Dózsa hdgy. hőstette

Avagy kis hazánkban minden így megy és nem másként

Dózsa hadnagy 1956-ban nem egyedül, hanem harmadmagával együtt tett tanúbizonyságot rendíthetetlen kommunista meggyőződéséről és a magyar dolgozók iránti megingathatatlan hűségéről.

Konkrétan Rétsági alezredessel és Rózsa zászlóssal együtt.

Ezek hárman, ama bizonyos emberpróbáló időkben az ÁVH kötelékében teljesítettek szolgálatot, igaz sorállományú, besorozott katonaként. Korábban említett tulajdonságaik, valamint példás szolgálatellátásuk következményeképpen bezupálhattak és őrmesterként hivatásosként védelmezhették tovább a népidemokratikus államrendet. Eme örvendetes eseménnyel egyidejűleg kaptak néhány nap eltávozást és Rétségi (akkor még) őrmester meghívta az újdonsült kollégákat a csillagok megünneplésére, ingadozó középparaszt édesapja pincéjébe, ahol a bor mellett némi feketevágásból származó húsneműre is számítani lehetett.

Október 22-én délután távoztak a laktanyából és a helyben és ilyenkor szokásos módon már, az utasellátó restiében, a belátóképességük maradékát is eltompították. A mozdonyvezetőt a náluk lévő (később komoly szerepet játszó) maroklőfegyverekkel a szőlőhegy mellett nyílt pályán megállították, majd miután lezuhantak a mozdony létrájáról, feltántorogtak a pincébe és folytatták a bachanáliát. A magyar ember ha iszik, akkor ezt komolyan csinálja, napokon keresztül sikerült magukat az alkoholmérgezés határán tartani. Ezalatt kitört a forradalom, a forradalom szervei megalakultak és konszolidálódtak. A szomszédos mezővárosban pedig november 3-án este elhatározták, hogy több teherautónyi élelmiszert küldenek a szűkölködő fővárosiaknak másnap reggel.

Reggel aztán a delíriumból ébredező Rózsa őrmesternek eszébe jutott (miután nyomta fektében az oldalát a magán felejtett oldalfegyver), hogy azzal ébreszti a cimboráit, hogy célbalövöldöz a présház és a műút közötti domb tetején álló kereszten lévő, életnagyságú, nyílván klerikális reakciós Krisztus szoborra. Hála az alapos kiképzésnek az első lövésre Rétsági és Dózsa azonnal talpra ugrott és néhány vaktában leadott lövés után szintén tűz alá vették az emberi szenvedés eme jelképét.

Az első lövés előtt másodpercekkel kanyarodott a dombocska túlsó oldalára az élelmiszert szállító négy teherautó, mintegy 15 fegyveres kísérővel együtt. Rózsa első lövései közül valamelyik, gellert kapva a kőkereszten, eltalálta az első teherautó szélvédőjét a sofőr és az utas között.

Mit csinál ilyenkor 15 középosztálybeli zömmel értelmiségi reakciós, aki katonai kiképzésben nem részesült és egy 5 perces gyorstalpalón tanulta meg a fegyvere kezelését? A válasz az, hogy az útmenti árokba veti magát és lövöldöz össze és vissza amíg a tölténye tart.

Dózsa őrmester és társai annyira súlyos állapotban voltak, hogy nem konstatálták azt, hogy tőlük száz méterre kisebb csata zaja hallható. Dózsa miután csalódottan tapasztalta, hogy az össztűz sem volt képes a vallási métely ezen szimbólumát a történelem süllyesztőjébe taszajtani, rohamra szánta el magát és artikulálatlan üvöltözés közben felrohant a dombtetőre, hogy megpróbálta ledönteni a keresztet. Felérvén a legmagasabb pontra annak rendje és módja szerint megkapaszkodott a keresztben, miközben vadul rázta a fegyverét és tovább üvöltözött. A kereszt csak néhány méterre volt az úttól, egy alig néhány méteres magasulaton, így a feltekintő ellenforradalmárok a felkelő nap ellenfényében láthatták az artikulálatlanul üvöltöző, fegyverét vadul rázó, eltorzult arcú ÁVH-ást. A kép bizonyára sokuk rémálmát testesítette meg a bolseómoszkovita rémről.  Dózsát egy-két másodpercen belül vállon találta egy jobb sorsra érdemes eltévedt lövedék, aki ennek következtében a kereszt alá hanyatlott és tovább üvöltött, most már bizonyára fájdalmában, de úgy, hogy a két kolléga alant egyből tudta, hogy baj van.

Lent a reakciósok úgy döntöttek, meghátrálnak a túlerő elől és felugrálva a teherautókra elpucoltak. Az első három jármű pest felé vette az irányt, míg az utolsó visszatért a városba és személyzete jelentette a városházán, hogy a szőlőhegyben ÁVH-sok vannak.

Rétsági és Rózsa nem minden alap nélkül arra gondolt, hogy ők találhatták el azt a hülyét, hiszen továbbra is szorgalmasan puffogtatták a maradék muníciót. Rétsági, akiből a ijedség emberi reakciókat hozott ki, felrohant a dombra és a vállán lehozta a már ájulóban lévő Dózsát. Dózsa az elmúlt időszakot delíriumban töltötte és mentális állapotát a lőtt seb sokkja és a fájdalom határozta meg. A halálközeli élményt teljessé tette a vallásos gyermekkor élményeit kommunista hevülettel megtagadó Dózsa számára, hogy a találat pillanatában a retinájába égett Krisztus szenvedő arca.

Istenem, Krisztusom Bocsáss meg nekem! Ismételgette folyamatosan.

Mondani sem kell, hogy ezek hárman nem igazán vették észre, hogy komoly ütközetet vívtak az ellenforradalmárokkal.

A Forradalmi Bizottmány vezetője rögvest fegyverbe szólította a hazafiakat és azok a szőlőhegyre mentükben, a város határában, a körülmények szerencsés összejátszása folytán össze is találkoztak a bevonuló Vörös Hadsereggel. A forradalmárok parancsnoka a város korábbi tanácselnöke és mégkorábbi polgármestere, figyelemreméltó leleménnyel (oroszul) üdvözölte a szovjet elvtársakat és közölte velük, hogy neki már sikerült kivernie a fasisztákat a városból és azok teherautókon épp az előbb pucoltak el. Megemlítette továbbá a komoly ütközet a szőlőhegynél, aholis megpróbálták bekeríteni a menekülő fasiszta csürhét, de azoknak sajnos sikerült kitörniük, de a kudarcot ellenpontozandó közölte: A szőlőhegyet szilárdan tartják a kommunisták. Ez utóbbi felé terelni a szovjet tisztek figyelmét azért volt fontos, mert a tapasztalt öreg veterán tudta, hogy a szőlőhegyen található készletek (különösen a bor és a pálinka) jelentős mértékben javíthatják a városka túlélési esélyeit, ha a szovjet elvtársak esetleg, a 45 tavaszi sikeres bevonulásuk reminiszcenciáján felbuzdulva meg szeretnék ismételni az akkori tatárjárást.

Mindeközben a ijedségtől kijózanodott Rétsági és Rózsa bevitték a sérült Dózsát a pincébe és úgy ahogy bekötözték, majd megpróbálták kitalálni, milyen nap van, mikor kellet volna visszamenniük az eltávról és mit fognak hazudni a lőtt sebről? Dózsa percről percre rosszabbul lett, mire végre megérkezett a Vörös Hadsereg és egy ezredes az új városparancsnok (a régi tanácselnök, a régebbi forradalmi bizottmányi elnök, a mégrégebbi polgármester) tolmácsolásában hosszan méltatta a hősiességüket (miközben egy orvos azért foglalkozott Dózsával is). Az ezredes külön kiemelte, hogy mekkora öldöklő csata lehetett itt, hiszen a domb tetején álló szobron számtalan golyónyom látható. Majd egy hirtelen fordulattal rátért arra, hogy szívesen megkóstolná, ő is és a katonái is, a helyi jellegzetességű italnemüket. Rétsági és Rózsa igyekezett okosan nézni

Beletelt  egy kis időbe amíg Dózsa vallási hevületét csillapítani tudták, csak a hadnagyi sarzsival járó illetménynövekedés volt képes újra  a materializmus rögös útjára terelni. 57-ben aztán Rétsági, Rózsa és Dózsa megkapták a maguk kitüntetéseit és jutalmát a következő logika szerint:

Dózsát előléptették hadnaggyá, hiszen rohamot vezetett és megsérült.

Rétságit előléptették hadnaggyá, hiszen a tomboló ellenséges tűzben a bajtársa segítségére sietett, saját testi épségével nem törődve.

Rózsát viszont zászlósnak léptették elő, hiszen ő csak fedezékből fedezte társait.

Mindenkit lesitteltek a Forradalmi bizottmányból egyébként, kivéve természetesen az új tanácselnököt (aki a régi…….). Az öreg bőven 2000 után halt csak meg és még volt benne annyi életerő 90 után, hogy privatizálja a szőlőhegyet.

Az élelmiszer szállítmány vezetője járt a legrosszabbul, őt nemcsak azért ítélték el, mert fegyverrel és élelmiszerrel támogatott más ellenforradalmi csoportokat, hanem mert bizonyítottnak látták, hogy kifejezetten azért mentek arra a teherautókkal, hogy megölhessék a nekik csapdát állító kommunistákat.

Ezek az előléptetések egyébként életre szóló lelki sérelmeket alapoztak meg. Dózsa hadnagy alulról, Rózsa zászlós pedig felülről súrolta a debilitás határát, de Rózsa rendelkezett annyi lelki függetlenséggel és önreflexivitással, hogy kisebbrendűségi komplexusa legyen mindenkivel szemben a laktanyában (teljes joggal tegyük hozzá). Egyedül Dózsa hadnaggyal szemben nem volt ilyenje (ismét csak megalapozottan, mert nála azért okosabb volt, Dózsa se írni, se olvasni, Rózsa legalább döcögve ugyan, de olvasni tudott). Rétsági mindkét képességgel rendelkezett és így el tudta végezni a tiszti iskolát, ami a politikai megbízhatósággal társulva az ezredességig repítette 30 év alatt. A rossz nyelvek szerint azért nem léptették elő harminc évig Dózsát, mert nem láttak rá esélyt, hogy meg bírná jegyezni az új rendfokozatát.

Rétságit kedveltük, mert naponta lejött az előfelvételis századhoz, hogy lenyesegesse Dózsa hadnagy vadhajtásait. A dolog akkor vezetett tragédiához, amikor Dózsa gázálarcban ebédeltette a századot, mert véleménye szerint fegyelmezetlenül vonultunk le az ebédlőbe (beszélgettünk közben és Debrői honvéd mosolygott). A gázálarcos ebédelés úgy működik egyébként, hogy 40-50 másodpercenként gázálarc fel, majd le vezényszó hangzik el, függetlenül attól, hogy az ember szájában van-e éppen falat.

Rétsági ezt annyira nehezményezte, hogy addig példátlan módon a legénység előtt kezdett el üvöltözni Dózsával, a katonaszótár legszebb kifejezéseit használva. Leváltotta Dózsát szakaszparancsnoki beosztásából ott helyben és hazazavarta.