Közkeletű vélekedés, hogy a rémséges XX. század legnagyobb illúziója az volt, hogy a kapitalizmusnak van versenyképes alternatívája, a szocializmus. A szocializmus működésképtelensége, olyan látványosra sikeredett (Van-e élet a halál előtt?), hogy annak elementáris láttató ereje alól még a baloldali értelmiségiek sem vonhatták ki magukat.

De egyszerű lelkületű felebarátaink, akik még nem törtek ki a dichotóm gondolkodás bűvköréből, valamint kiválóan kezelik a kognitív disszonanciákat, továbbá a logika luxusát nem engedhetik meg maguknak, tehát például a politikusok és a közgazdászok is, a balfékék mellett, a szocializmus (azt hiszem ezt a szót ebben a kontextusban coccializmusnak kell ejteni) működésképtelenségéből azt a frappáns következtetést vonták le, hogy a kapitalizmus működik.

És hirtelen úgy fejeztük be a XX.-at, ahogy kezdtük, csak az egyik nagy hit helyébe a másik lépett. Takarékossági okokból a szabadverseny legnagyobb barátai azok lettek, akik előzőleg a szocializmussal voltak szerelemben, de ezt valamiért nem illik emlegetni a posztszocialista térségben, fel nem foghatom miért.

Röviden fogalmazva tehát, ugyanazok a hülyék, most egy másfajta hülyeséget ismételgetnek imaszerűen, ugyanúgy tudják, hogy igazuk van, mit harminc évvel ezelőtt, hogy akkor is.

A létező kapitalizmus kritizálgatása ugyanolyan eredendő bűn, mint annak a kétségbevonása 25 évvel ezelőtt, hogy eljő a kommunizmus. A kapitalizmus egyedülvalósága diskurzusba sem vonható, hiszen akkor a delikvensre kimondják a fatvát, jelesül, hogy fasiszta a szerencsétlen, hiszen azt, hogy kommunista mégse mondhatják rá, mert arra például Magyarországon a „szociáldemokrata” bázis marhára érzékeny.

Vegyük tehát sorra, hogy miért is van az, hogy a jó kapitalizmus ugyanolyan ritka szar, mint egykori ellenpontja a szocializmus.

A kapitalizmus fogalmi leírása ugyanolyan jelentés nélküli szavakra épül, mint a szocializmusé.

Matematikai-logikai értelemben a kapitalizmus maga az önellentmondás. Hogy is lehetne hosszútávon működőképes egy olyan rendszer, amely a nem megújuló erőforrások egyre gyorsuló felhasználásán alapul, folyamatosan fogyasztásnövekedést igényel a rendszer fenntartásához, valamint teljes mértékben elkeni a felelősségi viszonyokat a tőke anonimitásának biztosításával. Arról nem is beszélve, hogy a kapitalizmus teljesen maga alá gyűrte a politikai intézményrendszert, legyengítette az államot, formálissá tette a demokráciát. Az erőforrások brutális felhasználása miatt, ami az örök jólét illúzióját kelti, a rendszer racionális kritikájának nincs meg az igazi lehetősége. Erre a kritikára a szocializmus egyenletes szegénységelosztási képessége sokkal alkalmasabb volt.

A legrosszabb pedig az, hogy a kapitalista társadalom teljesen érzéketlen a piaci mechanizmusok által termelt fizikai és társadalmi „szemét” kezelésével kapcsolatban, azt egyszerűen a környezetbe üríti.

Gyakorlatilag semmilyen ipari termék árában nem fizetjük meg az annak előállítása során keletkezett környezeti kár elhárításának költségeit.

A kapitalizmus fogyasztási, növekedési „kultúrája” pedig a legnagyobb ellensége az egyik legalapvetőbb emberi igény kielégítésének, a szolidaritási, érzelmi alapokon álló közösségi létnek.

A kapitalizmus ugyanúgy a legrosszabb emberi tulajdonságokban gyökeredzik, mint bármely másik ember által működtetett gazdasági, társadalmi típus. A birtoklási és hatalmi vágyon, a kicsinyes emberi gyengeségek elfogadásán alapszik és teljesen irracionális, pedig az eszünkre, az értelmünkre vagyunk a legbüszkébbek.

De még nem vagyunk a bajok listájának a végén.

Jól láthatólag az emberiségnek semmiféle ötlete sincs arra vonatkozólag, hogy mit is kéne kezdeni ezzel a helyzettel. Ideológiai értelemben a „fejlődés” és „növekedés” istenített fogalmak, mind a kapitalizmus, mind a szocializmus alapvetően ezek lehetőségének illúzióján alapult.

Hogy hogyan lehetne normálisan élni a termelés és fogyasztás folyamatos bővülése nélkül arra semmiféle értelmes elképzelésünk sincs, még ideológiai szinten sem.

A jelenleg is zajló pénzpiaci válság a nemlétező erőforrások recirkulációjának összeomlásaként és a reáltermelés kiszipolyozásán alapuló fiktív pénzügyi és börzei szerencsejátékok zavaraként diagnosztizálható. Mindez a termelőkapacitások változatlansága mellett zajlik, úgy hogy a pénzügyi rendszer összeomlása vezethet szükséges, alapvető termékek, élelmiszerek hiányához és a rendszer fenntartásához szükséges alapvető beruházások elmaradásához.

Mi racionális itt? A kreatív könyvelés, ami meghosszabbítja a matematikailag csődbejutott pénzügyi szervezetek továbbélését.

Persze semmi új nincs a nap alatt. Egy erkölcsösebb korban a börziáner névvel illetett foglalkozás a legalja volt mindennek.

Ma a bróker megbecsült tagja a társadalomnak, akinek hivatása mások munkájának hasznát a mi számlánkra irányítani.

Régen a börziáner együtt halt a tőzsdével. Ha az bedőlt, a zsebében lévő pénzen kajált egy utolsót, ellátogatott a kedvenc bordélyába, majd jött a pisztoly, mielőtt jöttek volna a pórul járt befektetők..

De ezek a maiak nem félnek attól, hogy a feldühödött nyugdíjalap tulajdonosok rájuk mennek néhány doronggal.

Ezeknek az utolsó bulija a mi utolsó bulink is lesz.