi mobilitásról vallott maradi nézetei miatt.

A 68-as események idején a barikádokon találjuk, mindig az első vonalban, de a hatóságok nem tudják azonosítani (már akkor is az álcázás mestere) és ez lehetővé teszi, hogy visszatérjen az egyetemre a helyzet konszolidálódása után és folytassa tanulmányait Pol Pot csoporttársaként és barátjaként.

Már akkor kiderült, hogy kitűnő íráskészséggel rendelkezik, írásait több nyelvre lefordítják, a PFSZ alapítóitól a RAF-ig sokan felhasználják gondolatait.

Pacifizmus és cselekvés című doktori dolgozata könyv formában is megjelent, az NSZK hadserege a gerillaharc oktatókönyveként használja máig. Most majd 40 év után nyerte meg az erre vonatkozó jogdíjpert Kaskall, mert a posztfasiszta hadsereg egy fillért sem volt hajlandó fizetni a szerzőnek.

A 70-es évek elejétől mindenütt feltűnik markáns alakja, ahol a társadalmi progresszió el-ellobbanó fáklyáját kell újra meggyújtani, Németországban, Olaszországban, vagy Angliában.

Ekkor már meggyőződéses marxista, híres könyvei, A kispolgári elfajzások a kínai kulturális forradalomban és A kapitalizmus szovjet útja bestsellerek lettek. A nemzetközi imperializmus feketelistára teszi, megpróbálják elmebetegnek nyilvánítani a Hogyan robbantsunk óvodát? című könyve miatt. A Szovjetunió is elfordul tőle a már említett írásai miatt, nem csak azért, mert Kaskall bírálta a Brezsnyev korszak jobboldali revizionista elhajlásait, hanem mert Andropov KGB elnök szerint Kaskall tevékenysége általában sérti a KGB által a kényszervallatások során követett erkölcsi kódexet.

Kaskall ekkor a Közel-Keletre teszi át székhelyét.

Libanonban csapást mért egy zsidó szeretetotthonra, amelyet Moszad ügynökök rejtekhelyének gondol (az áldozatok átlagéletkora 92 év), de a sikeres akció ellenére a Moszad tevékenysége nem lanyhul.

Zsazsanin összetett gondolkodására jellemző, hogy habár a Közel-Keleten ő a legtöbb zsidó áldozatot felmutató szabadságharcos, egymaga több kárt okozott Izraelnek, mint az egész egyiptomi hadsereg a hatnapos háborúban (habár ez, mint tudjuk nem is sok), lankadatlanul kritizálja egész életében az európai antiszemitizmust. Véleménye szerint ugyanis csak a kisebbségi lét jogosít cselekvésre, a társadalmi egyensúly elengedhetetlen feltétele, hogy minél nagyobb kisebbségben van valaki, annál nagyobb mennyiségű plasztik anyagot helyezzen a bombába.

Itt kell néhány szót ejtenünk erről a csodálatos könyvről, amelynek hatása csak Lenin humanizmusához és Chegevara intellektusához mérhető. Zsazsanin világosan megmondja, hogy a cselekvő ember tevékenysége szükségképpen okoz károkat a maradi, haladásképtelen társadalmi osztályokban. Világosan kifejti, hogy az erkölcsi kategóriák csak a forradalom győzelme után érvényesek és csak azokra, akik a forradalom ügyét elősegítették.

A félreértések elkerülése érdekében meg kell jegyeznünk, hogy a cím sem kíván provokatív lenni, csupáncsak a stratégiai prevenció fontosságára utal. Jelesül arra, hogy az ellenségre még annak felkészületlen állapotában kell lecsapni, na meg persze arra is, hogy sosem szabad, hogy az erkölcsi érzék meggátolja a szabadságharcost a cselekvésben (Umbuki Poponga híres mondata ez, amelyet a csocsongai mészárlás előtt mondott a rohamosztagosoknak.).

Zsazsanin szerkesztési újdonsága, hogy az elvi mondanivaló és a bombakészítés receptje, vagy a kényszervallatás részletező leírása szórakoztatóan elegyedik a szabadságharcos létet életszagúan ábrázoló anekdoták szövétnekével. A szépirodalmi igényességgel megírt műben megismerjük a Germersdorf strasse végén elhelyezkedő óvoda ellenszenves kispolgári miliőjét. Az utca maga zsákutca egyébként, amely metafora parabolikusan felvillantja a posztfasiszta német társadalomban újratermelődő nácizmus embertelenségét. A gyerekek katonásdit játszanak, rasszista dalokat énekelnek, miközben az óvó nénik elégedetten nézik őket és látják bennük a jövő újnáciait. Érthető, hogy a középosztálybeli létben eltöltött boldogtalan gyermekkor kirobban Kaskallból és elkezdi tervezgetni legművészibb akciójának részleteit.

A szoborszerű szépséget és a spanyol macsó hevességét ötvözni tudó Zsazsanin behálózza a vezető óvónőt, Brünhilda Oppendorfert, akit megismertet a women’s studies hetvenes évekbeli csíráival. Kaskall nem is sejti, hogy majdani legjobb fegyvertársát és szerelmét találja meg a gyermekgyűlölő, rasszista, a liberalizmus gondolataira mégis annyira nyitott erőteljes nő személyében. Ironikus, ahogy Zsazsanin leírja társadalomjobbító hevületét, amikor az ammóniumnitráttal teli kamionnal befordul a Germersdorf strasséra és csalódottságát, az üszkös romok láttán. Öntevékeny kedvese ugyanis, hirtelen ötlettől eltelve maga gyújtotta fel a gyűlölt épületegyüttest, amikor Oliver Banhof, a klerikális reakciós kerületi tanfelügyelő fia nem hajlandó megenni a káposztás cvekedlit. Az Indiában éhező kisgyermekek ilyetén történő megalázása annyira felbosszantotta a hirtelen érett liberális értelmiségivé nemesedő asszonyt, hogy két gyenge kezében cipelte ide másnap reggel, a két húsz literes benzinnel töltött marmonkannát.

Az akció hatékonyságát csak az csökkentette jelentősen, hogy a káposztás cvekedli romlott volt és a drasztikus ételmérgezés másnapra ágyban marasztalta az összes gyermeket és a teljes személyzetet is.

Kaskall előnyt kovácsol azonban ebből a látszólagos kudarcból, rájön, hogy a robbantásnál sokszor hatékonyabb lehet a méreg használata és így ő lett az első ember, aki mérgezte a csecsemőtejet.

A reageni és teacheri fasizálódás korszakában azonban a társadalom már nem befogadó a haladó eszmék iránt, Zsazsanin megpróbál visszatérni a magánéletbe. Egy hamburgi nyilvánosházban összekülönbözik a tulajdonossal, miután az, az érintett három lánnyal együtt, beteges, mocskos, szadista perverzitásnak minősíti hősünk szexuális újításait. Zsazsa ugyan lelövi a kihívott két rendőrt, de a kommandósok beszorítják egy kórházépületbe. A reakciós állam szolgálatába szegődött bérgyilkosok azonban nem tudnák elfogni az emberfeletti elszántsággal küzdő Kaskallt, de egy ideológiailag képzetlen anya, akinek gyermekét golyófogónak használja nagy szükségében, hátulról, orvul leüti egy, a használt pelenkákat tartalmazó vödörrel. Brünhildája is elárulja, a kiszabadítására tervezett túszejtő akció szimpla bankrablássá és tömegmészárlássá fajul, amely után Brünhilda Brazíliában kénytelen új életet kezdeni a húsz millióval.

A szabadságszerető közvélemény nyomására Kaskallt nem adják ki azoknak az országoknak, amelyekben halálos ítélet van ellene, de semmiféle enyhítő körülményt nem vesznek figyelembe és életfogytiglant kap. Kaskall hasznosan tölti börtönéveit, lediplomázik kultúrantropológiából, számtalan sikerkönyvet jelentet meg. Vezetője a koedukált börtönökért küzdő mozgalomnak, valamit két börtönlázadásnak, amelyek során a rabok jobb életkörülményeiért küzdenek, például az A B C és D menü mellé az E menü, valamint a prémium sport és pornó csatornák bevezetéséért.

És mi haladó értelmiségiek ezt az embert felejtettük a posztfasiszta német társadalom markában. Hogy remélhetnénk, hogy a pedofil gyilkosok és a szadista mészárosok emberséges elbánásban részesülnek, ha ilyen kiváló embereket, mint Zsaszanin Kaskall, akik annyit tettek az emberséges, liberális, egyenlőségen alapuló társadalom megteremtéséért, magukra hagyunk, hogy az átlagember primitív igazságérzetének áldozataként senyvedjenek, ahelyett, hogy társadalomjobbító munkájukat szabadon folytathatnák.