A szocializmussal történő korai találkozásom már eleve kizárta, hogy harcos baloldalivá váljak, de ez nálam nem vezetett, ahogy ez egyébként oly sokaknál szokás, a kapitalizmus iránti feltétlen bizalom kialakulásához. De a liberális jogállamba én is belezúgtam, mint ló a gödörbe, és elhittem (hangalakilag: e'hittem), hogy e nemes intézmény hatásos gyógyír bajaink egy részére legalábbis.

A liberális jogállam azonban nem önálló entitás, valójában a fejlett kapitalizmus egy szervrendszere, a termelőkapitalizmusból lassan pénz (lényegileg termeltető) kapitalizmusba átváltozó rendszer ideológiai börtöne.

A liberális jogállamot ugyanis a fehérember civilizációjában (és a mi tapasztalataink szerint is) úgy szabták ki, hogy az valahogy semmi másnak ne kedvezzen, mint a nagyvállakozásoknak, nagybankoknak, úgy általában azoknak a képződményeknek, amelyek az erőfölényükkel visszaélve a saját képükre formálják az emberek közötti viszonyokat.

Vagyis az egyszeri szociológus szavaival élve: Ez a „rendszer gyarmatosította az életvilágot”.

Régebben az ember úgy éltek, ahogy azt az őseiktől megtanulták, míg ma az emberek úgy élnek ahogy az a nagy liberális gondolkodók extrém lelki és egyéb perverzióiból, továbbá ezek nem szándékolt melléktermékeiből következik.

Ráadásul míg az efféle kapitalizmus elleni ellenérzéseket 100 évvel ezelőtt még övezte valamiféle intellektuális és erkölcsi dicsfény, jelenleg a bolsevista-fasiszta-náci-nacionalista-hülye jelzők mindegyikét egyszerre kapja meg a társadalmi haladás mindenkori élharcosaitól az, aki a kapitalizmus vallási dogmáinak bármelyikével kapcsolatban csak kérdezni is mer.

Illetve, a helyzet még rosszabb, mert kérdezni ugyan végül is lehet, de minden értelmes kérdésre jut száz olyan ideológiai zombi, akinek bégetésébe belefullad az értelmes párbeszéd.

A liberális jogállam „értékeiből” igazából csak (az egyre korlátozottabb) szólásszabadság működik érzékelhetően, az is csak azért, mert korlátozása macerásabb, mint értelmetlenné tétele. Az összes többi „jog” csak opcionális, csak akkor érvényes, ha éppen nincs olyan korporáció, amelynek nem anyagi érdeke annak korlátozása, elvétele. Az persze igaz, hogy az egyén más hasonló jogfosztott egyének viszonylatában egyenlő (persze vannak ideológiai alapon egyenlőbbek is), de ennek kikényszerítője egy hasonlóan agyonkorlátozott entitás, az állam. Az állam ugyan valamiféle társadalmi szerződés következménye és elvileg nagy hatalommal bír, de az ideológiai zombinátus mindig ott liheg a nyakában, ha bármiféle eszközzel bele akarna túlságosan kavarni Mari néni és a 143 milliárd dollár főösszegű világvállalat, természetesen szigorúan jogegyenlőségen alapuló viszonylatba. Ez az állam csak mint azonnal fizető kezes jön szóba, valamint az önkorlátozás bajnokaként azonnal fejbe sunyatja magát az ombuccmanóval, ha nem tudja kikényszeríteni, hogy legyen metroszexuális ruházati osztály a tecsoban.

Ha azonban bármilyen az üzletmenetet érdemben megzavaró ötlete van az államnak, akkor legyen bármekkora is az ugyanabból normál üzletmenetből származó balhé, a mi drága baloldali liberálisaink akkora kravált rendeznek, mintha érzéstelenítő nélkül intézkednének a fitymaszűkületük műszeres megoldásáról. (Ez igen egy csúnya antiszemita megjegyzés, amit direkt a Te! bosszantásodra tettem be, valamint építgetem a hidakat a jobbikhoz is nyilván.)

Az ugyanis egy hatalmas illúzió, hogy jelen társadalmunkat a liberális jogrend tartja egyben. Valójában még mindig az működteti, ami az elmúlt 5000 évben minden huzamosabban túlélő civilizációt, a kipróbált, működő hagyományok rendszere. Ha valamilyen külső tényező (jelen esetünkben leginkább az ideológiai „fejlődés”, a technológia tömegesedése, meg a viszonylagos, viszont szinte ellentételezés nélküli jólét) szétzilálja a hagyomány rendszerét, a vallást, akkor a civilizáció külső nyomás nélkül is képes összeomlani. A modern liberális jogállam csak próbált a hagyományok helyébe lépni, de csak elpusztítani tudta a történelmi tapasztalatok szövetét, az utána maradt űrt nem volt képes betölteni.

Ennek az impotenciának a legfontosabb aspektusa az emberléptékűség teljes elenyészése. Az, hogy míg tiltásaink és büntetéseink rendszere egyes emberek felmérhető és megérthető cselekedeteinek megítélésén alapult, a legújabb kori pénzkapitalizmus döntési pontjai ismeretlenek maradnak (mondhatni rejtőznek), nincs ember, aki tetten érhető mint cselekvő, vagy kötelezettséget elmulasztó, helyette bonyolult törvényi és magánjogi kontraktusokba temetett érdekhálót lelhet a szorgos igazságszolgáltató (évtizedek múlva).

„Kilobbizták”, hogy a felelősségi viszonyok ne a természetes ész szabályait kövessék, hanem könnyen elérhető módon lőcsöljék a végső kötelezett, az állam, az adófizetők nyakába az „üzlet” nem kívánt hozadékait(mintegy jogállami szabályként). Pontosabban, vannak olyan emberi cselekedetek, amelyekért nem felelős a cselekvő, habár tudja mit cselekszik, tisztában van a következményekkel és élvezi annak minden hasznát. Miért is vannak ilyen lehetőségei egyes cselekvőknek? Csak.

Miután ezek a problémák a köznapi ész kategóriáiban nem jelennek meg, hiszen nem tudjuk elképzelni, hogy a modern technológia micsoda elképesztő méretű beavatkozásra képes a dolgok normális menetében, úgy élnek vissza a joggal és törvénnyel, hogy formailag a „jog” érvényesül és a „törvény” megtartatik.

Nem azt nézzük, hogy pusztít és mérgez, hanem azt, hogy a formális szabályoknak megfelel-e.

Ezt még abszurdnak is hízelgő nevezni, ez a totális kifordítása mindannak, amit emberi értelemnek szeretünk nevezni.

Az is bizonyos persze, hogy a természetes észhez és igazságérzethez való visszatérés is rejt kockázatokat, hiszen szükségképp vezet tévedésekhez és embertelenségekhez, mint minden előfeltevésekre hajlamos rendszer.

De csak az a kérdés, hogy melyik gondolkodásmód vezet nagyobb kockáztatáshoz.

Ami pedig jelenlegi saját hasonló tárgyú kihívásainkat illeti:

Akik azt a problémát is csak Orbán Viktor diktatúraépítésének kontextusában képesek érzékelni, azok annyira hülyék, hogy csak arra alkalmasak, hogy rajtuk teszteljük a vörösiszap ártalmatlanságát.