Hát ez egy messze vezető kérdés. Már az önmagában elég persze, hogy halványan, ha úgy esik rá a fény, kicsinyég emlékeztet Lendvai Ildikóra.

De ettől még? Ha szimplán férfisoviniszta lennék, az is elégséges magyarázat lehetne, de Merkelt kifejezetten kedvelem, sőt Margaret Teachernek kifejezett rajongója voltam (ifjonti hév oh), mint egyetlen férfinek az angol kormányban. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a Teacher-nek köszönhetjük a következő anekdotát is:

Teacher férjét egyszer megkérdezte egy angol újságíró, hogy náluk otthon ki hordja a nadrágot. Teacher férje a következőt válaszolta:

Természetesen én, és én is vasalom.

Bil Clintont is kifejezetten kedveltem, már csak azért a felháborító tortúra miatt is, amit elszenvedni volt kénytelen az orális iroda szófordulat létrehozása következtében. Mint közismert, egy enyhén molett, ambíciózus zsidó csaj, nyilván a világbéke érdekében, feszültségoldásként leszopta az Egyesült Államok elnökét (nem is egyszer, hanem ismételten). E tény sajnos nem ad kapaszkodót arra, hogy Clintonné hogy áll az orális szexszel, de bizonyosan nem ebben a feszült világpolitikai helyzetben akarjuk kipróbálni, hogy a frusztrált, kielégítetlen boldogtalan férfiak után egy frusztrált, kielégítetlen, boldogtalan nő mit is kezdene az USA elnökeként a világgal.

Obama sokkal szimpatikusabb a számomra és ő az, aki vegyes származása következtében talán jobban megérti a kultúrák különbözőségének következményeit és kiutat mutat az amerikai belterjességből, ami eszkalálódó konfliktusokba vezeti a nyugati világot immár emberöltők óta.

Az egyetlen életképes elméletem a dologra vonatkozóan az, hogy nem a nőket, a női politikusokat utálom, hanem a baloldali, liberális politikusnőkat kívánom a fenébe.

Akkor viszont csak azt kell megválaszolni, hogy miért lel ki a hideg ettől a fajta nőnemű embertől.

A dolog, mint minden lelki defektus, a kamaszkorunkra vezethető vissza, amikor is botor módon azt hittem, hogy a baloldali politikai meggyőződés esetleg lazább szexuális hozzáállással és ennek megfelelően kitűnő szakmai ismeretekkel párosul. Az élet azonban összezúzta ezt az álmot. A libsi csajokat vagy nem lehetett megdumálni, vagy ha a valószínűtlenül komoly erőfeszítések után sikerült őket ágyba vinni kiderült, hogy a frigiditás különböző perverz változataiban szenvednek, amelyről leginkább Woody Allen örökbecsű mondata árulkodik: „Emlékszem, egyszer szeretkezésünk közben komoly érzékcsalódásban volt részem, azt hittem megmozdult.”

Ezek a szomorú és végleges csalódások taszítottak feltehetőleg a jobb oldal markába, habár az első traumák feldolgozását követő újabb kudarcok könnyen taszajthattak volna egy érzelemmentes, közös érdeklődésen alapuló (modern művészetek) házasságba is, de ettől a racionalizmusom visszariasztott. E helyett az életösztön és a szerencse új utakra vitt, és a homoszexuális kiteljesedés helyett a női nem azon része felé fordultam, akik nem akartak velem a férfisovinizmusról, a feminizmusról, a fasizmusról, valamint az osztályharcról beszélgetni, szex helyett.

Kiderült, hogy a családi értékekre fogékony, némelykor templomba járó, ösztönösen konzervatív csajok örvendetesen nagyobb arányban nélkülözik a szexuális gátlásokat, továbbá többet tudnak a szakmai trükkökről (meg a fogamzásgátlásról), mint progresszív társaik.

Sőt, rendkívül kellemes meglepetésemre, messzevezető, életigenlő fejlődést mutatnak az orális szex terén.

Amerikai barátaim! Szavazattok Obamára, vagy keressetek egy boldog nőt.