1988 májusában éppen szabadságvesztés büntetésemet töltöttem éppen, vagy pontosabban, sorkatonai szolgálatomat abszolváltam a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumának fegyveres testületénél, a Határőrségnél.

1987 augusztusában vonultam be, amikor úgy tűnt még, hogy a rendszer örökké tart. 1989 februárjában, amikor leszereltem, már minden szétesett, érzékelhető volt, hogy a tiszt elvtársak lelkes kommunista része hogyan válik egyre kedvesebbé.

Emlékszem, hogy várta kis érdeklődő kis közösségünk a pártértekezletet, mert valahogy ilyenkor mindig áttörést vár az ember és nem a szokásos maszatolást. A szolgálati helyemen volt tévé és a sorállományú orvossal, a félművelt, ügyeletes főtörzs zászlóssal, valamint a laktanyába betévedt egyáltalán nem művelt, de jóindulatú politikai tiszttel együtt néztük az eseményt a tévében. A két katona erősen csodálkozott, hogy mi a fene miatt érdekel bennünket ez az egész.

Tulajdonképpen a már évtizede agonizáló Kádár rendszer akkor ért véget, de senki se hitte volna, hogy néhány év múlva nemhogy Grósz elvtárs tűnik el, hanem Szovjetunió sem lesz.

De maga a pártértekezlet eredménye csalódást keltő volt.

Akkor kezdődött az a folyamat, amelynek során az emberek mindig többet vártak az MSZMP vezetőitől, reformereitől, mint amekkora előrelépésre azok képesek voltak a hibák, bűnök elismerésében, továbbá a reformok előre vitelében. Grósz csak néhány hónapig tűnt progresszív figurának, alig egy év alatt az MSZMP elhasználta a reformereit az utolsó szálig, beleértve a Pozsgayt is.

Kiderült és ezt az átlagpolgár is pontosan érzékelte, hogy a szocialistáknak semmiféle válasza nincs az ország problémáira.

Ha nem kedvező a nemzetközi helyzet, ha a Szovjetunió nem akkor dől össze éppen, azt csinálták volna amihez egyedül értenek, a szélsőbalos bolsevista irányzat, a gyilkolástól nem visszariadó hatalommániások visszatértek volna az ötvenes évek és a megtorlások 56 utáni gyakorlatához. Ebben az esetben most csak azzal vigasztalhatnánk magunkat, hogy azért Észak-Koreánál még jobban állunk.

88 májusa azt hiszem, naivitásom kezdete is. Azt gondoltam, egyre nagyobb bizonyossággal, ahogy az egyre újabb csontvázak dőltek ki az összes létező szekrényből, hogy a tényeket nem lehet letagadni, a nyilvánvaló felelősség nem tagadható el. Biztos voltam benne, hogy a bolsevisták soha nem jönnek vissza többé.

Szent együgyűség! El se mentek, mint az közismert.

De a sors megadta nekünk a lehetőséget, hogy megtekintsük a déja vu revüt. Eltelt épp 20 év, a bolsevisták hatalmon vannak ugyanúgy, mint akkor, a bazi nagy magyar válság is stimmel. A párt már elhasználta az összes reformerét és minden hitelét, megvolt a maga 56-ja is épp 50 évvel a régi után és pont úgy retteg a jövőtől, mint 20 éve.

A nagy különbség, hogy ma van erős, karizmatikus, hatalommániás vezetője a pártnak. Olyan ember áll ma a szocialisták élén, akit kollektív bölcsesség, belső ellenzék, közvélemény, népszavazási eredmény, gazdasági válság, összeomlott kormányzás, a parlamenti többség hiánya nem zavarhat meg víziójának kiteljesítésében, a hatalom birtoklásában.

Ma húsz évvel tapasztaltabb vagyok és e húsz évet a politikában töltöttem (Nem kellett volna.)

Ötletem sincs, mi következik.

Gyarmatosítanak bennünket?

Összeomlunk és az ötvenes évek életszinvonalán töltjük a következő ötven évet?

Forradalom lesz?

Valamelyik Brútusz összeszedi a bátorságát és fogja a tortaszeletelő kést?

Vagy visszatérnek a gyökerekhez és bevezetik a bolsevik (ma liberális, progresszív, humanista, antifasiszta jogállamnak nevezik) diktatúrát.

Ne legyenek illúzióink, némi olcsó gázért a nyugatiak úgy visszatolnak bennünket a keleti érdekszférába, hogy csak úgy zörög. Keleti-nyugati segget senki nem tud e hazában úgy nyalni, mint a konszolidált magyar bolsi.

Azt az egyet nem tudom sehogy elképzelni, hogy valami normális jogállami megoldás születik. Például azt, hogy rendkívüli országgyűlési választások lesznek. Vagy lehet hogy lesznek 2009 decemberében, amikorra sikerült az utolsó nagyobb EU-s pénzt is lehívni, valamelyik haver számlájára.

De hogy maguktól elmenjenek az nem történhet meg.